Az 1944. június 2. amerikai légitámadás 

Június 2-án újabb csapás érte Kolozsvárt, ezúttal az amerikaiak intéztek pusztító erejű légitámadást a város ellen. A szövetséges erők a március 19-i német megszállás után, április elején kezdték el célzottan bombázni a magyarországi városokat, mindez Erdély fővárosát sem kerülte el.[1] Június 2-án, pénteken, verőfényes nyári napra ébredt a város lakossága, az emberek szokásos délelőtti teendőiket végezték, amikor 9 óra körül megszólaltak a légi veszélyt jelző szirénák, 9 óra 10 vagy 14 perckor pedig máris hullani kezdtek a bombák. Ekkor érte bombatámadás Szegedet, Szolnokot, Debrecent, Püspökladányt, Miskolcot, Nagyváradot és Piskit is. 

A június 2-i bombázások a Frantic Joe I. elnevezésű légi hadművelet részét képezték, amely valójában az első közös amerikai–szovjet légitámadás volt. A Dél-Olaszországból (Bari–Foggia) felszálló 15. amerikai légi hadsereg gépjei ugyanis, a feladatnak eleget téve, a jóval közelebbi szovjet-ukrajnai repülőtereken szálltak le, majd innen visszafelé repülve újabb célpontokat bombáztak. A támadás célja mindenekelőtt a szövetséges erők június 6-i normandiai partraszállásának légi előkészítése, azaz a közép-európai vasúti közlekedés, infrastruktúra megbénítása volt azzal a céllal, hogy lassítsák az ellenfél csapatainak gyors átcsoportosítását a keleti hadszíntérről a nyugati frontra, akadályozzák a dél-romániai kőolaj kiszállítását a német hadigépezet számára, ezzel együtt pedig megfélemlítsék, megtörjék a civil lakosságot.  

A mintegy 40–50 percen át tartó bombatámadás – a sajtóban használt megfogalmazás szerint „terrortámadás” volt – két-két hullámban (nyugat-kelet, illetve észak-dél irányban) zajlott. A becslések szerint a közel kétszáz, B–24-es Consolidated Liberator típusú négymotoros bombázó körülbelül 1200 darab bombát dobott le Kolozsvárra. A légvédelmi ágyúk hatástalanok voltak, mivel a bombázók kb. 6–8 ezer méter magasságból támadtak, míg az ágyúk hatótávolsága 3000–3500 méter volt.

Az elsődleges célpont a MÁV állomásépülete, a pályaudvar és a hozzá tartozó infrastruktúra volt, továbbá az olyan stratégiai célpontok, mint pld. a Magyar [ma 1989. december 21.] utcai Honvéd Élelmező Raktár vagy az Árpád [ma Traian] úti hadtestparancsnokság épülete. Utóbbit nem ért találat, ám a közeli családi házakat annál inkább (például Kolozsi Pál asztalosműhelye telitalálatot kapott, amelynek következtében a jelenlevő munkások és a mester kicsi fia is meghaltak). Ugyanakkor a bombaszőnyeg elcsúszása súlyosan érintette a környéket (a Kőváry-telepi családi házakat), a Horthy [ma Horea] utcai épületeket (pld. a Református Diakonissza Intézetet és Kórházat, a hidelvei templomot és parókiát, a Marianum római katolikus leánynevelő intézet bentlakását, a Gáll-vendéglőt, a Fischer-féle bútorgyárat, feltételezhetően a zsinagógát stb.), de a távolibb lakónegyedeket is (a Bulgária-telepet, a Téglás [ma Fabricii] utcát, a Györgyfalvi utat, a Pata utcát, a Sétatér elejét, a nyári Színkör – a jelenlegi Magyar Színház és Opera – homlokzatát stb.), a Kerekdombot, a Brétfű alját, a Nádas patak mindkét partját, a Szamos jobb partján lévő Vágóhidat, a Széna teret, továbbá a református kórházon kívül az ortopéd, a helyőrségi és a járványkórházat, az ipari létesítményeket, a gyárakat, az üzemeket (a Dermata Művek Bőr és Cipőgyár Rt., a Magyar Általános Gyufaipari Rt., a Fermeta Művek Fémárugyár épületeit stb.). 

A kárfelmérés alapján több száz épület kapott telitalálatot, illetve rongálódott meg súlyosan vagy közepesen. Mindemellett tönkre ment a város infrastruktúrája, az úttestek, a víz- és a villanyhálózat is. A hivatalos polgármesteri jelentés szerint „anyagiakban 31–33 millió pengőre becsülhető az a veszteség, amelyet Erdély fővárosa az angolszász bombázók terrortámadása következtében szenvedett”.[2] 

Az áldozatok számát is csak hozzávetőlegesen lehet felbecsülni, erre vonatkozóan több, egymástól eltérő forrás létezik. A kolozsvári rendőrkapitány, légoltalmi parancsnok jelentése például a halottak számát 400-ra (315 civil, 25 magyar, 60 német katona), míg a sebesültekét 480-ra (389 civil, 41 magyar, 50 német katona) becsülte, összesen tehát kb. 880 áldozat lehetett, amelynek nagy része, 704 személy civil – beleértve férfiakat, nőket, gyermekeket, időseket és fiatalokat egyaránt – volt.[3] Sokak földi maradványait csak évek múlva találták meg, vagy soha nem kerültek elő, ezért egészen bizonyosan a közölt adatoknál jóval magasabb volt az áldozatok száma. Másrészt nem mindenkit sikerült nyilvántartásba vennie az orvosoknak a sebesültek közül. A különféle létező óvóhelyek általában nem jelentettek biztos védelmet az embereknek, és sokak a beomlott pincékben lelték a halálukat. Az áldozatokat a város saját halottjainak tekintette, a temetést június 5-re, hétfő délutánra időzítették a Házsongárdi és a kardosfalvi temetőbe. Többeket családi sírokba helyezték örök nyugalomra. 

A június 2-i bombázásról, illetve a Kolozsváron uralkodó korabeli állapotokról részletes leírást találunk a kolozsvári ferences templom és kolostor Historia Domusában is. Eszerint délelőtt 9 órakor alig kezdődött meg az első pénteki ünnepi szentmise, máris megszólaltak a légiriadót jelző szirénák. Pár perc múlva erős gépzúgás rezegtette meg a levegőt, utána nemsokára óriási detonáció következett. 

„A szentmise félbe szakadt, a nép [a] templomból a zárda folyosójára szaladt, és ott [az] évszázados történelmi falak alatt keresett menedéket, ahol mindenki buzgó szívvel imádkozott a riadó lefúvásáig. 12 óra felé, amikor a »veszély elmúlt«-ot jelzett a sziréna, a szentmisét tovább folytattuk, hálát adva a jó istennek, hogy életbe[n] maradtunk. Akik még nagyon sokan a hívek közül nem sejtették, hogy az otthon maradtak közül nagyon sokan meghaltak. Míg a riadó alatt a Patereink egy része vigasztalta a kétségbeesett híveket, addig a házfőnök, P. Mór és P. Antal a bombázás színhelyére siettek, hogy segítsenek a mentő munkálatoknál. A bombázás az állomást és [a] környékén lévő utcákat alaposan kikészítette. Tervszerűtlenül folyt a mentőmunkálat, s így nagyon sokan a fulladás áldozatául estek. Ezen a napon kapott nagyarányú bombázást Nagyvárad, Debrecen és Miskolc is. A bombázás áldozatait jún. 5-én délután temették a város óriási részvétele mellett. Ki tudja, még mennyi áldozatot kíván ez a háború. Bárcsak megszűnne minden ellenségeskedés” – jegyezték fel.[4] 

A ferencesek kézírásos krónikájából azt is megtudhatjuk, hogy a bombázások miatt veszélyessé vált utazás ellenére is a páterek szívesen utaztak vidékre, hogy „a népnek lelki vigaszt öntsenek bánatos, összetört lelkükbe”. Kiemelik továbbá, hogy a végzett pasztorációs munka mellett állandóan ügyeltek arra, hogy templomunk pasztorálását se hanyagolják el. 

„Minden régi jó szokást és ájtatosságot megtartottunk. Nagyon sok beteget látogattunk, és a gyóntatószékben számtalan összetört, szomorú lelket megvigasztaltunk. [A] Vallásos társulatok a szokásos gyűléseket megtartották, és néha-néha még ünnepségeket is rendeztek. Különösen a világi ferences rend. A cselédlányok egyesülete, a »Márta-kör« is tovább működött, habár alaposan megfogyatkozott a száma, különösen a tavasz óta, mert a szülők haza hívták leányukat, mivel a férfiak katonának mentek. Adja Isten, hogy minél előbb eljöjjön az igazságos és tartós béke ideje, hogy csend és nyugalom uralkodjék a világon.”[5] 

FOLYTATJUK

Az első részt ITT olvashatják