Az újra kiállított tatárlakai táblácskákról
Az új kiállításon bemutatott tárgyak között hosszú évek óta először ismét láthatjuk a tatárlakai táblácskákat, amelyek az erdélyi történelem és a nemzetközi régészettudomány legvitatottabb, könyvtárnyi szakirodalmi háttérrel bíró tárgyai. Az aprócska táblácskáknak olyan önálló életre kelt mítoszuk van, amely kivételes példája annak, mennyire izgalmas és bonyolult tárgyakból történelmet alkotni.
Néhány tárgy „biográfiája”, életrajza rendkívüli rétegzettséget mutathat, olyan, mint egy dobostorta: amennyiben ismert használatának korabeli kontextusa, akkor a tárgy eredeti tulajdonosait, használatának formáit, „tárgytestvéreit”, a természeti tájat és néha még annak a kornak a klímáját is megismerhetjük, amikor az illető tárgy készült. Egy-egy ritka tárgyat nem csupán néhány évig, de évtizedeken, olykor évszázadokon át használnak. Ezeknek az értelmezése még nehezebb, hiszen rengeteg társadalomtörténeti réteget hordoz magán. Ha egy tárgyat elhagynak, eredeti közössége elveszti, a tárgyat használók lakhelye elenyészik, attól még a tárgynak lehet hosszú, több évszázados, ritka esetben sok évezredes passzív, emberek nélküli „élete” a föld alatt. Ezt a környezetet nagyban befolyásolhatja a klímaváltozás, a táj állandó mozgása és az emberi tevékenységek is. Többségük emiatt örökre elvész, nem éri meg azt a kort, amikor a kíváncsi ember begyűjti ezeket a tárgyakat és megőrzi. Ha mégis túléli az idők változásait, a tárgy múzeumba kerülhet, ahol a tárgyak biográfiájának újabb, hasonlóan bonyolult fejezete kezdődhet. Ezt az egymásra épülő tárgy-életrajzok sorozatát a kulturális antropológia nagymestere, Arjun Appadurai A dolgok szociális élete című kötetében elemezte részletesen.
A tatárlakai táblácskák biográfiája a legbonyolultabbak egyike. Felfedezésének körülményei sem tisztázottak, amely máris újabb, vernakuláris, mára metahistoriává (elképzelt történelemmé) vált fejezetet adott hozzá a tárgy történetéhez. A legelterjedtebb változat szerint Nicolae Vlassa (1934–1984) régész 1961-ben, a tatárlakai őskori tell-település legalsó, neolitikumi (késő kőkori) rétegében találta a három darab apró, 6×3 centis agyagtáblácskát. A korabeli módszereknek megfelelően ezekről a kalciumlerakódást savas módszerrel távolították el, ellehetetlenítve a későbbi pontosabb karbondatálást. A táblácskákat 1963-ban tették közzé, ezzel pedig elindult a tárgyak értelmezésének véget nem érő, bonyolult értelmezéssorozata. Olyan gazdag metahistóriai rétege a tárgyak szociális és antropológiai életének, amelynek labirintusában egy idő után már a szakértők se tudtak eligazodni.
Vlassa értelmezése szerint a tárgyak Erdély és Kelet-Közép-Európa őskorának egyik legrégebbi, az ún. vinča–tordosi kultúrának (Kr. e. 5–3. évezred) a kései, Vinča B periódusához köthető (Kr. e. 3. évezred) emlékei, „mágikus-rituális” leletegyüttesként értelmezett analógiáit pedig ismeretterjesztő, assziriológiai folyóiratokból vette át. Ez a fajta besorolás, sajnos, jellemző volt azokra a tárgyakra, amelyeknek pontos értelmezése, funkciója és figuratív ábrázolásai nehezen értelmezhetőek. Az agyagtáblácskák sajátossága, hogy furcsa, geometrikai, zoomorf formákat, ábrákat, jeleket tartalmaznak, amelyek első ránézésre komplex jelrendszerként értelmezhetőek. Az őskorból több kultúrából is ismerünk már az 1960-as évektől piktogramokat: ezek az írás kialakulása előtti, de kommunikációra használt jelek, amelyeket képírásnak tekinthetünk. Ez volt részben az oka annak, hogy Vlassa és az első értelmezések „a sumérnál is régebbi írásként”, a világ legrégebbi leletanyagaként magyarázták az agyagkorongok furcsa jelképeit. A régiségnek, a mindennél régebbinek a metahistóriája és mitikus ereje a népi vallásosság és a népi, vernakuláris történelemfelfogás ősök iránti vágyának egyik visszatérő igénye: minden közösség a legrégebbi, a legősibb forrásokat akarja magának. Vlassa értelmezésében ugyan nem érhető tetten a régiségnek valamiféle etnikai, nacionalista interpretálása, az azt követő irodalom azonban máris ideológiai rétegekkel látta el a tárgyak értelmezését. A nemzetközi szakirodalom a balkáni kultúrákban, a vinča–tordosi kultúrában látta Európa gyökereit, különösen a görög és szerb területekről is előkerült tordosi agyagtáblák felfedezését követően. Ezeket egyes kutatók máig „dunai írásként”, valamilyen őskori regionális jelrendszerként értelmezik, amelyek a sumér, mezopotámiai jelrendszernél is régebb alakulhatott ki. Mások hamar felismerték, hogy a tatárlakai leletek nagyon hasonlítanak Torma Zsófia, Erdély első nőrégészének, és a magyar őskorkutatás egyik úttörőjének a hagyatékából ismert tordosi tárgyak szimbólumaira és Torma száz évvel korábbi értelmezéseit összekötötték a tatárlakai táblácskákkal. Ez a Torma-vonal újraértelmezését felvető csoport jellemző módon a diaszpórában élő, a magyarságtól elszakadt, tanult, de régészeti és történelmi szakképzés nélküli értelmiség volt, akiknek a pszeudo-történelmi mítoszok, a Kárpát-medencei évezredes magyar jelenlét bizonyítása, netalán a sumér—pártus–magyar rokonság felfedezése volt a fő cél. Számos új kötetet írtak Torma Zsófia sumér–magyar elméletéről, félremagyarázva magának Tormának is a szakmai hagyatékát és beemelve az 1961-ben felfedezett tatárlakai táblácskákat is.
Egy másik irányzat a román pszeudo-történeti irányból jött: ellensúlyozva a sumér–magyar évezredes ősiség mítoszát, bizonyos román szerzők a táblácskákban az őskorig visszavezethető, a dák–római kontinuitásnál évezredekkel régebbi folytonosságot akarták ezekkel bizonyítani. Furcsa módon még Sabin Adrian Luca és Ioan Aurel Pop akadémikusok is hozzájárultak és részt vettek egy-egy ilyen, szakmailag sarlatánságnak minősíthető dokumentumfilm létrejöttében. Ezzel, a történelmi protokronizmusnak a szörnyszüleményeivel Hubbes László Attila és Makkay János is foglalkozott.
László Attila régész 2024-es tanulmánya kiválóan összefoglalta a tatárlakai táblácskák felfedezés utáni új életrajzának bonyolult, historiográfiai rétegeit. 1965-ben a táblácskákról a neves heidelbergi asszirológus, Adam Falkenstein írt jelentős tanulmányt, ezzel megnyitotta a sumér értelmezés kapuit, amelyen nemcsak kutatók, hanem leginkább protokronista sarlatánok özönlöttek be a könyvpiacra és a kollektív mentalitásunkba. László tanulmányában jelzi azokat az új elméleteket is, amelyek mind a lelet kronológiáját, mind funkcióját újraértelmezték az elmúlt 65 évben, ugyanakkor azt is, hogy az eredeti régészeti kontextus és az első ásatás részletes dokumentációjának közlése nélkül számos eleme ennek a bonyolult tárgybiográfiának csupán hipotézis marad.
A hosszú évek óta ismét kiállított tatárlakai táblácskák a kolozsvári múzeum, illetve Erdély legizgalmasabb és legbonyolultabb régészeti leletei, amelynek biográfiai rétegei és bonyolult kulturális élete mintaesete az appadurai-i tárgybiográfiáknak, a politikai és mentalitástörténeti ideológiák, történettudományi viták és egyéni sorsok bonyolult összefonódásának.
Egy-egy múzeumban kiállított tárgyat tehát nem csupán az adott történelmi kontextusban érdemes bemutatni, hanem annak bonyolult, biográfiai rétegeit is, amely felfedezését követően „rárakódott”. A kortárs múzeumoknak ezeket a rétegeket is érdemes felfedni, ezáltal a muzeológus, régész és történész munkájába is betekintést nyújthatnak egy-egy tárgy biográfiáján keresztül.
Borítókép: ERDÉLYI NEMZETI TÖRTÉNETI MÚZEUM
