A Kolozsvári Zenei Ősz az ország „legöregebb” komolyzenei fesztiválja, a kincses város zenei életének egyik nagy hagyománnyal rendelkező szimbóluma, az idén ötvenkilencedik alkalommal nyitotta meg kapuit. Az október 9 és 23 között zajló fesztivál műsorkínálata igen változatos, amelyben a nagytermi szimfonikus koncertektől a több napig tartó kortárs zenepanorámáig és a különböző helyszíneken meghirdetett kamarazenei estekig ki-ki a maga ízlése és büdzséje szerint válogathat. Emlékszem a régmúlt Zenei Őszök teltházas hangversenyeire, amikor kezdés előtt egyetlen szék sem maradt üresen, és a rendezvénysorozat minden egyes koncertjére már hetekkel hamarabb elkelt minden jegy. Az utóbbi időben szomorúan tapasztalom – feltehetően az egyre romló gazdasági körülmények miatt (is) –, hogy a közönség sorai egyre gyérülnek, legyen az hangverseny vagy operaelőadás. Október 9-én, az 59. Zenei Ősz nyitóhangversenyén sem telt zsúfolásig az Egyetemiek Háza koncertterme, viszont a siker fergeteges volt. Vajda Gergely, a filharmónia állandó vezető dirigense minden alkalommal nagy figyelmet szentel arra, hogy a megszokott repertoár mellett a kevésbé ismert, és a ritkán játszott műveket is műsorra tűzze. Az idei fesztiválsorozat Dvořák népszerű csellóversenyével indult Gary Hoffman kanadai gordonkaművész kiváló tolmácsolásában, majd Enescu 2. Zenekari szvitje és végül Dohnányi Szimfonikus percek című zenekari műve következett, a két ragyogó zenei ritkaság teljesen felvillanyozta a közönséget, örömünneppé avatta az 59. Zenei Ősz nyitóhangversenyét.
Antonín Dvořák (1841–1904) a h-moll gordonkaversenyt (op. 104) amerikai tartózkodásának utolsó periódusában New Yorkban kezdte komponálni és szülőhazájában, cseh földön fejezte be. A mű a csellóirodalom egyik legjelentősebb és leggyakrabban játszott műve, amelynek nem igazán a virtuóz csillogás a sajátja, annál inkább a lélek rejtekének érzelemvilágát költőien megfogalmazó fájdalmas, érzékeny vallomásszerűség. A versenymű lírai szépségeinek forrását az amerikai évektől és az ottani folklór-emlékektől való búcsú fájdalma, valamint a zeneszerző időközben elhunyt szerelmének fájó emléke képezi. Ugyanakkor végig érezni a cseh tájak hivogató szavát, és a lírai gyöngédségeket ellenpontozó cseh népi táncok életerejét, magasztosságát. A művet az 1986-os párizsi Rosztropovics- verseny fődíjasa, Gary Hoffman csellóművész szólaltatta meg az 1662-ben készült Niccolò Amati-féle csodahangszerén. Előadásában – amelyben a Vajda Gergely vezette zenekar mindvégig tökéletes partnernek bizonyult – leginkább az elmélyült, a lágyan simogató poézist, érzékeny pasztellszíneinek és a szólóhangszerekkel folytatott dialógusainak szépségét csodáltam. A ráadásként játszott Bach-Sarabande a befele fordulás és a nyugalom lélegzetelállító pillanata volt.
George Enescu (1881–1955) 2. C-dúr zenekari szvitje (op. 20.) a román zeneszerző egyik legjelentősebb neoklasszikus műve, amelyben a barokk táncformákat 20. századi hangszereléssel és folklórihletésű egyedi hangzásvilággal idézi meg. A szvit minden tétele különálló, viszont közös bennük az a lefelé hajló c-h-a zenei mag, amely az első tétel sajátja, de különböző átalakulásai mind a hat részben felötlenek. Enescu hatrészes zenekari szvitjében a felemelő-ünnepélyes Ouverture, a lírai Sarabande, a vidám-játékos Gigue, a magasztos Menuet grave, a doina- stílust idéző lágyan ringató Air és a táncforgatagos Bourrée alkot hangulatokban színes, ragyogó egészet. Nagyszerű mű, remek előadásban!
Dohnányi Ernő (1877– 1960) a Szimfonikus percek (op.36) című művét eredetileg színpadi muzsikának szánta, a mű azonban először zenekari formában hangzott el, és ebben a formában vált népszerűvé. Sokszínű, magával ragadó muzsika, amelynek szeszélyes-virtuóz Capriccio tétele, mint rakoncátlan szellő suhan tova. A Rapszódia tétel természeti képet idéz, noktürnhangulatot áraszt, szépsége az angolkürt szomorkásan hivogató, mélabúsan csapongó dallamának (is) köszönhető. A Scherzoban groteszk-humoros és szelíden éneklő részek egészítik ki egymást. A variációs tétel 16. századi dallamot dolgoz fel, angolkürtszólója, a hárfa és cseleszta hangja régmúlt időket idéz. Brahms Magyar táncainak méltó utóda a virtuóz sziporkájú Rondo tétel, amelynek pezsgő, vérbő táncforgatagát a közönség visszatapsolta. Fantasztikus este, fergeteges sikerű fesztiválnyitó hangverseny volt. Koncert végeztével a jelenlévők percekig örömujjongással kísért szűnni nem akaró vastapssal jutalmazták a Vajda Gergely vezényelte zenekar pazar előadását.

