Mindamellett mindig az árnyalás pártján voltam. Bulgakov életét és kompromisszumait-meggyőződéseit nem ismerem annyira, hogy nyilatkozni tudnék, ez a kétosztatú logika viszont minden írót tönkretesz íróként, tehát olyan emberként, aki egy másik világon dolgozik. Ki ne érezné meg hatalom és művész egyenlőtlen harcát, az alkotó gyötrelmeit zseniális drámájából, a Képmutatók cselszövéséből, melyet egy nem kevésbé zseniális előadásban a kolozsvári közönség is láthatott?! Elvégre nyilvánvaló, hogy nem Molière-ről és XIV. Lajosról, hanem magáról Bulgakovról és Sztálinról van szó, még általánosabban arról, aki nem evilági szabályok szerint dolgozik, és arról, aki nem nézi jó szemmel azt, aki nem érthető, nem fogható meg ezek szerint a szabályok szerint.
A Mester és Margarita akkora regény, hogy szinte szégyellem is védeni. Őrület, képzelet, kombinatorika, humor – minden megvan benne, amitől egy könyv pazar tud lenni. És ha ez a regény nem gúnyolódik minden hatalommal, amely csak pöffeszkedik, érteni azonban nem ért semmit – vagy ha ért, és mégsem az értése szellemében cselekszik, mint Pilátus, akkor csak annál nagyobb bűnös –, ha ez a regény nem gúnyolódik és nem lázad éppenséggel az „orosz imperializmus” ellen is, elvégre úgy értem, Bulgakov szobrát azért döntötték le az ukrán hatóságok, mert az orosz imperializmus jelképének érzik – szóval, akkor igazán nem értem, melyik könyv lehetne lázadó. Inkább az az igazság, hogy ez a szoborrombolás jelenetként szerepelhetne A Mester és Margaritá-ban, természetesen Korovjov vagy maga Woland egyik pusztító megjegyzésétől kísérve.
A háború nagy ostobaság, noha ez nem akadályozza meg benne, hogy sokáig tartson, mint Rieux doktor mondja A pestis-ben. Az viszont, hogy az áldozatait is ostobákká teszi, az még annál is nagyobb kár. A hatósági ostobaságnál pedig nincs is semmi mulatságosabb, még akkor sem, ha most nemigen van kedvem nevetni.
