Május 14-én Urunk mennybemenetele (Ascensio Domini), áldozócsütörtök főünnepe, amelyet a húsvét, Jézus Krisztus feltámadása utáni 40. napon ünnepel az anyaszentegyház. Ez egyben Megváltónk földi életének zárónapját képezi. Azért hívjuk áldozócsütörtöknek is, mert a katolikus hívek ezen az ünnepen nagyobb számban járulnak a szentáldozáshoz.
Kolozs megyében két római katolikus templom titulusa Urunk mennybemenetele; május 16-án, szombaton délután 4 órakor a magyarfenesi hívek közössége (Szőcs Csaba szászfenesi plébános fíliája), míg május 17-én, vasárnap délután 2 órakor a mócsiak (akiket Szőcs Béla kolozsi plébános lát el) tartanak búcsús főünnepet.
Az ősegyház a 4. századig pünkösdkor, a Szentlélek eljövetelével együtt ünnepelte, majd 350 után egyre több helyen a Szentírásból ismert húsvét utáni 40. napra került. Szent Ágoston már apostoli hagyománynak tudja, a 7. századtól vigíliát (ünnep előesti istentisztelet), a 12. századtól 1955-ig oktávát (katolikus ünnepet követő hét, annak utolsó napja) csatoltak hozzá. Ugyancsak a 12. századtól körmenettel is ünnepelték. 1918-ig a húsvéti szentáldozás utolsó napja volt. Ebből ered az egyedülálló áldozócsütörtök magyar név.
A Szentírás szerint Jézus tanítványait a Jeruzsálem közelébe eső Betánia mellé vezette, ahol azután szemeik láttára a mennybe emelkedett. Mivel a húsvéti nagy gyertyaszál a feltámadt Üdvözítőt jelképezi, ezért az ünnepi szentmise evangéliuma után eloltják, úgyszintén a feltámadt Jézusnak az oltáron álló zászlós szobrát is eltávolítják a templomból. Krisztus mennybemenetele a keresztény katolikus vallás egyik alaphitigazságát képezi, és értelme az egyház tanítása szerint az, hogy Krisztus testével és lelkével felment a mennyekbe. A mennybemenetel Jézus hatalmát mutatja meg: ő legyőzte a halált, legyőzte a szomorúságot, legyőzte a rosszat. Ezért érdemes kereszténynek lenni, mert a mi Istenünk győztes Isten, aki a jó uralmát, a békét hozza el a világba.
Rég nem szenvedett még az emberiség ilyen otthontalan, lelki árvaságban, belső elhagyatottságban és háborús konfliktusokban. Rohanó világunkban útszélre taszítottak, s nélkülözők milliói sóvárognak békét, megpihenést adó, igazi szeretet árasztó otthonok után. Milyen jó lenne, ha képesek lennénk mindig észrevenni a jó győzelmének jeleit. Nem véletlen, hogy a mennybemenetel is Galileában történt, azon a vidéken, ahol az apostolok átélték Jézussal megtett közös útjuk első, sikeres, reményteljes időszakát. Istennek hatalma van minden ember és az emberiség életében. Ő tudja igazán, mit kell tenni, és észrevétlenül alakítja a történéseket.
Ezen az ünnepen – és nemcsak – elgondolkodhatunk azon is, hogy mit kezdünk a saját hatalmunkkal, befolyásunkkal. Hatalmunk van, ha vezető beosztásúak, szülők, tanárok, másoknál idősebbek, erősebbek, gazdagabbak, jobb képességűek vagyunk. Senkinek nem lenne szabad megfeledkeznie arról, hogy a hatalom önmagában nem jó vagy rossz, és főként arról, hogy szolgálatra kaptuk.
Jézus a mennybemenetel által teljesen és véglegesen elfoglalta azt a dicsőséget, amelyet földi életében kiérdemelt. Embersége levetkőzte a szegénységet, amit önként vállalt magára a megtestesüléskor, s most emberségével is részt vesz az isteni hatalomban és dicsőségben. A világtörténet végén azonban újra eljön, hogy ítéletet tartson.
A mennybemenetel után csak húsvét ragyogó fénye maradt az apostolokkal. Áldott világosság! Aki meg akarja érteni ezt a világosságot, annak magáévá kell tennie: Krisztus fénye kötelez. A keresztények kötelessége világítani, keresni, gyógyítani, jót tenni – ha kell, saját énük terhére is.
