A román helyi és központi közigazgatásának valóságos kórtünete, hogy a sóbányát kezelő állami vállalat és a Korond-patak eltereléséért felelős vízügy egymásra keni a felelősséget. Úgy tűnik, mindenki arra alapozott: nem következhet be katasztrófa, hiszen ha több évszázadon keresztül működött a sóbánya, akkor nem történhet nagy baja. Csakhogy olyan klímaváltozások közepette vagyunk, amelyek gyors változásokat idéznek elő a környezetben. Tény, hogy nagy mennyiségű eső esett, minden bizonnyal az erdőirtás is hozzájárult valamennyire ehhez a katasztrófához, de alapvetően az állami intézmények illetékeseinek a felelőtlensége okozta a legnagyobb kárt. Egy patak elvezetése ma már nem kellene olyan nagy gondot okozzon, de sajnos az állami intézmények arról hírhedtek, hogy az illetékesek az iszonyatos román bürokrácia útvesztőiben toszogatják a papírokat, senki nem mer felelősséget vállalni semmiért, a tétlenség pedig ebben az esetben végzetesnek bizonyult. Egészen biztosan hamarabb is lépni lehetett volna.
A környezetünkben számos ilyen tragédia lappang még akkor is, ha ezeknek egy része nem természeti jellegű, nem okoznak egyből sok áldozatot, illetve nem annyira látványosak, mint egy turisztikai éknek számító sóbánya elárasztása vízzel. De mégis lépten-nyomon beléjük botlunk. Emlékezzünk vissza a kóbor kutyák ügyére, ami főleg Bukarestben jelentett komoly gondot. Meg kellett halnia egy gyermeknek ahhoz, hogy a problémát végre tartósan rendezni lehessen. Évek óra terítéken van a medvekérdés is, hiszen lassan már annyi medve sétál az emberek által lakott területeken, ahány eb. Ez az ügy is évek óta borzolja a kedélyeket, de senkinek sincs bátorsága közbelépni. Senki nem állítja azt, hogy a medvéket ki kellene irtani, de az se normális, hogy most már városokban se merjenek az emberek kimenni a házból, attól tartva, hogy bármikor megjelenhet a nagyvad. Vajon kinek kell meghalnia ahhoz, hogy az érzelmileg túlfűtött közvélemény előtt valaki vállalja végre a felelősséget és kimondja, hogy ez így nem mehet tovább?
A romániai társadalom sajnos végletekben képes csak gondolkodni, a véleményeket túlfűtik az érzelmek, és a szakmai álláspontokra nem figyelnek oda eléggé a döntéshozók. Igaz, hogy szakembergárda tekintetében sem állunk jól, de azért a sóbánya esetében senki nem mondhatja, hogy nem figyelmeztettek volna. Sajnos Székelyföldön több természeti látványosság is veszélyben van, ezekre is időnként felhívják a figyelmet a kutatók, de mintha mindenki elengedné a füle mellett a figyelmeztetést.
Mindennek az egyik oka a nagyméretű kontraszelekció, ami oda vezetett, hogy az állami intézményekben sok olyan személy dolgozik, aki nem szakmai érdemek szerint foglalta el pozícióját. Az intézmények - főleg ott, ahol a többségben vannak vagy jelentős arányban vannak jelen az ilyen alkalmazottak - nem működhetnek eredményesen, hiszen amikor dolgozni kell, hamar kiderül, hogy bajok vannak a szakértelemmel. Ezért a megúszásra játszanak, kerülik a munkát és a felelősségvállalást. Sajnos ezek gyakran nem egyszerű alkalmazottak, hanem főnökök, akiknek irányítaniuk kellene egy intézményt. Sokszor beválik ez a halogatási technika, hiszen a tétlenségből sajnos komoly bajuk nem származik. Kivéve akkor, amikor közbeszól a természet, ahogyan azt Parajdon is tette.
A példákat hosszan lehetne sorolni. Ismét Bukarestben maradva, az óvárosban több száz romos épület van, amelyek felújításra várnak, de senki nem képes rendezni ezt az ügyet, hiszen illegálisan lakott ingatlanokról van szó és visszaszolgáltatott épületekről, amelyekkel a tulajdonosok nem tudnak mit kezdeni. Ezért nagy esőzések vagy havazások után (szerencsére ez utóbbi ritkán fordul elő), valóságos életveszély fenyeget több ezer ott elsétáló embert, hiszen bármikor a fejükre omolhat a vakolat. Szerencsére az elmúlt napok jelentős esőzései következtében csak olyan helyen omlottak le faldarabok, ahol éppen nem járt gyalogos a baleset pillanatában.
De gondoljunk csak Kolozsvár urbanisztikai katasztrófájára. Ott úgy épültek tömbházak tucatjai, hogy nem tartották tiszteletben az alapvető építkezési szabályokat. Földrengés, tűzvész és egyéb katasztrófák esetén belegondolni is rossz, mi történhet ezeken a helyeken. Meggyőződésem, hogy minden kis településnek van ilyen szégyenfoltja, megoldatlan problémája, amit az illetékes hatóságok soha nem képesek komolyan venni és tartósan megoldani. Ha nem okoztak eddig jelentős kárt, vagy nem szedtek áldozatot, az csak annak köszönhető, hogy a katasztrófákat előidéző balesetek vagy természeti jelenségek is szerencsére ritkán fordulnak elő. De meddig lehet alapozni erre, meddig lehet időt nyerni úgy, hogy ne történjen helyrehozhatatlan katasztrófa?
Parajd most valóban érzi, hogy foglalkoznak vele, érezheti azt, hogy támogatják, de lehet, örökre odaveszett a megélhetést biztosító bánya. És még ki tudja, mi van hátra, hiszen csak az hiányozna, hogy a wellness központot is elöntse a víz, mert akkor a parajdiak tényleg bezárhatják panzióikat. Parajd a sóbánya nélkül olyan, mint Kitzbühel hegyek nélkül. A pénz és a megélhetés csak az egyik vetülete a kérdésnek. De mit mondunk az egyre több asztmás betegnek, akik a sóbányába jártak kezelésre? Semmit, hiszen erre a tragédiára nincsenek szavak. Bárcsak tanulnánk belőle valamit…
