Szaunázik a szeretet

Június 30. szombatra esik, és vasárnap viszont Tordára indulunk a lyányommal – meghívtam ide egy posztérettségi pancsolásra. Azt magam előtt is gondosan titkolom, hogy végül is ez bizonyos szempontból a maturandus nyaralása, hiszen ez alatt a két nap alatt talán megértem, felnőtt lett, akinek én már csak tanácsokat adhatok, javasolhatok ezt-azt, felhívhatom a figyelmét erre-arra; sok mindent megtehetek, de már csak mint egy kedves úr, akire vagy odahallgat az ember, vagy nem. A többi néma szeretet.

A kiveszett szenvedély

Dúl a vb, egyik napról a másikra alakulnak a dolgok, kiesik Spanyolország, tovább megy Horvátország, Ronaldo a Juvéhoz szerződik, az orosz miniszterelnök a horvát elnökasszonynak gratulál, Maradona tombol. A tegnapi elődöntőn kiesnek a belgák, ma vajon kik fognak? Kész izgalom lenne ez az Eb-vé vált vb, ha az ember nem érezné, hogy időközben, kamasz- és férfikora között más dolgok lettek fontosak. Ezt nem a felnőttek gőgjével mondom, hogy tehát rájöttem, mi is az igazán fontos, hanem a felnőttek szomorúságával: kiveszett belőlem ez a fajta szenvedély.

Bár a szenvedély sokarcú dolog. Ha leülök meccset nézni, gyakran kiáltok fel: „hová rúgod?!”, „ó, te marha!”, „hát ezt én is berúgtam volna!!!” és hasonlók hagyják el pörös számat. A sok dilettáns persze nem hallgat rám, aztán csodálkoznak, hogy a csapatuk kiesik.

Azért a szomorúság vagy a rezignáció megmarad az emberben. Úgy beszélgetünk a Videoton-Real döntőről, mintha tegnap lett volna, akárcsak Zidane fejelése vagy Schumacher küzdősportra emlékeztető mozdulata Batiston ellen vagy inkább rovására. A francia–belga előtt rákerestem, hogy a klasszis belga középpályás, akinek az okosságáért én kamaszként rajongtam, Frankie van derElst hatvan felé jár, míg Deschamps nagyjából velem egyidős. Ez azért… nagyon érdekes.