Jubileumi kerekasztal-beszélgetés a Barozda együttessel
A hagyomány olykor nem csupán emlékként villan fel a múltból, hanem élő örökségként van jelen egy közösség életében. Örökségként, amelyet minden nemzedéknek újra fel kell fedeznie, meg kell élnie, majd tovább kell adnia. Az idén ötvenéves Barozda együttes fél évszázada tanítja erre közönségét: a népzene nem pusztán dallamok összessége, hanem identitás, összetartozás és közösségi élmény. Emlékeztetőként szolgálhatott ez mindazok számára, akik részt vettek a Régizene Fesztivál kaláka hangulatú kerekasztal-beszélgetésén. A jelenlegi és egykori tagok – Roth Györfi Erzsébet, Pávai István, Simó József, Papp István Gázsa, Simó Csongor, Toró Lajos, a vendégmeghívott Szabó Éva és a beszélgetés végén csatlakozó Harai László – nemcsak felidézték az együttes történetét, hanem muzsikájukkal is életre keltették azt.
A beszélgetés kezdetén több köszöntő is elhangzott az ötvenéves Pro Urbe díjas együttes tiszteletére. „Vannak olyan nevek városunkban, amelyek idővel fogalmakká válnak. Nevek, amelyek közösségünk minden tagjának – legyen fiatalabb vagy idősebb – jelentenek valamit: táncházat, hangot vagy egy nyári estét a Mikó-várban” – fogalmazott Korodi Attila Csíkszereda polgármestere. Ezt követően Siklódy Ferenc rézkarcát adta át ajándékként az együttesnek, elismerve fél évszázados közösségépítő, értékmentő és értékteremtő munkájukat. Lírai hangvételű köszöntővel fordult a Barozdához a fesztivál művészeti igazgatója, Filip Ignác Csaba is. „Szeretnénk megköszönni a magot, amit ültettetek. Gyönyörű fa nőtt belőle. Sok énekesmadár tud az ágain csicseregni, fészket rakni. Köszönjük, hogy öntöztétek és plántáltátok” – hívta fel a figyelmet a fesztiválalapító munkájukra. A fesztivál művészeti tanácsadója, Szabó András beszédében az együttes úttörő szerepét emelte ki a hazai táncházmozgalom meghonosításában, valamint a Régizene Fesztivál megszületésében.
A múltidézés vetített fényképpel kezdődött: „Három szabólegény” – mutatott mosolyogva Simó József arra a felvételre, amelyen fiatal önmaga, Pávai István és Bokor Imre látható. A Barozda története Pávai István és Simó József közös elhatározásával indult, amikor 1974-ben egy széki táncházban olyan meghatározó élmény érte őket, amely új irányt szabott életüknek. A váratlan fordulat 1976 őszén jött, amikor mindketten Csíkszeredába kerültek és egy prímásra volt szükségük. „Véletlenül fedeztük fel Bokor Imrét, aki akkor a kamarazenekar csellistája volt. A próbaszünetben egy hegedűn gyimesi motívumokat játszott. Megkérdeztem tőle, honnan ismeri ezeket. Azt mondta, hogy Gyimesből származik. Rögtön megvolt a prímásunk” – emlékezett vissza Pávai István.
A „három szabólegény” mellé hamarosan különleges hangú énekes is csatlakozott. Roth Györfi Erzsébet 1977 tavaszán lett az együttes negyedik alapító tagja. „Ha valami jellemezhet engem, az az, hogy szeretek énekelni” – kezdte történetét. Negyedéves óvónőképzős hallgatóként hívták meghallgatásra, ahol széki népdalt kellett elénekelnie. A széki népdal egészen más hangzásvilágot képviselt, mint amit addig ismert. „Kerek a szőlő levele…” – csendült fel újra az a dal, amely egykor belépőt jelentett számára a Barozdába. Ám nem véletlenül egy széki dallal indult minden, hiszen a Barozda kezdetektől a népzene mellett kötelezte el magát, amelyhez később a világi régizene is társult.
Simó József szerint 1978 körül indult be igazán a „gépezet”. A táncház akkoriban új közösségi forma volt, amely rendkívül gyorsan népszerűvé vált a fiatalok körében. Az igazi áttörést azonban a Román Televízió magyar adása hozta, amikor elindult Kaláka című műsoruk. A műsor városról városra járta Erdélyt, és a hagyományőrzés köré szervezte a diákságot. Ahogy Simó József fogalmazott, a Kaláka „kultúrával fertőzte meg” a fiatalokat. A beszélgetés során az a bizonyos első televíziós felvétel is előkerült, amelyből felcsendült a jól ismert dal: „Járd ki lábam, járd ki most, nem parancsol senki most…”
A Barozda ezt követően számos Régizene Fesztiválon szerepelt, és Európa több országába is eljutott. A növekvő népszerűség azonban a hatalom figyelmét is felkeltette, 1983-ban fordulóponthoz érkeztek. „Készítettünk egy felvételt Borbély Zoltán vásárhelyi hangtechnikussal. Titkos célunk az volt, hogy olyan anyag szülessen, amely szemléltető eszközként szolgálhatna a magyar nyelvű oktatásban. A felvétel elkészült, ígéretet kaptunk a kiadására, de Bukarestből elutasítás érkezett” – idézte fel Simó József.
Ettől kezdve minden műsorukat Bukarestben kellett engedélyeztetni, repertoárjukban pedig legfeljebb húsz százalék lehetett a magyar nyelvű anyag. A korlátozásra azzal válaszoltak, hogy más népek zenéjét is műsorukba emelték. „Örömet okozott nekünk, szélesebb lett a látókörünk ezekkel a zenékkel. De nem lett szélesebb az ellenőrző szervek látóköre. Letiltottak” – mesélte.
A zaklatások elkerülése végett az együttes tagjai és családjaik végül Európa különböző országaiba szóródtak szét. Bár az 1986-os Régizene Fesztivál műsorfüzete már elkészült, a rendezvényt nem tarthatták meg. Nyugat-Európa befogadó közege ugyanakkor új lehetőségeket nyitott előttük: Bokor Imre, Toró Lajos és Simó József Svédországban telepedett le, ahol 188 kisebb és nagyobb koncertet adtak.
A kerekasztal résztvevői megható pillanatokkal emlékeztek Bokor Imrére is, hiszen a kiváló hegedűs íngyulladása és reumája miatt korábban kénytelen volt felhagyni a muzsikálással, majd a koronavírus-járvány idején elhunyt. Emlékét olyan archív felvétellel idézték meg, amelyen hegedűjátékát és énekét hallhatta újra a közönség.
A beszélgetés nem csupán az együttes történetébe engedett betekintést, hanem megidézte azt a közösségi szellemiséget is, amely a Barozdát ötven éve jellemzi. A muzsikálásba a közönség is bekapcsolódott, így a rendezvény valóban kalákává vált: közös énekléssé, közös emlékezéssé. Bár a Barozda tagjai ma már Európa több országában élnek, rendszeresen visszatérnek hazai és magyarországi színpadokra. Jelenlétük az idei Régizene Fesztiválon is emlékeztetett arra, hogy a hagyomány addig marad élő, amíg vannak, akik újra és újra megszólaltatják, továbbadják és közösséget építenek köré.
