A délután hat órakor kezdődött főmise főcelebránsa Urbán János Erik, a Szent István királyról nevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány elöljárója, a Gyulafehérvári Főegyházmegye megszentelt élet (szerzetesi) intézményeinek érseki helynöke volt. Szentbeszédében többek között rámutatott: „Van egy pillanat, amelyet minden szentmisén átélhetünk, ha hagyjuk: amikor a szentmisét bemutató pap felemeli a kenyeret és a bort, amely immár Krisztus teste és vére, a templomban csend lesz. Nem csak kívülről – belülről is. Assziszi Szent Ferenc - akinek égbeköltözése, tranzitusa 800. évfordulóját ünnepeljük – ezt a pillanatot nem magyarázni akarta, hanem megrendülten átélni. Amikor az Eucharisztiáról írt, szavai nem teológiai fejtegetések, hanem felkiáltások a csodálkozástól (…).
Ferenc számára az Eucharisztia nagy titkot tár fel: a világ Ura kicsivé lett értünk. A kenyér színe alatt marad közöttünk csendesen, egyszerűen és alázatosan. Nem azért, mert erre kényszerül, hanem mert a szeretet mindig közel akar kerülni a másikhoz. (...) Az Eucharisztia nem csak Krisztussal kapcsol össze bennünket – hanem egymással is. Az étkezés mindig közösséget teremt: a vendégül látott kapcsolatba kerül a vendéglátóval. Az a kenyér, amelyet megtörünk, Krisztus teste; az a kehely, amelyből iszunk, Krisztus vérében való részesedés. Mivel mindannyian egy kenyérből és egy kehelyből részesedünk, egy testté válunk Krisztusban. Anyaszentegyházunk nem pusztán hasonló gondolkodású emberek közössége, hanem Krisztus élő teste a világban. Ez a gondolat különösen közel áll Assziszi Szent Ferenc lelkiségéhez. Ezért tanúsított olyan mély tiszteletet az Oltáriszentség iránt. Aki az Úr asztalához járul, annak életében a testvéri szeretetnek is növekednie kell. Nem lehet őszintén magunkhoz venni Krisztus testét, miközben közömbösek maradunk egymás iránt. (...) A szeretet olyan, mint a kövek közötti malter – nem feltűnő, nem díszes, sokszor észre sem vesszük, mégis ez tartja össze az egész épületet. Ha a malter kihullik, a fal meggyengül. Ha a szeretet elfogy, a közösség is széthullik. Szent Pál figyelmeztet: törekedjetek értékesebb adományokra, mindennél magasztosabb utat mutatok nektek, a szeretet útját. (...) Napjainkat valójában így lehetne leírni: megpróbáljuk eltüntetni mások szeme elöl emberségünk legkisebb, legtörékenyebb, legkínosabb vonásait. Nem engedhetjük meg magunknak a hibázás, a nem tudás, a törékeny látszat luxusát, mert az azt jelentené, hogy szükségünk van másokra. Isten azonban más utat választott. (…)
A mindenható Isten nem villámokban, nem félelmet keltő erőben maradt közöttünk, hanem egy darab kenyér színe alatt. Olyan egyszerűen, olyan szegényen, olyan rejtetten, hogy sokszor észre sem vesszük. Isten, mivel szeretet, szükségképpen szegény és kicsiny. A világ szemében ez jelentéktelennek tűnik, a hit szemével azonban felismerjük: ez ugyanaz a Krisztus, aki Betlehemben kicsiny gyermek volt, ugyanaz, aki a kereszten mindenről lemondott – és ma is kicsiny marad. (...) Keresztényekként megtanultuk, hogy adni szép dolog, hogy a segítő oldalán állni jó érzés. De Assziszi Ferenc arra kért bennünket, hogy merjük a másik oldalt is vállalni: menjünk, és legyünk kicsik a világban, kezet nyújtva, segítséget kérve. (...) Az Eucharisztiában Isten annyira kicsiny lesz, hogy belefér egy darab kenyérbe – és ezzel helyet ad nekünk, hogy közel léphessünk Hozzá. Mi pedig akkor leszünk igazán egyek egymással, ha mi is merünk kicsik lenni egymás előtt. Nem a nagyságunk, hanem a kicsinységünk az, ami összetart bennünket – mint a malter a köveket, mint a szeretet, amely nem tüntet, de mindent megtart” – nyomatékosította Urbán János Erik ferences.
A szentmise végén László Attila főesperes-plébános felhívással fordult a jelenlévőkhöz: „A tanúságtétel lelkesítő erejével és örömével vigyük a világba hitünk szent titkát, megvallva a közöttünk élő Krisztust!” Ezt követően az örömünnep szép mozzanataként elindult a hagyományos körmenet a főesperes által hordozott, az Oltáriszentséget tartalmazó monstranciával a főtér négy pontján felállított, a négy világtájat jelképező, virággal feldíszített oltárokhoz. Ezeket a ferences közösség, a román személyi plébánia, a Szent Mihály-kollégium és a Katolikus Egyetemi Lelkészség, valamint az Arany János utcai családok díszítették fel, Szent Mihály arkangyalt, az Angyali üdvözletet, a Sixtusi Madonnát, illetve a Szentháromságot ábrázoló képet helyeztek rájuk. László Attila minden oltárra sorra kihelyezte az Oltáriszentséget, elhangzott egy-egy evangéliumi szakasz – a magyar után román, olasz, angol és francia nyelven –, majd a főesperes a hódolat kifejezéseként megtömjénezte, s az imádság után szentségi áldást adott.
Visszatérve a templombejárat elé, László Attila az ott felállított emelvény asztalára helyezte az Oltáriszentséget, majd annak megtömjénezése és a könyörgések, valamint a hálaadó Te Deum után szentségi áldást adott a jelenlévőkre, szeretteikre, Kolozsvárra. A főünnepi liturgia a Himnusszal fejeződött be.
Potyó István tanár, karnagy vezényletével a Szent Mihály-templom Szent Cecília kórusa ez alkalommal is kimagasló szinten végezte az egyházzenei szolgálatot, közreműködött Márton Szabolcs és Geréd István kántor. Jelentősen emelte a főünnep méltóságát a Szatmár megyei Pro Blasmusik ifjúsági fúvószenekar, Praszler Róbert vezetésével.
A papság, a hívek és nem utolsó sorban a nagyszámú család, gyermek és fiatal együttünneplése annak tanúságjele, hogy ragaszkodunk hitünkhöz és a keresztény Európához. Ezért töltötte el jogosan szívünket a főünnepi szentmise és az Úrnapi körmenet végén az öröm, a hála és a remény érzése.
A főünnepi liturgia végén minden jelenlévő szeretetvendégségben részesült a Szent Mihály-plébánia jóvoltából.
