„A zsarnokság leleplezésére a színház a legalkalmasabb eszköz…” (1.)

– Édesapja, Tompa Miklós és édesanyja, Mende Gaby nemcsak a kor meghatározó színházi szakembereinek számítottak, hanem színházalapítók is voltak, a marosvásárhelyi Székely Színház megálmodói és létrehozói. Mondhatjuk, hogy ön gyakorlatilag beleszületett a színház világába?

– Gyermekként, emlékszem, sokat voltam egyedül otthon, vagy a nagyanyámmal, mert mindkét szülőm napestig dolgozott, édesapám általában éjjel háromkor jött haza. Tulajdonképpen a 21 év igazgatás alatt az élete kilencven százalékát a színházban töltötte. 

Tizenhárom éves koromig, nekünk nem volt külön lakásunk. A régi NKVD-korszakhoz hasonlóan az 1950–60-as években is az volt a szokás, hogy egy nagyobb, három- vagy négyszobás lakásba három családot is beköltöztettek. Úgyhogy mi együtt laktunk egy szülész-nőgyógyász családdal, Rosenfeldékkel, akik aztán a hatvanas években kivándoroltak Izraelbe, illetve egy László József nevű munkásemberrel, aki az Electromureşben dolgozott. Ebben a lakásban, amelyben közös volt a konyha és a fürdőszoba is, nekünk két szobánk volt. A ház a Köteles Sámuel utca 16. szám alatt állt, pontosan szemben a régi szülészettel. Tízéves voltam, amikor a bátyámnak, Miklósnak, édesapám első házasságából származó nagyobbik fiának született az első gyermeke, Júlia, és én azon fantáziáltam: milyen könnyű lenne drótkötélpályán áthozni őt szemből, a szülészetről. 

Ebben az időben a Székely Színház a gyönyörű, szecessziós Kultúrpalotában működött, amely akkor még nem volt felújítva. Ma is csodálkozom, hogy azon a négy méter mély színpadon hogyan lehetett annyi varázslatos előadást látni, nagyszerű színészekkel. 

Volt a színháznak egy legendás kellékese, Nagy Sándor, akiben édesapám rendkívül megbízott, talán jobban, mint bármilyen szakemberben vagy kritikusban, holott alig volt meg a hat elemije, de valami fantasztikus érzéke volt a színházhoz. Hihetetlenül rendben tartotta a felcímkézett kellékeket. Szabadidejében körbeutazta a falvakat, és bagóért vásárolta meg a padláson rejtegetett antik bútorokat. Ha azt mondták neki, hogy az előadáshoz egy Lajos-korabeli csillárra van szükség, akkor ő azt másnap hozta. Azonkívül ő főzte a legjobb kávét, amelynek az illatát még most is fel tudom idézni. 

Édesapámmal sokszor órákat veszekedtek a főtéren, akár éjjel kettő-háromig, de ezek a viták konstruktívak voltak, a színház és az előadások sorsa fölött döntöttek ilyenkor. Annyira hű volt, annyira ragaszkodott édesapámhoz, hogy ugyanaznap halt meg ő is, és ugyanazon a napon volt a temetésük a marosvásárhelyi katolikus temetőben. Márta néni, a felesége, öltöztetőnő volt a színházban, odajött hozzám, megragadta a zakómat, megrázott, és azt mondta: „az istenfáját, Miklós még a sírba is magával vitte a férjemet!” Ez nekem annyira erős élményem volt, hogy amikor rendeztem a Képmutatók cselszövését, amelyben Moliére-nek van egy hasonló kellékese, öltöztetője, mindenese, akkor ez a kapcsolat ötlött fel bennem, és tulajdonképpen ez az emlék ihlette meg abban az előadásban a két szereplő közötti viszonyt, amelyet Csíky András és Nagy Dezső igazi átérzéssel alakított.

– A háttéremberek közül, akiknek a nevét a közönség általában nem ismeri, a megbízható kellékeshez hasonlóan fontos a jó ügyelő személye is.

– Igen, de én szívesebben nevezem az ügyelőt előadás-vezetőnek. Az 1980-as évek után, amikor átvettem a színház igazgatását, visszahívtam az akkor már nyugalomba vonult Moldván István segédrendezőt, a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek főügyelőjét, aki művészeti titkár is volt, és kézzel, gyöngybetűkkel vezette a munkanaplót. Ő be is tanított két új embert, akik közül az egyik sajnos, hamarosan meghalt. Ma közelharcot kell vívnom ezért, mivel az emberek már lusták írni, de kötelező módon próba- és előadásnaplót vezetünk, amiben mindennek benne kellene lennie. Nemcsak a késések, hanem az is, hogyan, miként zajlik egy próbafolyamat. 

Ez a jegyzőkönyv az, amelynek alapján aztán színháztörténetet is lehet írni. Ha nem lettek volna munkanaplók például az 1920-as években, akkor nehezen tudnánk pontosan kibogozni azt, hogyan is zajlott a magyar társulatnak a Hunyadi térről való kilakoltatása, átköltöztetése. Ugyanígy azt is a munkanaplókból tudjuk, hogy mi történt azon az utolsó Hamlet előadáson a „Lenni, vagy nem lenni” monológ után, amikor a közönség felállva azt skandálta, hogy: „Lenni, lenni!”. Ezek a regiszterek a színház élő lelkiismeretei. Nálunk sajnos, van egy elég nagy hiátus, amikor egymást váltogatták az ezért felelős személyek. Kísérleteztünk különböző ügyelőkkel, főügyelőkkel, művészeti titkárokkal, előadás-vezetőkkel, de ezek nem végezték igazán lelkiismeretesen ezt a nagyon fontos feladatot, a színháztörténet szempontjából is elengedhetetlen naplóvezetést. 

Számomra a Székely Színház annak a társulatnak a modelljét jelentette már gyermekként, ahol mindenki a színházért volt és élt. Ott éjszakába nyúló próbák voltak, s ez sosem jelentett gondot. Nem azzal kezdődött egy szerződtetés, hogy mennyi lesz a fizetésem, mikor lesz szabadnap és így tovább. Valamiféle szenvedély működtette az egészet, és ezért is sikerült az ország élszínházává nőnie a Székely Színháznak. Persze, hála az olyan nagyszerű színészeknek is, mint Delly Ferenc, Kovács György, Szabó Ernő, Borovszky Oszkár, a fiatal Lohinszky, Kiss László, Erdős Irma, Kőszegi Margit, Tanai Bella és Bács Ferenc. Ezek mind nagy-nagy színészek voltak, igazi aranycsapat, akiket Victor Rebengiuc – a rangidős színész 93 éves korában még mindig fellép! – ma is tisztelettel emleget. És amikor találkozunk, hiszen jó barátság fűz minket egymáshoz, mindig felemlegeti a Székely Színház néhány előadását, így a Sirályt, a Fáklyalángot, kívülről tudja a szereposztást, még a legkisebb színészek nevére is emlékszik. Hozzáfűzöm: a mai színészek közül sokkal kevesebbet ismer személyesen. 

– Megosztaná néhány olyan gyermekkori emlékét, élményét is, amelyek nem a színházhoz kötődnek?

– Én egy párhuzamos gyermekkort is éltem, és ez a gyermekkor a Tornakertnek nevezett grundhoz kötődik, ami a szülészeti park és a mai Grand hotel közelében volt, ahol már hat-hét éves koromban csatlakoztam ahhoz a gárdához, amely körülbelül kétszáz tagot számlált az évek során, és amely főleg munkásgyermekekből állt. Fociztunk, teniszeztünk, lábteniszeztünk, vagyis lábvoléztünk, ahogy akkor hívták ezt. Persze ott kötelező volt megtanulni cigarettázni, ami megkerülhetetlen beavatási szertartásnak számított. Kukoricaszakállat sodortak jegyzetfüzetek lapjaiba, és azt kellett szívni. Még most is emlékszem, hogy milyen borzalmas íze volt. Én nem cigarettázom már 31 éve, de az volt a kezdet, és akkor persze büntettek is a szüleim emiatt, hogyha elkaptak. De ezt az áldozatot meg kellett hozni, mert a gárda nagyon jó humorú, viccet értő közösség volt, amelyből kár lett volna kimaradni. Ez még a hatvanas években volt, tehát még a Gheorghiu-Dejről a Ceauşescu-korszakba való átmenet idején, ami kicsit liberálisabb korszaknak tűnt mindaddig, amíg a Kínából hazatérő Ceaușescu el nem indította a kulturális forradalmat. 

A Tornakert 1973-ban szűnt meg, mert akkor kezdték el építeni a Grand hotelt. A grundbéli utolsó években a fő foglalkozásunk az volt, hogy a román Szabad Európa Rádiót hallgattuk, főleg Cornel Chiriacnak a Metronom 69, 70, 71, 72 műsorát, ahol rendkívül sok jó zene volt. Különböző jelentős pop-rock- meg dzsessz­együttesekkel ismerkedtünk meg így, s a szerkesztő ráadásul felolvasta azokat a leveleket, amit a disszidensek írtak és juttattak el hozzá. Jóval később, amikor Münchenbe jártam, hiszen ott volt a Szabad Európa Rádió központja, Vlad Mugur megmutatta nekem azt a helyet az Isar partján, ahol megfojtották, megölték a titkosszolgálat emberei Cornel Chiriacot. Ezért is szűnt meg 1975-ben ez az adás. Emlékszem, hogy egy szigetelőszalaggal leragasztott, repedt Mamaia rádión hallgattuk ezeket az adásokat. Egyikünknek, Chilf Miklós zeneszerző fiának, Péternek volt egy ilyen táskarádiója, és amikor jött a rendőrség, azaz a milícia a park szélén, gyorsan elrohantunk, vagy eldugtuk a rádiót. 

Többször volt olyan, hogy rájöttek a rendőrök, mit is csinálunk mi ott, de szerencsére ebből nem lett különösebb baj. Olyan megoldás is volt, hogy a fülhallgatókat rátekertük egy-egy régi öntöttvas fűtőtestre, és úgy is hallgathattuk az adást. Ez volt a mindenünk. A magyar nyelvű Szabad Európa Rádió nem volt olyan színvonalas, politikailag nem volt olyan éles, erős, mert ugye a Kádár-rendszerben kicsit szoftabb, puhább diktatúra uralkodott. Ezzel kapcsolatosan jegyzem meg, hogy Székely János, akihez elvittem az első verseimet, azt mondta nekem: „Gábor, lelkem, kétféle társadalmi berendezés létezik csak: puha diktatúra és kemény diktatúra.”

– Ha már a verseknél tartunk: a nagyapja, Tompa László költő, műfordító, szerkesztő volt. Tőle örökölte költői vénáját?

– Nagyapám nagyon szigorú, zárkózott, magányos, konok ember volt. Ő ritkán találkozott a családdal, mert gyakorlatilag egész nap olvasott és írt, valamint sokat fordított német költőktől. Székelyudvarhelyről soha nem ment el hosszabb időre. Azt hiszem, Budapest volt a legtávolabbi város, ahol járt. Én majdnem minden nyáron ott voltam náluk és nagybátyáméknál Székelyudvarhelyen. 

Nagyapám rendkívül szigorúan vett mindent, még az étkezési szabályokat is, például azt, hogy ne finnyáskodjunk, ne válogassunk. De mindezt leszámítva, ő ugye az erdélyi triásznak, amelyhez Áprily és Reményik tartozott még, az egyik oszlopos tagja volt. Hozzáadnám Dsidát is, aki talán a legtehetségesebb korán elhunyt költő volt. De az irodalomhoz engem igazából nem annyira ő kalauzolt el, hanem inkább édesanyám, aki nagyon sokat olvasott, sok verset tanult meg és tudott kívülről. Halála előtt egy hónappal, 91 évesen az ágyban fekve, nem betegen, hanem csak fáradtan, hibátlanul elmondta – és szerencsére én felvettem a telefonommal – A hajnali részegséget. 

Nagyon sok könyvünk volt, és sokat beszéltek körülöttem a magyar irodalomról, de édesanyám mellett engem igazából Zoltán Ildikó, az irodalomtanárnőm vezetett rá arra, hogy elolvassam azt a sok-sok fontos olvasmányt, ami nem is volt benne a tantervben.

A Bolyai Farkas-líceum sportosztályába jártam és nagyon hálás vagyok azért, hogy ott egyfajta sportszerűséget, a fair play szellemét tanultuk el. Az összes olyan tanárra szeretettel és örömmel emlékszem vissza, akik szigorúak voltak és megkövetelték az anyagot. Nagyon sok remek tanárunk volt. Földrajz, történelem, matematika, vegytan, fizika, irodalom… Minden fontos, mivel minden, mindennel összefügg. Tulajdonképpen azt kellene tudatosítani a mai elsekélyesedett oktatási rendszerben is, hogy az általános műveltségnek a megszerzése elengedhetetlen. Nem lehet csak irodalommal, vagy csak zenével, matematikával, anatómiával foglalkozni. Ezek a tantárgyak mind-mind a valóság megértésének és megközelítésének különböző formái. Gondoljunk csak a nagy polihisztorokra, vagy Da Vincire, akik behatóan ismerték az állatanatómiát, nem csak az emberit, meg a fizikát és a matematikát is. 

Azt gondolom, hogy nagyon fontos ez a bagázs, amit az ember az iskolából hoz el magával, és ezért mérhetetlenül hálás vagyok annak az iskolának, meg az osztályfőnökünknek, Fülöp Györgynek, aki országos bajnok volt kosárlabdában, vízilabdában és úszásban egyaránt. Nagyon szigorú volt és fegyelmet diktált nekünk anélkül, hogy visszaélt volna a hatalmával. 

Egy ide illő eset: én nem használok szinte soha GPS-t az autómban. Amikor Kaliforniában tanítottam, meglátogattak rokonaim, barátaim innen, Erdélyből is, mindig csodálkozva kérdezték: hogy tudok tájékozódni GPS nélkül. Azt válaszoltam, hogy azért, mert nagyszerű földrajztanárom volt, Győri Béla bácsi, aki megkövetelte, hogy akár háttal állva is mutassuk meg a térképen, hol vannak például Örményországban a kis kőolajlelőhelyek, vagy Louisiana állam fővárosa. Ezek elemi dolgok, amiket már sajnos a mai fiatalság nem ismer. Vannak olyan iskolák, ahol például nem tanítanak egyáltalán anatómiát és így a fiatalok azt sem értik, hogyan működik saját testük.

– Ugorjunk át Bukarestbe, az egyetemi éveihez.

– Eredetileg bölcsészkarra készültem. Olyan 17 éves koromban közölték az első verseimet, az előbb említett Székely Jánosnak köszönhetően, akit nagyra tartok drámaíróként, prózaíróként, esszéíróként és költőként is egyaránt. Ő volt az egyik utolsó polihisztor, a Látó elődjénél, az Igaz Szónál volt szerkesztő. Hozzá fordultam első verseimmel – elvittem vagy harminckét költeményemet –, azt hiszem, tizenegyedikes koromban, mert tudtam, hogy ő mindenkinek válaszol, mindenkinek minden hozzá küldött írását elolvassa. Válaszolt is, leveleit őrzöm mai napig. Főleg, amelyeket a katonai szolgálatom alatt írt, bár már ronggyá olvastam őket. Azt mondta akkor: itt van ez a 28, ezeket dobd a szemétkosárba, kettőn kéne még dolgozni, mert sántít a ritmusa, ezt a kettőt pedig leközöljük.

Arra készültem tehát, hogy bölcsészkarra jövök, és kapcsolatba léptem néhány olyan fiatal, jelentős íróval, költővel, akik Kolozsváron a Gaál Gábor-kört szervezték. Barátságba kerültem már gimnazistaként Balla Zsófiával, Szőcs Gézával, Egyed Péterrel, Cselényi Lacival, Darkó Istvánnal. Viszont édesapámnak volt egy színészosztálya. Ő 67 után már nem volt igazgató, de tanított tovább a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán, aztán rektor is volt rövid ideig, és az osztályát többször is elvitte Bukarestbe előadásokat nézni. Olykor én is velük tarthattam. Ott olyan csodálatos produkciókat láthattam, mint például Peter Brooknak a Szentivánéji álmát, amely vendégjátékként volt látható a bukaresti operában, vagy a Rameau unokaöccsét David Esrig rendezésében, Lucian Pintiliének a Farsangját, Liviu Ciuleinek a Leonce és Lénáját vagy Penciulescunak a Lear királyát. Ezek fantasztikus előadások voltak. Szerencsénk volt látni Pintilie híres és tulajdonképpen mérföldkövet jelentő Revizor című előadását is, amit aztán a harmadik előadás után letiltottak, leváltották a vezetőséget, és száműztek egy csomó nagy rendezőt, akik aztán kénytelenek voltak kivándorolni. Pintilie például hontalan útlevelet kapott.

– Más, újszerű vonalat képviseltek ezek a rendezők, ahhoz képest, mint amit addig látott és ismert?

– Nagyon jó realista előadásokat láttam Marosvásárhelyen. Édesapámnak is voltak remek rendezései, például Gorkijtól a Nyaralók, vagy a Tamási Áron-sorozat Sepsiszentgyörgyön. Harag György munkái közül, emlékszem, nagyon szerettem az Özönvíz előtt, a Szerelem, Az ember tragédiája című előadásokat. Ezek akkor születtek, amikor én még iskolás voltam, nem főiskolás. 

Harag György is úgy újult meg, hogy Pintilie egyszer megkérdezte tőle: „te nagyon jó realista előadásokat rendezel, de valami mást tudsz-e?” És akkor, 45 éves korában Harag képes volt teljesen más irányba indulni, és olyan előadásokat létrehozni, amelyek elmozdultak egy groteszkebb, komplexebb, mágikusabb realizmus irányába. Ezek az előadások azt villantották fel előttem, hogy a színpadon is lehetséges egyfajta metaforikus költői nyelv, groteszk elemekkel vegyített színpadi költészet, amely vizuálisan is nagyon izgalmas előadásokat eredményezhet. Ezekben valami nagyszerű egység, harmónia, erős hatás fogalmazódott meg, és akkor döntöttem úgy, hogy megpróbálkozom felvételizni a rendező szakra Bukarestben. Több mint 270-en jelentkeztünk hét helyre, de sikerült bejutnom. 

Egy kísérleti osztályba kerültem, amely egyszerre tanult színház-, illetve filmrendezést. Körülbelül két-három évfolyam végezte ezt, akik mind film-, mind színházelméleti tantárgyakat és gyakorlati feladatokat is kaptak, de már a negyedéven fizikailag lehetetlenségnek számított, hogy egy filmet és egy előadást is készítsünk, meg államvizsga-dolgozatot írjunk, úgyhogy kettévált ez az osztály, külön film és külön színház szakra, de a diplománk az film-, színház- és televízió rendezői diploma. 

Fantasztikus tanáraink voltak, akik a műhelyjellegű oktatás mestereinek számítottak. Nagy szerencsének tartom azt, hogy Mihai Dimiu, aki nagyon jó tanárunk volt, de nem tartozott a nagy, nemzetközi hírű rendezők közé, családi probléma miatt kimaradt másfél évig, és Liviu Ciulei vett át minket helyette. Ez azt is jelentette, hogy részt vehettünk az általa rendezett Vihar próbáin a Bulandra Színházban. Abban az előadásban olyan nagyon nagy színészek szerepeltek, mint George Constantin, Victor Rebengiuc, Ion Caramitru, Florian Pittiș, Stefan Bănică, Mircea Diaconu és Mariana Mihuț.

Az 1977-es földrengés után kezdtem az egyetemet, amely eredeti helyszínéről a Nemzeti Színházba költözött, vagyis gyakorlatilag ott tanultunk. Nagy szerencsémnek tartom azt is, hogy a filmdramaturgia-tanárom Dumitru Carabăț volt. Nagyon-nagyon sűrű, intenzív, komoly programunk volt, és mindemellett, lehetőség adódott egyfajta szubverzív, ellenzéki attitűd megfogalmazására is a vizsgaelőadásainkban. Olyan kis sziget volt az egyetemünk, ahol mi nem éreztük, érzékeltük annyira a kegyetlen valóságot, ami egyre durvábbá vált a 80-as években, majd miután végeztünk, még keményebb lett. De nagyon-nagyon hálás vagyok ennek a megélt korszaknak, mert valószínű, hogy 1968-tól egészen 1982-ig ez a román rendező- és színiiskola volt a legerősebb Európában. Talán még a lengyel színház volt ilyen sokszínű és erős. Voltam is Lengyelországban másodévesen egy ösztöndíjjal, ahol 35 előadást láthattam. Két hét helyett hat hetet töltöttem ott, ezért hazatértem után majdnem kirúgtak az egyetemről.

Ha már említettem a színész szakot, el kell mondanom azt is, hogy a legnagyobb színészek oktattak ott, mint például Octavian Cotescu, Amza Pellea, Marin Moraru, Olga Tudorache, Dem Rădulescu vagy Beate Fredanov. Az asszisztensek is remek színészek voltak, olyanok mint Ovidiu Schumacher, Ion Caramitru, Florin Zamfirescu és Adriana Popovici. Ehhez képest ma olyan tanárok lehetnek tanszékvezetők vagy taníthatnak színészmesterséget és rendezést, akik életükben nem léptek színpadra, illetve nem rendeztek egyetlen előadást sem. Ez a bolognai rendszernek, a botcsinálta doktorok rendszerének az átka. Nem azt mondom, hogy nincs kivétel, illetve, hogy így lehetetlen tanítani, de a tanárnak gyakorlati modellt is kell jelentenie a diákok számára. Mi csodáltuk a mestereinket, lestük, hogy mit miként csinálnak a gyakorlatban. 

– A rendszerváltás után ön újraindította a magyar nyelvű rendező szakos oktatást Marosvásárhelyen. Az első évfolyam diákjai között volt Bocsárdi László, Kövesdi István és Barabás Olga.

– Igen, valamint Rusz Mónika is, aki jelenleg Párizsban él, és nagyon jó kis diákszínjátszó csoportja van. Nagyon lelkesen vágtam bele az oktatásba, megpróbáltam a tanszék infrastruktúráját újra felépíteni, mert a rendező szak teljesen más infrastruktúrát igényel, mint a színészmesterség, a dramaturgia vagy a teatrológia. De aztán különböző nehézségekbe ütköztem. Az akkreditálás miatt például muszáj volt minden évben felvételit szervezni, hogy a tanároknak kijöjjön a teljes óraszámuk. Muszáj volt olyan tanárokat is alkalmazni, akik nem a legjobbak, és nem igazán odavalók. Mindez nekem azt sugallta, hogy a katedra fontosabb, mint a diák, s engem ez a fajta oktatás nem érdekelt. Ezért vállaltam el az Egyesült Államokban 16 évig a tanítást, mert ott a művészi kiválóságot egyenértékűnek ismerik el a doktorátussal. Abszurdum, hogy például Viktor Rebengiuc azért nem taníthatott tovább, mert nem volt doktorija. Így sekélyesedett el az oktatás színvonala, meg az olyan cinikus hozzáállástól, hogy felveszünk minden jelentkezőt, mert a tanároknak kell az óraszám. Ez nagyon rossz, de nem jelenti azt, hogy nincsenek továbbra is tehetséges és lelkes fiatalok. Vannak. Csak az a baj, hogy nem sajátítják el egyrészt a szakmai alapokat, másrészt pedig azt a fajta alázatot, azt a fajta tudást, amit igazából csak a szakma legjobb gyakorló mestereitől lehet megtanulni. 

– Egyetemi tanulmányai befejezése után felajánlották önnek a bukaresti Teatrul Mic rendezői pozícióját, de Harag György hívására mégis inkább Kolozsvárra jött. A kezdeti éveket olyan, a kolozsvári társulat számára mérföldköveket jelentő előadásai fémjelezték, mint a Tangó, a Hamlet, A buszmegálló. 

– Kolozsváron már korábban is részt vettem Harag György próbáin, mert 1979-ben másodévesen egy portréfilmet készítettem Jagamas Jánosról, amit itt forgattunk Kolozsváron és Mérán. Az nagyon izgalmas időszak volt. Nappal forgattunk, este pedig bementem az Éjjeli menedékhely próbáira. Fantasztikus előadás volt. Ezzel egy időben, szinte párhuzamosan rendezte meg a Bulandrában Liviu Ciulei is a darabot, nagyszerű koncepcióban, nagyszerű színészekkel, de állítom, hogy a Haragé még merészebb, még átfogóbb metaforája volt a világnak, mint éjjeli menedékhelynek. 

Ezeken a próbákon kezdtünk el beszélgetni Haraggal, aki édesapám tanítványa volt. Bár közöttük a színházi eszmények különbözőségéből fakadó nézeteltérés alakult ki, Harag ennek ellenére mindig nagy tisztelettel viseltetett édesapám iránt. 

Én 1981-ben végeztem és éppen letiltották az egyik előadásomat, Gomb­rowicznak Az esküvő című darabját, amit a Teatrul Micben kellett volna rendeznem. Azt még Dinu Săraru, az akkori igazgató se tudta elérni, hogy jóváhagyják, pedig ő, azonkívül, hogy nagyszerű repertoárt állított össze, pártközeli ember volt, sőt benne volt talán a központi bizottságban is. Akkor Harag leült velem, és azt mondta: „mit keresnél te Bukarestben? Gyere ide, itt van egy nagyszerű társulat”. 

Harag csapatának volt egy kemény magja, amelyet elsősorban Héjja Sándor, Sebők Klára, Barkó György, Bereczky Júlia, Czikéli László, Kakuts Ági, Senkálszky Endre alkotott. Az első kolozsvári rendezésem Bulgakovtól az Iván, a rettentő volt 1982-ben, és valóban, nagyon nagy szeretettel fogadott a társulat nagy többsége. Azután következett a Manole mester című előadás, amit többször is letiltottak, mivel a cselekményt egy lágerbe helyeztem, s lényegesen meg kellett változtatnom, hogy végül bemutathassuk. 

Így jutottunk el a Tangóig, amikor már nem Bisztrai Mária volt az igazgató, hanem Kötő József. Aztán jött a Hamlet, ami egy hosszú vajudásos időszaknak az eredménye volt, hiszen akkor már többen a színészek közül feliratkoztak a végleg áttelepülők listájára. Akkoriban az a mondás terjengett, hogy aki ki akar vándorolni, előbb játssza el nálam a Hamletet.

Akik kivándorlásra jelentkeztek, azoknak a nevét nem volt szabad a sajtóban leírni. Ha megnézzük a korabeli kritikákat, mint például Marosi Péter, Kántor Lajos, vagy Páll Árpád írásait, láthatjuk, hogy nem írták ki a szereplők nevét. Miként azt sem lehetett leírni, hogy Kolozsvári Magyar Színház, csak hogy Cluj-Napoca. Ezért úgy hivatkoztak rá, hogy a sétatéri társulat, vagy a Szamos-parti teátrum. 

Az előadás fontos volt a rendszerrel való szembenállás szempontjából is, mert a darabban az volt a lényeg, Hamlet mint rendező felfedezi, hogy a színház az egyetlen eszköze az igazság kiderítésének és kimondásának bármi áron, tehát olyan előadást kell rendeznie, amiből az egész ország megtudja, mi is történt valójában. Rájön és rádöbbent arra, hogy a zsarnokság leleplezésére a színház a legalkalmasabb eszköz. 

A buszmegálló volt az első olyan előadás Romániában, ahol a közönség felült a színpadra, a leengedett vasfüggöny mögé, ahol semmi más nem volt, csak egy zongora, meg két korlát, ami a buszmegállót jelezte. A darab szerzője, a későbbi irodalmi Nobel-díjas Gao Xingian, amikor mi elővettük a darabot, büntetésből éppen disznópásztorkodott valahol a Himalája közelében. A buszmegálló úgy fejeződik be, hogy Demény Attila előtt – aki nemcsak zongorázott az előadásban, hanem szereplőként ő volt a Hallgatag Férfi, vagyis egy olyan művész megtestesítője, aki eltávozásra, emigrációra kényszerül – felemelkedett a vasfüggöny. Akkor 1989 áprilisát írtuk, és mi kétségbeesetten reménykedtünk abban, hogy egyszer visszajönnek a kivándorolt, száműzött nagy nevű művészeink. Demény Attila elkezdett zongorázni, a vasfüggöny felemelkedett, s ott volt az üres nézőtér, egy nagy hodály, és a szereplőknek szembe kellett nézniük a reflektorokkal, illetve azzal a nagy ürességgel, amely előtt a zenekari árok fedetlenül tátongott, s nem tudták, hogy mit kezdjenek a hirtelen rájuk szakadt szabadsággal. 

Egyetlen felvétel maradt erről az előadásról, amelyet én készítettem egy akkori VHS kamerával. A bemutató előtt, a megyei vagy a városi kulturális tanácsnak az elnöknője mellé ültem, és fordítottam, hogy miről is van szó. Folyamatosan azt fordítottam, hogy ez a kínai buszvállalat bírálata, mert ott nem járnak rendesen a buszok, a tömegközlekedés nincs megoldva stb. Buszvállalat, mi? – kérdezte, de szabad utat adott az előadásnak. Nem, valami miatt nem nyúltak hozzá, lehet, érezték, hogy az előadás a változások előfutára volt a maga idejében. 

– A következő években, ön átvette Kötő Józseftől a színház igazgatását, majd hamarosan megszületett A kopasz énekesnő című előadás, ami mérföldkő volt a kolozsvári színház életében. Akkor egy szakadás történt tulajdonképpen, támadások érték a színházat, egy széles nézőréteg visszasírta a “régi szép időket” nem látván a fejlődés útját a változásban, amely aztán utólag nagyon is helyesnek bizonyult. 

– Ez nagy dilemma volt számomra. 1990 októberében felhívott Andrei Pleșu, az akkori művelődési miniszter. Addigra már kinevezte Andrei Șerbant, visszahívta Vlad Mugurt, és számos jelentős rendezőnek kívánta felajánlani egy-egy színház igazgatását. Engem is megkérdezett, vállalnám-e a kolozsvári társulat vezetését. Arra kértem, adjon haladékot, mivel nagyon hirtelen és váratlanul ért a felkérése. Azt mondta, hogy rendben, 36 óra gondolkodási időt ad. 

Akkoriban nagyon nagy káosz volt a színházban. Kötő Jóska nagyszerű, csodálatos ember volt, remek kultúrpolitikus, de túlságosan engedékenynek bizonyult, mint igazgató. Nem volt pontos próbarend, az emberek késtek, hiányoztak és semmi sem volt kötelező. Ő például ahelyett, hogy felelősségre vonta volna a műszakot, amiért összedőlt egy díszlet, maga fogta meg a kalapácsot, szeget – akkor még szegezték a díszletelemeket –, és inkább beverte ő, mintsem megrója a felelősöket. Másrészt, nekem épp akkortájt kínálták fel a szolnoki színház főrendezői állását, ugyanakkor hívtak Németországba is. Döntenem kellett tehát, hogy maradok-e és megpróbálok változtatni valamit, vagy elmegyek külföldre. 

Édesapámhoz fordultam tanácsért, egész éjszaka vitatkoztunk. Ő azt mondta, hogy semmi pénzért ne vállaljam el, mert a rendezés már eleve egy magányos utazás, de a színházigazgatásnál nincs magányosabb foglalkozás, ráadásul bármit tesz az ember, úgyis csak szidni fogják. Ebben nagyon sok igazság volt. Reggelre döntöttem, apám pedig belenyugodott s azt mondta: „rendben van, de ne felejtsd el Sică Alexandrescu, a nagyszerű román rendező mondását az első társulati gyűlésén: „nem azért jöttem, hogy szeressetek, hanem azért, hogy hallgassatok rám.”

– Milyen fontos változások következtek a társulatnál?

– Meg kellett változtatni az egész struktúrát. Áttértünk az egyéves szerződésekre, azóta is ez van és ez sokkal jobban működik. Azoknál a színházaknál ugyanis, ahol életfogytiglani szerződések vannak, nagyon sok a konfliktus, probléma, inkompetencia. Szétválasztottam az adminisztrációt, a műhelyeket, a teremszemélyzetet az operától. Volt egy csomó közös alkalmazott, és a kettős felelősség jegyében mindig hárítottak, hogy például azért nem készült el a díszlet nálunk, mert az operának kellett dolgozniuk és fordítva. Összesen15 színészünk maradt, tehát föltétlenül fiatalítani kellett. Akkor indult be az első igazából normális létszámú magyar színész-képzés, hiszen sokáig évente csak két-három magyar színész végzett és azokból nem lehetett csapatot építeni. Hozzánk ide szerződött Bács Miklós még 1988-ban, majd Hatházi András, 1990-ben pedig dramaturgnak Visky András, akivel nagyon sok előadáson dolgoztunk együtt. 1992-ben ideszerződtettem Spolarics Andreát, akivel korábban már dolgoztam és akit nagyszerű tehetségnek tartok. A szolnoki színházban rendeztem a Félreértést, vele a főszerepben. Ittléte nagy lendületet adott a társulatnak.

Volt, aki azt érezte, hogy vissza kellene térnünk a 20-as, 30-as évekbeli színház eszményéhez. Nem lehet. Hova térjünk vissza? Melyik megállónál álljunk meg? 1956-ban? 1945-ben? A deportálásoknál? Auschwitznál? Trianonnál? Hol álljunk meg a visszafelé menetben? Ebből komoly konfliktushelyzetek robbantak ki. Az egyik 1991-ben, a másik 2001-ben, amikor érdekes módon a román szakma védett meg minket és engem is személyesen a nyilvános támadásoktól. Aztán később az elégedetlenkedők főideológusáról, Szőcs Istvánról kiderült, hogy Rusz Péter néven a Securitate fizetett besúgója volt…

A kopasz énekesnő valóban megnyitotta a kapukat a kolozsvári színház előtt. Angliában a legjobb külföldi előadás díját kaptuk meg 25 ottani előadás után, ezt követően egymás után érkeztek a külföldi meghívások. Ahogy feltöltődött a társulat a fiatalokkal, Bogdán Zsolték évfolyamával, a Keresztes Attiláék, Dimény Áronék, Orbán Attiláék, évfolyamával, a marosvásárhelyi és kolozsvári végzősökkel, úgy erősödött évről évre a csapat. A minőségi fejlődést szolgálta az is, hogy az általam nagyra tartott mesterek közül sokat meghívtam, mint például Vlad Mugurt, Mihai Măniuțiut, Silviu Purcăretet, Andrei Șerbant, akik egész korszakokat hoztak létre nálunk. Ezek az előadások és próbafolyamatok valóságos második iskolát is jelentettek, ráadásul mind különböző fajta iskolákat. 

– A választott és követett út helyességét bizonyítja, hogy a Kolozsvári Magyar Színház az Európai Színházi Unió tagjává válhatott.

– Amikor Giorgio Strehler, aki Jack Langgal együtt az Európai Színházi Unió megálmodója, megalapítója, és elnöke is volt haláláig, meghívott bennünket az unióba és én ezt hivatalosan bejelentettem valamikor a Képmutatók cselszövése című előadásunk bemutatója környéken, sok ironikus visszajelzést kaptam, hogy miféle handabanda, hogy mi az Európai Színházi Unió tagja leszünk majd. Hát azok lettünk, bár nem közvetlenül, mert Strehler közben meghalt, helyette Zsámbéki Gábor vállalta el a vezetői tisztséget, ő viszont nem akart bennünket bevenni, hogy ne legyen a szervezetben két magyar társulat. 

De aztán engem Declan Donnellan javaslatára az Európai Színházi Unió egyéni tagnak választott, én pedig meggyőztem az uniót, hogy sokkal jobb dolog az, ha a társulat válik teljes jogú taggá, mint én magam. Nagyon örültem annak, hogy élvezhettem az egyéni tagságnak az előnyeit, de a színház, a társulat jobban szolgálhatta ezeket a nemzetközi színházi projekteket, az együttműködést, az egymás kultúrájának a megismerését, a közeledést, azt, hogy kiszélesítsük a közönségünk táborát.

Az az érdekes, hogy az évek során hol jobb oldalról, hol pedig - évtizedes távlatban - bal oldalról értek a támadások, rágalmak, koholt vádak, kitalált történetek. Elég, hogyha a többször felmelegített és nagyon kevés igazságtartalmú Rosmersholm-ügyre gondolok. A számos, meghívott külföldi vendégrendező szerintem nagyon pozitívan járult hozzá a kolozsvári színház művészi fejlődéséhez. 

Ha mérleget vonok, ezeknek a rendezőknek az előadásai is hozzájárultak ahhoz, hogy több mint ötven Uniter-díjat és jelölést kapott a társulat. Csak a legjobb előadásért járó díjat kilencszer kapta meg színházunk, a legtöbbször a több mint harminc éves Uniter gála történetében. Az elsőt, 1990-ben, amikor még nem is a gála keretén belül adták át az Uniter-díjakat, A buszmegállónak ítélte a szakma. Persze, voltak hullámvölgyek, hullámhegyek, kudarcok is bőven, de ezek mindig segítettek abban, hogy tovább lépjünk. Ma már egyre nehezebb olyan fiatalokat találni, akik szenvedélyesen szeretik a színházat s nem csak egy munkahelynek, érvényesülési lehetőségnek tekintik. Nehéz színházban dolgoznia annak, aki nem önzetlenül szereti azt.

– Több mint egy évtizedig az Egyesült Államokban, San Diego-ban tanított az egyetemen, ahol tanszékvezető is volt.

– Meghívásos alapon kerestek tanszékvezetőt oda. A Kaliforniai Egyetem, az University of California, a legnagyobb egyetemi hálózat az Egyesült Államokban, 11 kampusza van, a San Diego-i az egyik legnagyobb. Ott tanított már évek óta az én díszlettervező munkatársam és barátom, Both András, aki szintén vásárhelyi születésű. Ő hívta fel a figyelmemet, hogy van ez a lehetőség, de közben egy meghívólevelet is kaptam interjúra, amelyre el is mentem. A korábban már említett okok miatt érdekelt a dolog, vagyis foglalkoztatott a rendezőoktatás, mert másokkal ellentétben hiszek abban, hogy sok mindent meg lehet tanítani ebből a szakmából. Persze, mindent nem és tehetséget sem lehet receptre adni, de kiszélesíteni a diáknak a látókörét, felkészíteni, mesterségbeli tudást adni a kezébe, általános műveltséget, azt igenis lehet. Részt vettem az öt napig tartó interjún, minta-órákat, előadásokat kellett tartani, meg kellett ismerkedni az összes diákkal, valamint az összes tanárral, elmondani, hogy milyen programot, tantervet szeretnék. Éppen Horvátországban nyaraltunk a családommal, amikor felhívtak, hogy engem választottak. Nagy volt a dilemma, sok mindenen el kellett gondolkodnom. Az egyik lehetőség az volt, hogy családostól kimegyek és ott maradunk. De mi történik közben itthon az intézménnyel? 2006-ot írtunk, éppen jó felmenő pályán volt a színház, például akkor kezdte el Andrei Șerban rendezni a Ványa bácsit. Úgy döntöttem, valahogy meg kéne próbálnom a kettőt párhuzamosan megoldani. Nem volt könnyű, de nagyon jó csapat volt akkor itthon. Olyan emberek, akikben megbízhattam, bár igaz, olyanok is voltak, akikről később kiderült, hogy nem kellett volna annyira megbíznom bennük. Azt mondtam, belevágok, de folyamatos kapcsolatban maradok a színházzal, az utazásaimat úgy fogom intézni, hogy az év felét ott töltöm, a felét meg itthon. 

Szerencsére az ottani rendszernek az volt az érdeke, hogy ösztönözzék és támogassák azt, hogy a tanárok tovább dolgozzanak, alkossanak a saját szakmájukban. Nem is tudnak, nem is akarnak előre léptetni senkit, ha nem folytatja gyakorlatban a munkáját. Ha egy rendező nem rendez, ha egy díszlettervező nem tervez, ha egy színész nem játszik, akkor soha nem mozdulhat előre az egyetemi hierarchiában. 

Akkor a munkavállalási vízumot maximum 6 évre adták, az egyetem, mivel véglegesíteni akarta a szerződésemet, ügyvédeken keresztül megszerezte számomra a zöld kártyát, hogy tovább is kint dolgozhassak. Összesen 16 évig tanítottam ott. Az első hat év nagyszerű volt, teljes szabadságban, remek kollégákkal. Az óriási kampuszban körülbelül 220 ezer diák, a színház-szak csak egy kisebb sarok benne. De azért nagyon jelentős sarok. Az egyetemnek hat színpada van, ilyeneket a legmodernebb európai színházakban sem láttam. A körülmények tehát fantasztikusak voltak. Felépítettem egy infrastruktúrát, de az az igazság, hogy rövid a három év - mert ez mesteri képzésnek számított-, abba a három évbe kellett tulajdonképpen öt-hat év anyagát belesűríteni. De végülis sikeresen működött, mindaddig legalábbis, amíg ki nem cserélődtek a színész szakon például a tanárok, és el nem kezdődött az őrült politikai korrektség, meg mindenféle ideológiák korszaka, amelyek felülírták a minőséget és a kompetenciát. Akkor már meg kellett küzdenem azért, hogy az obskúrusnak minősített, klasszikus európai színdarabokat is rendezhessék a hallgatók, mert az lett a cél, hogy csak új amerikai és főleg politikailag korrekt, tematikában a neoabszurd ideológiák jegyében fogant darabokat lehessen színpadra vinni. Nagyon megnehezült magára a tárgyra, a színház lényegére való odafigyelés. Úgy éreztem, hogy ezt már nem tudom vállalni és lemondtam, mint tanszékvezető, de tovább tanítottam, és benne voltam a felvételi bizottságban is. Bizonyos politikai vagy ideológiai rubrikák „kipipálása” nagyon-nagyon hátrányára vált az oktatás színvonalára nézve. 

Összesen 32 rendező végzett az osztályomban, akik közül 28 folyamatosan dolgozik színházakban, ami az Egyesült Államokban nem kis szó. Tehát vagy tanít, vagy nemzetközileg elismert rendezőként dolgozik Amerika valamelyik színházában. Közülük kettőt meghívtam Kolozsvárra is rendezni. Az egyik, Tom Dugdale három előadást rendezett nálunk. A másik tanítványom, Jesca Prudencio, filipino származású, Julie Taymor-ösztöndíjas, ő A mi kisvárosunkat rendezte. Büszke vagyok rájuk, azért is, mert nyitottak voltak és kíváncsiak. A tudásvágyuk a tanulás iránti alázattal párosult, szivacsként szívták magukba az újabb meg újabb olvasmányokat, napi szinten regényeket, drámákat olvastak és rengeteg színházi előadást megnéztek. Kb. 300 olyan előadásról van felvételem, amelyeket megkerülhetetlennek tartok a rendezés története szempontjából. Ezeket elemeztük a diákokkal együtt. Csak hát az van, hogy hiába adottak a körülmények, és a szuper technika, meg a nagyszerű kilencemeletes könyvtár, ha a lényegi dolog sántít. Akkor már a családom is kint volt velem, a két kisebbik gyermekem, Ábel és Sára közel öt évig ott jártak iskolába. Aztán amikor eldöntötték, hogy zenét szeretnének tanulni, akkor határoztunk úgy, hogy Teklával, a feleségemmel együtt hazatérnek, hogy Kolozsváron folytathassák a zeneiskolai tanulmányaikat.

– Térjünk mi is vissza Kolozsvárra, az Interferenciák fesztiválhoz. 

– Kolozsváron, Janovics Jenő idejében talán lehetett egy-egy bécsi vagy magyarországi társulat vendégjátékát látni, de nemzetközi színházat mondhatni soha nem látott a kolozsvári közönség. Miután túl voltunk a már említett helyi belháborúkon, az fogalmazódott meg bennem, hogy a kolozsvári közönségnek nincs igazán viszonyítási alapja ahhoz, hogy megítélje, mi zajlik a világban, hogyan gondolkodnak és dolgoznak a külföldi színházak. Egyfajta buborékban éltünk. Az alkalmat az adta, hogy 2000-ben megrendeztük a Harag György emléknapokat, amelyre kisebb külföldi társulatokat hívtunk. Ugyanakkor én kaptam egy díjat, amit a Soros Alapítvány finanszírozott, ez volt az Interferenciák nevű díj. Pontosan azért adták, mert a kolozsvári színház már benne volt az európai vérkeringésben, én pedig sokat dolgoztam román színházaknál és sok román rendező dolgozott rendszeresen nálunk. Elkezdtük feliratozni az előadásainkat is. Kezdetben fülhallgatós tolmácsolást használtunk, majd 1995-től szinkrontolmácsolással biztosítottuk a román nyelvű fordítást. Később már feliratoztuk az előadásokat, és minden produkciónkat angolra is lefordítottuk.

Az Interferenciák célja az, hogy eljuttassa a kolozsvári közönséghez az elmúlt évek legjelentősebb világszínházi törekvéseit nagymesterektől, illetve fiatal tehetségektől. Megpróbáltuk lefedni nem csak Európa, hanem később a világ nagy részét, hiszen négy kontinensről voltak már meghívottaink. Ez a fesztivál még szorosabban bekapcsolta az intézményünket a nemzetközi színházi vérkeringésbe, aminek köszönhetően később számos előadásunk meghívást kapott külföldre, akár más kontinensekre is. 

Úgy érzem, hogy a fesztivál lehetőséget teremtett arra, hogy a kolozsvári közönség kitekintést nyerjen a nagyvilág színházi életére. Az Interferenciák többször biztosított egyfajta platformot az Európai Színházi Unió tagszínházainak is, az unió fesztiválját pedig kétszer külön is megrendeztük 2018 óta. Tizenegy év kihagyás után, mint elnöknek, az volt a célom, hogy újraélesszem ezt a fontos fesztivált, épp az Interferenciák mintájára, mindössze tíz napba sürítve az összes tagszínház előadásait. Nagy munka van benne, egy egész csapatnak a kemény munkája, mert ahogy véget ér az egyik fesztivál, már gondolkodni kell a két évvel azutánira. 

– Az évtizedek alatt felgyűlt szakmai elismeréseit és díjait felsorolni is nehéz lenne, szorítkozzunk csak a nemrég kapott Uniter életmű-díjra. Mit jelent ez és mi következik ezután? Mik a közeljövő, illetve a távolabbi jövő tervei?

– Az életműdíj a visszatekintésre ad alkalmat. Valaki, azt hiszem Vlad Mugur azt mondta egyszer viccesen, hogy ez amolyan vénember-díj. Nekem már diákom is megkapta ezt, úgyhogy nem érzem annyira vénembernek magam. És egyébként is, épp Vlad Mugur személye a bizonyíték arra, hogy a fiatalság nem annyira biológiai, mint inkább szellemi állapot. Ebben a „szellemi állapotban” benne kell legyen az, hogy a művész képes megújulni, vagy legalábbis tartani a színvonalat, és felelősen gondolkodni azokról a problémákról, amikről beszélni akar a művészetében. 

Nem a díjakért dolgozunk. Ezt el kell felejteni és el is felejti az ember. Egy kellemesen eltöltött estét jelent, amikor érzi az ember, hogy értékelik valamelyest azt, amit csinált és aztán másnap következik az üres lap, amelyre a további terveket fel lehet jegyezni. Sok újabb kihívás előtt állok. Az utóbbi időben elég sok operát rendeztem és most is van egy aktuális meghívásom Magyarországra, ahol egy Falstaffot kellene rendeznem. De van egy másik meghívásom Salzburgba is, ahol egy kortárs operát, Kurtág Györgynek A játszma vége című művét fogom színpadra állítani. A harmadik meghívás Melbourne-be szól, ahol újra meg kellene rendeznem Sosztakovics Kisvárosi Lady Macbeth című operáját, amelyet először a Szlovén Nemzeti Operában állítottam színpadra, ezelőtt kilenc évvel. 

Ami az itthoni terveket illeti, sajnos egyre nehezebb a költségvetés előteremtése, mivel folyton váltakoznak a miniszterek és a kormányok. (Összeszámoltam: amióta engem 1990 óta kineveztek igazgatónak, 31 kormányt és 36 kulturális minisztert értem meg.) Egyre több az olyan alkalmazott a minisztériumokban, aki nem szakember, hanem pártpolitikai vonalon került oda. Az előző két miniszter borzalmasan, gyakorlatilag a felére, vagy még annál is lennebb vágta a költségvetésünket és egyre megalázóbb az, hogy folyton bizonyítgatnunk kell, miért is fontos az Interferenciák fesztivál, vagy épp az Európai Színházi Uniós tagság. 

Az is fontos, hogy miként tekint ránk a román színházi szakma. Sokan azt mondják, hogy a legjobb társulat vagyunk, de ezt nem kell föltétlenül elhinni, hanem dolgozni kell érte. Újra, meg újra, meg újra, meg újra. És azt látom, hogy azok a társulatok, akiknél mindig előbbre van a szakma szeretete, a szakmai alázat, mint az egó, vagy a nem tudom milyen szakszervezeti gondolkodás, vagy ideológia, azokra sokkal jobban odafigyelnek. 

Az én igazgatói mandátumom év végén lejár, és ez ismét nagyon nagy dilemma elé állít. Több, mint a fele az életemnek ezzel telt el. Kell-e, muszáj-e, érdemes-e folytatni? De mi lesz azzal, amit felépítettünk ennyi év alatt? Többek között egy stúdiószínházat is 2008-ban. Nagy késéssel ugyan, de megvan és nagy kincs. És elkezdődött – bár megfeneklett – a színház felújítása, modernizálása és kibővítése. Az lenne az egyik legfontosabb jövőbeli feladat, hogy ez megvalósuljon. Modernizálni a színpadot, forgószínpaddal, süllyesztőkkel, elektromos emelőkkel ellátni, kibővíteni az épületet, felújítani a nézőteret, ami borzalmasan rozoga állapotban van. Kibővíteni az öltözőket, más helyiségeket, hogy ne kelljen az operával közösen használni ezeket. Megvan tehát a nagyon szép terv és ezt valahogy valóra kellene váltani. Nem biztos, hogy én megérem ezt, mint igazgató, de valahogy el kéne indítani, és ugyanakkor keresni kell felelős embereket, akik fel tudnak áldozni egy jó részt az életükből, akár a kreatív idejükből is, hogy ezeket a harcokat megvívják és közben a társulatot is formában tartsák. 

Ezenkívül folyton fiatalítani kell a társulatot és ugyanakkor persze, az idős színészekre is szükség van. Nagy dolog volt, hogy amikor ide kerültem, olyan színészek fogadtak, mint Csíky András, Vadász Zoltán, Senkálszky Endre, László Gerő, Horváth Béla, Pásztor János, Péterffy Gyula, Barkó György, Orosz Lujza, Héja Sándor, Dorián Ilona, Sebők Klára, Czikéli László, Nagy Dezső, Kakuts Ágnes. Nagyon fontos, hogy az idősebb generáció fogadja szeretettel, és jó tanácsokkal a fiatalokat. Ez olyan dolog, ami mostanában ritkán látható a színházakban. Régebb, amikor ide szerződtek a fiatalok, akkor Csíky Bandiék beavatták őket a nagyon fontos „titkokba”, így vált gördülékennyé beilleszkedésük. 

– Az ön élete, minden gondolata és minden energiája a színház irányába fordul. Marad ideje önmaga számára? Energiája a magánéletéhez?

– Két éve, nagyon fiatalon, hosszas és méltósággal, fegyelemmel viselt küzdelem és nagyon sok szenvedés után, eltávozott a feleségem. Van három gyermekem, akik most már lassan a saját lábukon élnek. Eszter lányom már túl van a negyvenen, van egy fia is, Benedek, aki 11 éves. Úgy érzem, Eszter még mindig keresi a helyét, de vannak föltétlenül fontos szakmai eredményei, aminek nagyon örülök. Ábel fiam karmesterit végzett, méghozzá nem akárkinél, hanem Medveczky Ádámnál, sőt Fischer Ádám mellett is dolgozott. Közben zenekart – Bit Band-et – is alapított, amelynek több sikeres koncertje volt már, az első lemezük is megjelenés előtt áll. Egy hangstúdióban is dolgozik karmesterként, ahol filmzenét vesznek fel, ugyanakkor én nagyon remélem, hogy azt a hét évet, amelyet igazi nagymesterek mellett töltött, jobban tudja majd kamatoztatni szimfonikus zenekarok élén is. Sára lányom most mesterizik, még van egy éve a hegedűszakon és már helyettesített az operánál meg különböző zenekaroknál. Emellett a Quadrivium nevű kamarazenekarnak is tagja. Most egyedül lakom a házban és ez eléggé furcsa. Egyedül élek, de nem magammal szeretnék törődni. Ott van a ház, ami a gyerekeimnek az otthona, nagyon szép kerttel – nagy munka van vele mindig-, és azt szeretném, hogy ez a család összetartson. Mindenféle szempontból: rokonilag, szellemileg, emberileg, erdélyi gyökerek szempontjából is. 

Nagyapám, ahogy már meséltem, szinte soha nem mozdult ki még Udvar­helyszékről sem. Pedig fontos, hogy az ember kitekintsen a világba, tapasztalatokat szerezzen. Ugyanakkor azt gondolom, hogy mindazt, amit odakint látott, tanult vagy átélt, itthon kell tudnia kamatoztatni. Én ugyanis azt vallom, hogy Erdély ma is nagyon jó hely, szellemileg pedig továbbra is fontos központ. Az Interferenciák egyik közvetett hozadéka az is, hogy az ide érkező vendégek rendre el voltak ragadtatva Kolozsvártól. Sokkal különlegesebbnek látták, mint amilyennek mi magunk szoktuk értékelni saját városunkat, helyzetünket és lehetőségeinket. A sok problémával, a sok politikai bizonytalansággal együtt, nekünk ezt a fajta szellemi és kulturális örökséget, amit a sokféleség, és a tolerancia jellemez, ápolnunk kell. A színházzal is valamilyen módon ezt a fajta párbeszédet kell szolgálnunk. Meg kell szoknunk, hogy ne lefele nézzünk, hogy ne süssük le a szemünket, digitális eszközeinkre tapadva, hanem nézzünk inkább egymás szemébe. Ugyanakkor ne felejtsünk el felfelé is nézni, mert Isten ott van, és Ő az, aki végső soron azt a fajta megnyugvást jelenti, hogy van, aki vigyáz ránk, még akkor is, ha sokszor nagyon nehéz megérteni egy-egy megdöbbentő döntését. Mi nem ismerjük az Ő útjait, Ő viszont jól ismeri a miénket…

FOLYTATÁS HOLNAPI LAPSZÁMUNKBAN