„A Bogáncs nemcsak a táncról szól, hanem a közösségről”

– Idén 40. születésnapját ünnepli a Bogáncs Néptáncegyüttes. Mikor és hogyan indult el a mozgalom, melyek voltak a kezdeti célkitűzések?

– A kolozsvári Bogáncs Néptáncegyüttes elődjét, a Brassai Sámuel-líceum gyermekeknek szóló Folklórkörét 1985 októberében alapította Tolna Éva magyar szakos tanárnő. Az eredeti célja ennek a kezdeményezésnek az volt, hogy az akkori államhatalom által 1984-ben ellehetetlenített kolozsvári táncházat, annak szellemiségét, meg eleve a hagyományos néptánc és népzene tanítását és művelését átmentse egy gyermekcsoport körébe. Így a Bogáncs Erdély első városi táncházának, az 1977 februárjában induló kolozsvári táncház „egyenes ági leszármazottjának” tekinthető, az első oktatói, Könczei Csilla és Fülöp Hajnalka is ennek a táncházas közegnek voltak tagjai.

– Miként nőtte ki magát az együttes az elmúlt négy évtized alatt? Hol tart jelenleg, esetleg vannak-e számadatok arról, hogy ez idő alatt hányan vettek részt benne?

– Az addig „névtelen” Folklórkör 1990 januárjában felvette a Bogáncs nevet. Az 1992-ben Éghy Ghyssa EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület) díjjal kitüntetett Bogáncs jelenleg Erdély legrégebbi folyamatosan működő magyar gyermek- és ifjúsági néptáncegyüttese, amely az évek során fokozatosan bővülve vált iskolai néptánccsoportból a kolozsvári magyar gyermekek és fiatalok néptáncegyüttesévé: 1990-ben megalakult a Kisbogáncs, 1999-ben az Apróbogáncs, 2000-ben a Morzsabogáncs (a Bogáncs kisgyermekcsoportjai), az 1993-ban végzett első bogáncsos nemzedék pedig megalapította a Bogáncs felnőtt együttesét, a Zurboló Táncegyüttest (az oktatók együttesét). Ugyanakkor 1996 és 2004 között működött a Zurboló Utánpótlás, 2001-ben pedig a Bogáncs Utánpótlás csoport is, így az eltelt évek, évtizedek alatt több mint 1400 gyermek és fiatal táncolt csoportjainkban. Az önálló jogi státuszunkat 2002-ben értük el, amikor megalapítottuk az együttes csoportjait azóta is fenntartó Bogáncs – Zurboló Egyesületet. A kolozsvári magyar gyermekek és fiatalok 40 éves néptáncegyüttesének csoportjaiban jelenleg megközelítőleg kétszázan ropják a táncot.

– Az elmúlt negyven év alatt gyakorlatilag több nemzedék nőtt fel az együttesben, mi tette vonzóvá ezt a gyermekek és a fiatalok számára?

– A jelenlegi morzsabogáncsosok immár a tizenkettedik bogáncsos nemzedékként táncolnak. Körülbelül három-négy évente kerül sor nemzedékváltó ünnepségekre, amikor minden csoportunk feljebb lép egyet, és az ilyenkor búcsúzó bogáncsosok közül, akik felnőttként is szeretnének tovább táncolni, folytathatják a Zurboló Táncegyüttesben. És hogy mitől vonzó bogáncsosnak lenni? Talán a kezdetektől változatlan bogáncsos szellemiségtől: mi elsősorban nem a színpadot tekintjük célnak, hanem egyszerűen a néptánc és a népzene általi közösségépítést, mindenféle mázas ideológiától mentesen. Ugyanakkor komolyan vesszük a táncoktatási folyamatokat, meg a színpadi szerepléseket is, mindig minőségi munkára törekedtünk és törekszünk, ráadásul úgy, hogy mi nem „egyentáncosokat” nevelünk, s ezt gondolom érzik mind a gyermekek, mind a fiatalok, nem utolsósorban pedig a szülők is. A negyvenéves évfordulónk kapcsán többször megfogalmazódott bennem is az a kérdés, hogy tulajdonképpen mitől is működik ez az együttes, miben is áll, ha van, a „bogáncstitok”? És a válaszom nagyon egyszerű: ugyanott (a János Zsigmond Unitárius Kollégium alagsori termében), ugyanakkor (próbarendünk évtizedek óta nem változott), ugyanazt (sőt, az egyre képzettebb oktatóinknak köszönhetően valószínűleg egyre jobban) csináljuk. A kitartó munka pedig gyümölcsöző…

– Általában hogyan áll össze a repertoár? Milyen régiók népzenéjének és -táncának az oktatására fektetik elsősorban a hangsúlyt?

– Erdélyi, kolozsvári együttesként természetesen elsősorban szűkebb pátriánk, Belső-Erdély tánchagyományaival foglalkozunk, ilyen szempontból Kolozsvár ideális helyen fekszik: tőlünk nyugatra Kalotaszeg, keletre a Mezőség, északra a kisnemesi vidék (Borsa és Lozsárd völgye), délre Erdőalja, Aranyos vidéke és Maros–Küküllő mente). Persze az elmúlt évtizedekben foglalkoztunk távolabbra eső vidékek táncaival is (marosszéki, Nyárád menti, felcsíki, szilágysági, szatmári, sőt rábaközi stb.), de az alap mindig a saját régiónk tánchagyománya. Ugyanakkor az a tény, hogy a felnőtt együttesünknek, a Zurbolónak a műkedvelő táncegyüttesek sorában a legnagyobb repertoárja Erdélyben van, illetve az 1993-as alakulásunk óta folyamatosan foglalkozunk tematikus táncszínházi produkciók színrevitelével is, már a bogáncsos csoportok tevékenységeiben is erőteljesen tükröződik: míg a morzsa- és apróbogáncsosok egy-egy táncos évadban két-három tánccal foglalkoznak, a kisbogáncsosok és bogáncsosok már négy-öt tánccal, illetve a Bogáncsnak is voltak tematikus produkciói, a legfontosabb talán az először 1994-ben bemutatott Kelekótya című táncos mesejátékunk.

– Számos fellépésen vettetek részt az évek során, melyiket tartod ezek közül a legsikeresebbeknek, a legemlékezetesebbeknek?

– A Bogáncs csoportjainak 1985 óta 317 kolozsvári fellépése és 251 vendégszereplése volt. (A Zurboló Táncegyüttes fellépéseit külön tartjuk számon.) Ezek mind más és más szempontból voltak emlékezetesek, sikeresek, hiszen nem lehet összehasonlítani a kisgyerekcsoportjaink szülők előtti fellépéseit a nagyobbak különböző fesztiválokon való táncolásaival, vagy a nyári edzőtáborainkat záró előadásokat egy-egy évfordulós kolozsvári magyar operás gálával. Az elmúlt négy évtizedben sok helyen megfordultunk, elsősorban Erdélyben, Romániában, de jártunk külföldön is. 

– Miért jó tagja lenni egy ilyen mozgalomnak? Miként lehet hasznosítani a mindennapokban az itt szerzett tudást? Hogyan látod az utánpótlás kérdését?

– Táncolni a világ egyik legjobb dolga. S ha ezt az ember a barátaival, a gyermekkori pajtásaival teszi akár negyven-ötvenévesen is, az elmagyarázhatatlan érzés. Mert a Bogáncs, ismétlem, nemcsak a táncról szól, hanem a közösségről. Nagyon sok család alakult és gyermek született a csapaton belül az elmúlt évtizedekben, egyre gyakoribb, hogy egykori táncosaink gyermekei (mint például az én lányaim is) bogáncsosok, majd zurbolósok lesznek. Ugyanakkor – az általános vélekedéssel szemben – a Bogáncs igen nyitott táncegyüttes, bárki bármikor közénk hozhatja a gyermekét vagy fiatalként beállhat, s ezt szerintem a kolozsvári magyar közösség tudja. Egy másik fontos jellemzőnk, amitől valószínűleg vonzó bogáncsosnak lenni, hogy elismert szakmai műhelye vagyunk a magyar néptáncmozgalomnak, a „bogáncsos” szellemiség „felnőtt” formája, a „zurbiság” pedig egy igen sajátságos és talán néha merészen újszerű, kísérletező táncműhelyt hozott létre Kolozsváron.

– Személyesen számodra miért jelent kihívást ez a fajta tevékenység, miért tartod fontosnak a néptáncmozgalom éltetését?

– Harmincöt éve vezetem a kolozsvári Bogáncs Nép­táncegyüttest, 1990 őszén vettem át a nővéremtől, Könczei Csillától, tizenhat évesen, szükségből, mivel nem volt más, aki ezt a csapatot akkor vezesse, így mondhatni a Bogáncs mellett lettem felnőtt, a bogáncsos-zurbolós lét folyamatosan meghatározta és meghatározza a mai napig a személyes, valamint a szakmai életemet egyaránt. A legnagyobb kihívást számomra jelenleg az együttesek vezetésének fokozatos átadása jelenti, remélhetőleg a volt tanítványaim, mostani kollégáim irányítása alatt a Bogáncs Néptáncegyüttes megéri majd az 50-ik, 60-ik és még ki tudja hányadik évfordulóját is…