Ez az én esetemben sem volt másképpen. Vajon ez a nosztalgiázás a bennünk lévő gyermeki én boldoggá tételét jelenti-e? Ez könnyen meglehet, hiszen az elmúlt nap történései, átélt élményei, ezeket az érzéseket váltották ki belőlem.
A július 22-i meleg szerdai reggelen, szurkolótársaimmal együtt, kedvenc csapatunkat a Kolozsvári Vasutast azaz a CFR 1907-et kísérve, elindultunk az első keresztény államalakulat, a mostani Örményország csodálatos fővárosa, Jereván felé.
Sokunk szemében látható volt a belső gyerek lelkesedése, amikor is gyerekkori példaképeivel, a portugál Ricardo Cadúval és Ciprian Deackal, valamint a jelenlegi játékoskerettel utazhatott egy fedélzeten, azt hozzá sem téve, hogy a vasutasok jelenlegi edzője, a portugál labdarúgás egyik volt meghatározó játékosa, António Folha, aki az 1990-es évek második felében nyolc bajnokságot hódított el, az FC Porto színeiben.
A legendás portugál csapatkapitánnyal, a portugál Mário Camorával (jobbra)
A csapatot mintegy 35 szurkoló kísérte el, az FC Alaskert elleni, Konferencialiga második selejtezőkörében esedékes odavágóra, az első mérkőzésére. A csapat, így tehát mi is, egyenes járatú charterrepülőgéppel utazott, az utazási idő a csodaszép ázsiai állam felé pedig két és fél órát tartott. Nyilván az utazás közben esélyünk adatott személyesen is megismerni kedvenceinket, illetve a már régóta ismert helyi legendákkal jókat beszélgetni a labdarúgásról, a jelenlegi gazdasági helyzetről, és úgy általánosan magáról az életről. Nyilván így a közös fotók készítése sem maradhatott el.
Jerevánba, azaz az „elvett, ellopott városba” (ez a jelentése örményül) való érkezésünk után, elfoglaltuk a város szíve mellett lévő szállásunkat, majd – talán együttérzésből, hogy ne csupán kedvenceink olvadozzanak a 35 fokos meleg nyári napsütésben – a csapatot kísérő szurkolók is a légkondicionálóval ellátott kinti terasz helyett az örmény főváros felfedezése mellett tettük le a voksunkat. Első ízben meglátogattuk az 1920-ban, Alexander Tamajan, a „jereváni Gaudi” építész által tervezett Köztársasági teret, ahol többek között az Örmény Történelmi Múzeum, valamint nemzeti galéria található.
Történészként külön érdekesség architektonális szempontból, hogy az örmény főváros központi épületei mozaikszerűen több idegen uralom és történelmi korszak sajátosságait hordozzák magukban, mint például az oszmánt, mongolt, cári orosz, valamint a szovjet periódust is, hiszen ez az állam függetlenségét csupán a Szovjetunió 1991-ben bekövetkezett felbomlását követően nyerte el.
Elindulva az északi sugárúton, ahol rengeteg, előnyös árkínálattal rendelkező helyi kávéházat és vendéglőt láttunk, és ahol a repülővel megtett kétezer kilométer után jólesett egyet falatozni, különböző utcai zenészek által szolgáltatott kellemes muzsikát hallgatva.
Az ebéd elfogyasztása után megkíséreltük a helyi kilátó, a Cascada Complex meghódítását, amely a tengerszint fölött ezer méterre helyezkedik el és 572 lépcsőből építették ki, több fázisban.
Az akadályt szerencsésen vettük, és napnyugtára, amely helyi idő szerint este 20 órakor volt, hiszen az örmények egy órával vannak a romániai időzóna előtt, megcsodálhattuk a távolban lévő 5500 méteres csúccsal rendelkező Ararát-hegységet, amely jelenleg teljes egészében Törökország jelenlegi területén található, és ahol az Ószövetség Genézis könyve szerint Noé bárkája is található.
Itt rengeteg turistával és helyi lakossal találkoztunk, utóbbiak arcán pedig láthattuk a nosztalgiázás érzését, hiszen egykoron az Ararát-hegylánc örmény felségterületnek számított.
A fárasztó szerdai nap után nyugovóra tértünk, majd csütörtöki napunkat erős kávéval és fürdőzéssel kezdtük. Ezután elindultunk a világtörténelem egyik legszomorúbb helye, az örmény genocídium, azaz népírtás emlékműve és múzeumja felé a GG-nek nevezett taxis applikáció segítségével, amelynek tarifája hallatlanul olcsónak bizonyult (a 25–30 kilométeres távolság megtevése csupán 36 lejbe került).
Ezek után pedig fejet hajtottunk a Kemal Attatürk által vezetett, fiatal törökök pártja által végrehajtott örmény népirtás áldozatainak emléke előtt.
Utána a jól megérdemelt ebéd elfogyasztása következett. Helyi idő szerint 17 órára megérkeztünk az alig 2500 férőhelyes jereváni akadémia stadionjához, ahol 19 órától kezdetét vette a várva várt Alaskert–CFR-mérkőzés.
A meccs első felében az örmény alakulat gólt szerzett, amit azonban les állás miatt a partjelző érvénytelenített, majd kapufáig és két komolyabb ziccerig így is eljutottak, amelyeket azonban, a hálóőr, Octavian Vâlceanu bravúros módon hárított. Támadásban az első komolyabb helyzetet a koszovói csillag, Meriton Korenica alakította ki, az ellenfél 16-osának széléről eleresztett lövéssel, amely azonban kevéssel, de elkerülte a jereváni alakulat kapuját. Az első félidő vége felé viszont a mintegy 2300 fős hazai szurkolói tábor örülhetett, hiszen pontrúgást követően megszerezték a vezetést.
A szünetben az örmény rendezők által ingyen biztosított finomságok elfogyasztásával vezethettük le az izgalmat. A második félidő elején, látványos csel után a fiatal tehetség, Andres Şfaiţ visszaállította az egyenlőséget az örmény létesítmény eredményjelző tábláján, és a meccs végéig nemigen akadt más látványos helyzet. A mérkőzés kedvező 1–1-es végeredménnyel végződött, így a meccs lefújását követően elégedetten vehettük az irányt az örmény nemzeti repülőtér felé, de előtte még készítettünk csoportképet testvérszurkolókkal, az FC Pjunik stadionjának 28-as szektorába ülő srácokkal.
A vasutasok első csapatában debütált a nyári átigazolási szakasz egyik szerzeménye, a horvát Renato Pantalon. Szintén a delegáció tagja volt a magyarul is tudó Stefan Dražić, aki korábban évekig erősítette a Mezőkövesd Zsóry FC, valamint a Diósgyőr VTK csapatait, azonban mivel nem EU-s tagállamból származik, és a zöldkártyája (játékengedélye) nem érkezett meg, így csupán mellettünk a lelátón foglalhatott helyet.
A kincses város felé tartó hazai úton pedig kedvenceink több aláírás osztogatásával és képek készítésével kedveskedtek, mielőtt a mieinket szállító „gépmadár” szerencsésen landolt volna helyi idő szerint éjjel 1.30-kor.
