„Ott tartok, hogy még mindig szakadatlanul keresem az utamat...”

– Marosvásárhelyen születtem és ott végeztem minden iskolámat, az óvodától az egyetemig. Árva gyermekként a nagymamám nevelt fel, aki mindig is szeretett volna színésznő lenni, de ez a vágya soha nem teljesülhetett. Volt egy kétszobás lakásunk, amelynek az egyik szobáját mindig színis egyetemistáknak adtuk ki, így én már zsenge gyermekkoromtól a Művészeti Egyetem „fogadott fia” voltam, otthonosan mozogtam ebben a közegben, belátást nyertem a kuliszák világába és már akkor eldöntöttem, hogy én magam is színész leszek.

– Az 1989-es fordulat előtt jutottál be a színire, amikor még egy évfolyamra két-három jelenkezőt vettek fel csupán.

– 1987-ben jutottam be, de csak a kötelező katonai szolgálatom teljesítése után, 1988-ban kezdhettem el az egyetemi tanulmányaimat Póka Csillával és Hatházi Andrással együtt Lohinszky Loránd osztályában, aki a színháznak egy igazi varázslómestere volt. A mi évfolyamunk volt az első, amely főiskolai produkcióval részt vehetett a Kisvárdai Határon Túli Színházak Fesztiválján és sikerült elnyernünk a fesztivál Nagydíját. Nagymamámat telefonon még értesíthettem e nagyszerű hírről, de a diplomázásomat sajnos már nem érhette meg, az egyetemi ballagásomat megelőző napon kísértem el az utolsó útjára. Innentől kezdve a szeretteim sírján kívül engem már semmi nem kötött a szülővárosomhoz, így leszerződtem a temesvári Csiky Gergely Színházhoz. 

– Annak ellenére, hogy még nagyon fiatal, pályakezdő színész voltál, egy évre rá már a társulat igazgatója lettél. Legendás alakká váltál, mivel sem azelőtt, sem pedig az után nem volt példa arra a színházi életben, hogy valaki annyira fiatalon egy állami kőszínház élére kerülhessen.

– Szerencsém volt olyan tekintetben, hogy Temesvár nyitott város, nyitott szellemiségű polgárai lehetőséget teremtettek arra, hogy pályáztatás útján döntessék el, ki is legyen annak a kultúrintézménynek a vezetője. Ez volt az első alkalom Romániában, hogy versenyvizsgát írtak ki a direktori posztra, ugyanis addig kizárólag kinevezéses alapon kerültek az igazgatók az intézmények vezetői székébe. Pályázatot kellett benyújtani, aminek a megírásához és elbírálásához akkor itt még senki sem értett. Nekem nagy segítséget jelentett az, hogy különböző magyarországi színházak vezetőitől sikerült elkérnem és megkapnom jónéhány olyan pályázatot, amelyeket áttanulmányozva és azok ihletéséből merítve dolgoztam ki a sajátomat. Hárman voltunk jelentkezők és a döntőbizottság az én tervezetemet tartotta a legérdemesebbnek, így egy hároméves igazgatói mandátumot szavaztak meg számomra, hogy gyakorlatba ültethessem a pályázatban megfogalmazott elképzeléseimet.

– Mennyire sikerült megvalósítanod tartanod igazgatóként, a színészként megfogalmazott irányvonaladat?

– Nagyon fontos jellemzője volt ezeknek az éveknek, amelyek 1993-tól 1998-ig terjedtek, hogy én nagyon komolyan vettem: egy színházigazgatónak mindenekelőtt az intézmény vezetésével és a társulatépítéssel kell foglalkoznia. Abban a periódusban a temesvári magyar társulatot nagyon válságos anyagi és művészi helyzet jellemezte és ráadásul a közönségével való kapcsolata sem volt rózsás. Igazgatóként félre kellett tennem saját színészi egómat és érdekeimet, hogy maximálisan megfelelhessek új feladatkörömnek. Abban az évadban, amikor kezdő színészként odakerültem, rögtön nagyszerű, izgalmas és kiemelkedően fontos szerepeket kaptam, hogy csak egyet említsek: például Mrozek Tangójából a főhős Artur szerepét. Viszont az igazgatói pozíció elnyerése utáni öt évben, saját döntésemből, csak „töltelék szerepeket” vállaltam, hogy az éppen futó előadások mentőembere lehessek, ha kell. Örök beugró voltam, hogy bármikor elvállalhassam a lebetegedett, éppen hiányzó színész kollégáim szerepét, megmentve ezzel az illető előadást. Öt év elteltével vállaltam csupán ismét kiemelkedő szerepet, amikor Victor Ioan Frunză rendező szinte kötelezett arra, hogy én alakítsam Lorenzaccio című előadásában Alessandro de'`Medici szerepét. 

– A közönséggel való kapcsolattartás javításának érdekébe milyen előrelépések történtek részedről abban az időszakban?

– A repertoár kiegészítéseként olyan rendezvények szervezésével foglalkoztunk, amelyekkel igyekeztünk felhívni a temesváriak figyelmét arra, hogy abban a nagy, multikulturális városban létezik magyar nyelvű színház is, amely érdekes előadásokkal egészíti ki a román, a német és az ifjúsági színház, valamint az opera kulturális palettáját.  Ez jó néhány éves kemény munka volt, de megérte. Mert az csupán a mende-monda szintjén volt már csak igaz Temesváron, hogy ott mindenki a maga nyelvén mond jó reggelt a polgártársainak és a saját anyanyelvén is kap rá választ. A valóság az volt, hogy már csak elvétve lehetett magyar szót hallani az utcákon. 

– Mindezek mellett még a jogi egyetemet is elvégezd Temesváron.

– Az ugyan egy kicsit később történt, de az volt a motivációja, hogy igazgatóként az ember óhatatlanul belekeveredett olyan helyzetekbe, amelyek jogvitákhoz vezettek, amelyeket törvényszék előtt kellett tisztázni. Mindegy, hogy milyen pozícióban, alperesi, vagy felperesi minőségben álltam a bírák elé, tudatosult bennem, hogy a jog hatásköre az külön világ, amelynek adekvát nyelvezete van. Nem volt nehéz rájönnöm arra, hogy a bírákat és az ügyvédeket nagyon nehéz lenne megtanítani a színházi világ sajátosságaira, így nem volt más választásom, mint nekem megtanulni az ő nyelvükön beszélni, ha meg akartam értetni magam velük. A jogi diplomámmal azóta sem kezdtem semmit, mivel nekem kizárolagos célom a tanulás volt, nem pedig az ebben a közegben való érvényesülés. A tanáraim nem tudták, hogy színházigazgató vagyok, miként azt sem, hogy közben Bukarestbe kerültem, főigazgató lettem és államtitkár. Csak az államvizsga dolgozatom megvédésekor derült ki a vizsgáztató bizottság számára, hogy én közben a kulturális tárca jogalkotással is megbízott államtitkára lettem. Ismétlem, bár soha nem lettem gyakorló jogász, számomra nagyon hasznosak voltak ezek a tanulmányok, mivel mind a mai napig a jogalkotás területén (is) dolgozom és érdemben foglalkozom azzal a kérdéskörrel, ami a különböző társadalmi, vagy akár szakmai helyzetek jogi nyelvre való lefordítását, tolmácsolását jelenti.

– Ezekkel párhuzamosan Franciaországban kulturális menedzsment mesterképzést is abszolváltál. 

– Ennek is van egy mögöttes tartalma. Elsősorban azért mentem el erre a képzésre, hogy lemérhessem, miként viszonyul az én autodidakta menedzsment-koncepcióm ahhoz, amit a tárgykörben erre szakosodott európai hírnevű tanárok kikristályosítottak. Ugyanis akkor még ez az egész diszciplína nagyon gyermekcipőben járt, bár persze Nyugat-Európában már jóval előttünk elkezdtek foglalkozni mindezekkel a kérdésekkel. Azt próbáltam lemérni e képzés alatt, hogy mindaz, amit én gondolok és csinálok – hiszen akkor már hatéves színházigazgatói tapasztalatom volt –, miként viszonyul ahhoz, amit e képzés nagyon is gyakorlott tanárai és előadói gondolnak és mondanak. Hála Istennek, nagy diszkrepanciákat nem fedeztem föl, sőt azt kell mondanom, hogy pozitívan visszaigazolták az ösztönös ráérzéseimet.

– A temesvári éveket követte a fővárosi életszakaszod, ahol annyi feladatköröd, funkciód és titulusod volt, hogy azokat felsorolni is nehéz.

– Valójában nincs olyan sok, inkább azt mondanám, hogy voltaképpen ezek egy folyamat különböző stációi. Jelenleg harmadszor vagyok a kulturális tárcánál államtitkár, de az első kinevezésem előtt az első minisztériumi feladatom a színházi osztály irányítása volt köztisztviselői hatáskörben, azaz vezérigazgatója voltam a kortárs művészetekért és az interkulturális párbeszédért felelős főosztálynak. Két évig tartott ez a periódus, amikor az akkori mentorom, Ioan Onisei – Isten nyugtassa –, akitől az államigazgatás és a jogalkotás terén rengeteget tanultam, lemondott, mivel átment a CNA-hoz (szerk: Országos Audiovizuális Tanács) és így megürült az államtitkári széke. Én, mint vezérigazgató, rögtön utána következtem a hivatali hierarchiában és mivel Onisei helyettese és közvetlen munkatársa voltam, aminek köszönhetően rálátással bírtam a folyó ügyekre, ráadásul az RMDSZ is engem javasolt, így valahogy természetesnek és logikusnak tűnt számomra is, hogy én lettem a következő államtitkár. 

– A Román Közszolgálati Rádió elnök-vezérigazgató feladatkörét is betöltötted később.

– Az egy egészen új világ volt számomra, ahol ismét rengeteget kellett tanulnom és tapasztalnom, mivel addig a rádiót csak hallgattam, illetve csak a mikrofon egyik oldaláról ismertem. De ez is annak a változási folyamatnak egy szegmense volt és tulajdonképpen egyetlen megbízatást jelentett. Azaz nem voltam elnök és/vagy vezérigazgató, ez kombinált hatáskör volt, amit leginkább a forgószínpadhoz, vagy a vetésforgóhoz tudnék hasonlítani. Ez a romániai politikai „forgószínpad” a francia modellt követi és összeköti a döntéshozó testületet, vagyis az adminisztratív vezetőtanácsot az intézmény aktív menedzsmentjével. Később, miután leköszöntem ebből a pozícióból, még vagy tíz évig a vezetőtanács tagja maradtam és e hosszú folyamat alatt, úgy érzem, hogy sikerült a rádió adminisztratív életében rendet csinálni. Olyan intézkedések sorát sikerült kisebbségi vezetőként kiharcolnom, amelyeket olykor háromszor-négyszer kellett javasolnom és szavazásra bocsájtanom különböző időszakokban. Szerencsére voltak olyan esetek is nem egyszer, amikor az általam felvetett terveket egyöntetűen és azonnal megszavazta a testület. Lehet tehát kisebbségként is kormányozni a többségi társadalomban, ha az ember jól kidolgozza, előkészíti a tervezetét és ez által meg tudja győzni azokat a partnereit, akiknek szavazati joguk van. Ezt követően is a média területén maradtam, mivel láttam, hogy a Közszolgálati Televízió olyan gazdasági helyzetbe került, hogy az addig fölötte lebegő damoklészi kard (egy sürgősségi kormányrendelet miatt) hirtelen lezuhanó nyaktilóvá változott.  Nagyon rövid idő alatt kellett „gazdasági mentőövet” találni, ami számomra nagyon izgalmas és felelősségteljes feladatot jelentett. Kidolgoztunk egy hétéves ütemtervet, amelynek megfelelően, a felvállalt adósságtörlesztés által meghatározott összegeket (addig, amíg a politikum másként nem döntött) nagyon-nagyon precízen, határidőre sikerült törlesztenünk.

– A karriered következő állomásaként a Közszolgálati Televízió Produkciós Házának vezetői tisztségét töltötted be.

– 2013-ban pályáztam meg, ennek az akkor frissen létrehozott intézménynek a vezetői posztját, ahol televíziós igazgatóként, gyártásvezetőként tevékenykedtem egészen 2024 decemberéig, amikor is – önhibámon kívül –, ezt a struktúrát megszüntették és visszatértek a régi, kontraproduktív megoldáshoz. A kis, 35 fős csapatunkkal rengeteg televíziós játékfilmet és dokumentumfilmet forgattunk, színházi előadásokat közvetítettünk, színházi produkciókat hoztunk létre, valamint színházfesztiválokat szerveztünk és bonyolítottunk le.  Darvay Nagy Adrienne szaktanácsadói közreműködésével igen komoly háttérmunkán alapuló havi műsorterveket készítettünk. A Covid-világjárvány jelentette tevékenységünk csúcspontját, mivel akkor sikerült a tévészínház műfaját a mindennapok szintjére emelnünk és a sugárzott műsorok kínálatának a mindennapi részévé tennünk. A világjárvány szobafogságában élő nézők számára sikerült a hét minden napján archív, illetve friss színházi előadások bejátszása által kikapcsolódást és szórakozást nyújtanunk. Csapatunk feloszlatása után ma már ismét ritkaság számba mennek a tévészínházi előadások, viszont létrehoztak helyettünk egy tévé- és filmszínház szerkesztőséget, amelynek zéró költségvetésből kell gazdálkodnia, vagyis semmit sem tud létrehozni és képtelen eredményeket felmutatni. 

– A legfelsőbb közigazgatási szférákban betöltött funkcióid mellett mindvégig, évtizedeken keresztül megmaradtál szabadúszó színésznek is.

– Őszintén szólva én mindig szabadúszó színész szerettem volna lenni, de a pályám kezdetén, 1993-ban, ez még teljesen lehetetlen volt. Mikor felkerültem Bukarestbe és a kenyeremet már nem színészként kellett megkeresnem, eszembe jutott, amit a közjogon tanítottak számomra elsőéves hallgatóként, hogy a köz- és államigazgatásnak szakemberekre van szüksége. Viszont a gyakorlatban a legtöbbször az történik, hogy az oda kerülő szakembereket egyszerűen nem engedik, hogy tovább gyakorolják a szakmájukat, azzal indokolva, hogy az visszaéléseknek adhat lehetőséget. Viszont, ha ez a tiltás elhatalmasodik, akkor az oda vezet, hogy ezek a szakemberek elveszítik a szakmájukkal való reális kapcsolatukat, elszigetelődnek, elefántcsonttoronyba záródnak és onnantól kezdve a döntéseik megfosztódnak létjogosultságuktól.

Hatalmas és valós dillemája ez a szakmaiság és az államigazgatás kapcsolatának, amelyet csak akkor lehet feloldani, ha az individuum nagyon óvatosan, okosan és mérsékletesen egyensúlyoz aközött, hogy ne szakadjon el a szakmája gyökereitől, de ne is essen az érdekösszefonódások csapdájába. Én soha nem akartam feladni a színészi voltomat és mindig kerestem, néha meg is találtam az alkalmakat, hogy színpadra léphessek. Egy ilyen emlékezetes lehetőség volt például számomra eljátszani Valmont szerepét a Tompa Gábor által rendezett Kvartett című előadásban, amely több színház koprodukciójaként jött létre. Egy másik alakításom, amit még kiemelnék, az a Békéscsabai Jókai Színházban létrehozott, Szabó K. István által rendezett Bánk bán előadás címszerepe volt.  Nem volt sok és gyakori a színházi jelenlétem, mivel egy előadás létrehozásához szükséges színpadi alkotófolyamat sokkal időigényesebb, mint mondjuk egy filmszerep megformálása. Persze, a filmekben, amelyekben szerepelhettem, sem játszottam feltétlenül főszerepeket, de sok kis, érdekes karakter alakítására kaptam lehetőséget. Összességében összejöttek azok a valós szakmai kihívások számomra, amelyek még akkor is, ha egymástól időben távolesőek voltak, olyan töltetet adtak, amellyel át tudtam hidalni a színpadi jelenlétem szüneteit és megszakításait. Mindahány újrastartolás nehéz volt. Amikor tíz év megszakítás után ismét magyar színpadra léptem, a Bánk bán próbafolyamata során, hát... azt nem kívánom egyetlen művésztársamnak sem. Hangsúlyozom: nagyon nehéz volt. A román nyelvű színházak esetében mindenféle kihívásnak megpróbáltam az évek során eleget tenni, így ott nem kellett annyira megküzdenem a szerepeimmel, mint mondjuk a Bánk bán karakterével. Ezek a szerepek, fellépések adtak erőt ahhoz, hogy a közigazgatás, az államigazgatás és a menedzsment nehezebb időszakait átvészeljem. 

– Volt alkalmad, lehetőséged rendezőként is kipróbálni magad.

– A temesvári társulatfejlesztési időszakhoz kötődtek az ezirányú próbálkozásaim, amikor egyszerűen muszáj volt ebbe is belevágnom. Nem azért, mintha nem lettek volna nagyszerű rendezők színházunk világában, hanem azért, mert nagyon specifikus helyzetek alakultak ki nálunk. Rá kellett jönnöm, hogy a temesvári német társulattal megosztott színháztermünk nem biztosíthatja a művészeti kínálatunk ama gazdagítását, amelyre szüksége volt a társulatnak és közönségünknek egyaránt. Kitaláltuk, hogy próbatermünket minimális építészeti megoldásokkal kamarateremmé alakítjuk át, amelynek falait, ahogy azt minden színházi stúdió esetében szokás, sötét színűre festettük le. Sajnos, a nézőink java része startból gyűlölte ezt a sötét tónusú termet, ellenzékbe szerveződtek és kijelentették, hogy ők nem hajlandók abba a „kripta-hangulatú fekete gyászterembe” mégcsak belépni sem. Egyik oldalon ott volt az új terem, a másik oldalon pedig a visszautasítás és valahogy muszáj volt áthidalni ezt a helyzetet. Több rendezőt is felkértem, hogy találjanak ki olyan előadást, amelyik bebizonyítja nézőinknek, hogy ez a terem szerethető is akár. Senki sem vállalta. Nem érkeztek sem ajánlatok, sem pedig ötletek, úgyhogy magam voltam kénytelen Rejtő Jenő műveiből összeállított előadást létrehoznom, amely A Repedt Gonghoz címet viselte. Felbecsülhetetlen segítséget kaptam ehhez a munkához: Victor Ioan Frunză rendező volt az „asszisztensem” és Adriana Grand vállalta el a díszletek és jelmezek megtervezését. Összevágtam Rejtő Jenő ragyogó szkeccseiből egy előadásra való szöveget, amelyeket régi slágerekkel fűszereztem, oly módon, hogy dramaturgiai funkciót kapott minden egyes zenei intermezzo. Egy, a békebeli klasszikus kabarék és az orfeumok világát idéző milliőt rendeztünk be a nézők fogadására, akik kis asztalkáknál ülhettek, amelyeket halványfényű bordó lámpácskák világítottak meg. Zenekar szolgáltatta a muzsikát és berendeztünk egy bárt is a háttérben, az asztaloknál pedig csinos pincérlányoknak álcázott színésznők szolgálták ki a közönséget. A kis, kerekded, pillangófüggönnyel zárt színpadunk pedig igazi, elegáns ékszerdoboz volt. Mit mondjak? Dőltek a nézők! Imádták az előadást és ezzel együtt megkedvelték az addig elfogadhatatlannak vélt új színházi terünket is. Ez csak egy példa volt, de általában minden rendezésemet ilyen, ehhez hasonló kényszerhelyzet szülte. Minden alkalommal, ha nem is nagy tehetséggel és hozzáértéssel, de nagy szeretettel, nagy nekiveselkedéssel, áldozatos munkával, a társulat és a nézők örömére sikerült megcsinálnom. Amúgy soha nem vonzott igazán a rendezés, amit egy teljesen külön szakmának tartok, amelyet először is nagyon meg kell tanulni és utána pedig alaposan ki kell tapasztalni. 

– Honnan meríted a kiapadhatatlannak tűnő energiáidat, amelyeknek köszönhetően ennyi kihívásnak és feladatnak meg tudsz felelni?

– Ma van a születésnapom (interjúnk május 18-án készült - szerk. megj.). 56 évvel ezelőtt jöttem e világra koraszülöttként – mivel hét hónapra születtem –, vagyis mindig is sietős voltam és vagyok, mert úgy vélem, rövid az élet és nem tudni mennyi van belőle hátra. Meggyőződésem – református emberként is –, hogy mindenki valami céllal születik erre a világra. A probléma az, hogy nem tudjuk, milyen céllal. Érzi az ember, hogy valamit el kell végeznie és nem tudja pontosan, hogy mit, de amíg ezt a földi feladatát el nem végzi, nem kapja meg az „útlevelét” az öröklétbe, a kvantumokba, a metaverzumba, vagy bárminek is nevezzük azt a „másik helyet”. Nagymamám mindig azt mondta: „Kisfiam, élj tágra nyitott szemmel a világban, mert aztán úgyis mindörökre csukva marad a szemünk.” Ezen belső megközelítések és tanítások alapján az ember óhatatlanul felkutatja és megtalálja magában azt az energiaforrást, amely a lázas út- és önazonosság kereséshez szükséges, hogy megtudja a választ a nagy kérdésre, hogy miért is került ő ide, ebbe a világba. Van, aki pontosan tudja a saját életére vonatkozó választ, van, aki soha nem fogja megtudni, én pedig ott tartok, hogy még mindig, szakadatlanul keresem az utamat. 

– Marad elég énidőd a magánéletedre?

– Magánéletem és magánszférám mindig is volt, van és lesz, miként az ehhez szükséges időt is mindig sikerül kigazdálkodnom. Mivel én árvagyerekként nőttem fel, az igazi, hagyományos és klasszikus családmodell számomra sokáig ismeretlen volt. De hál’ Istennek, idővel ezt is sikerült megtapasztalnom és megtanulnom. Van egy nagylányom és úgy néz ki, hogy hamarosan, még az idén nagyapa válik belőlem. Ugyanakkor a jelenlegi házasságomból van egy 15 éves kisfiam is. Egy Bukarest melletti faluban élünk, kertes házban, ahol kutyáink és macskáink vesznek körül bennünket, sőt az állatállományunk mától, születésnapi ajándékként kapott törpeszamár csikóval is bővült. Ebben a gyümölcsössel és zöldségessel körülvett kis birodalmunkban élek együtt a családommal, kölcsönös szeretetben, megértésben és tiszteletben. És talán ez a világon a legfontosabb dolog. 

– Láttam egy fényképsorozatot veled, amint egy színházi nyílt nap alkalmával aikido bemutatót és edzést tartasz gyermekeknek.

– Igen, miként a mindennapi szaladás és az (amikor csak lehetséges) úszás, úgy az aikido is szervesen hozzátartozik az életemhez. Az egész onnan indult, hogy a kisfiamat hároméves korában elvittem aikidozni. Ő egy ideig csinálta, aztán abbahagyta, én viszont ott ragadtam és mára már egy danos aikido (segéd)edző (is) vált belőlem. Időközben a fiam is vissza-visszatér és ismét mindketten járunk edzésekre. Ő egy fokozattal áll alattam, jelenleg barnaöves harcművész-tanonc. Az aikido nagyon izgalmas dolog, hiszen szellemi és lelki téren is nagyon sokat segít az útkeresésben, valamint a külső-belső harmónia megteremtésében. Ez nem csak a mindennapi életben, de a színpadon is nagyon fontos tényező és követelmény, és az aikido, ez a távolkeleti harművészeti forma tökéletes instrumentum mindehhez. Például rávezet arra, hogy adott színpadi szituációban milyen távolságra, vagy közelségre kell/lehet magadhoz engedned a partneredet és segít abban, hogy megtaláld a szükséges színpadi egyensúlyt, amelynek – a különböző helyzetekben bekövetkező – módosulásai a színpadi narráció tulajdonképpeni mozgatórugói.

– A karrieredet, életutadat kívülről szemlélők sokan bizonyára azt mondják rólad: szerencséje volt az életben. Te hiszel a szerencsés véletlenekben?

– Én abban hiszek, hogy művészként, az adott helyzetben, ha a hiteles és a zseniális közötti széles skálán nem tudsz jól pozícionálodni és meggyőző lenni, akkor mindegy, hogy hány véletlenszerű lehetőséget kapsz az élettől.  Az én életem nagy lehetősége szerintem pont az árvaságomban rejlik. Ha én az 1980-as éveknek egy klasszikus családjában nőttem volna fel a marosvásárhelyi Kövesdomb negyedben, akkor valószínűleg nem találkozhattam volna az élethelyzetek azon sokaságával, amelyek rákényszerítve megtanítottak arra, amit most tudok és ismerek.  Például akkor bizonyára nem dolgoztam volna már 13 éves koromtól, három váltásban, a helyi konzervgyárban. Ezek a tapasztalások vezettek el engem ahhoz az életismerethez, amelynek mára már a birtokában vagyok. Amikor 24 évesen, színházigazgatóként először álltam ki a társulatom elé, éreztem: lehet, hogy egyesek kétszer, vagy akár háromszor idősebbek nálam, de fele annyi élettapasztalattal sem rendelkeznek mint én. Azt én sem tudtam ugyan, hogy hol lakik a Jóisten, de hogy merre kell keresni, azt időben megtanultam.

– Minek köszönhető, hogy az idei évadtól a kolozsvári társulat tagjává váltál?

– Minden 1990-es évek elején végzett színész számára a marosvásárhelyi, illetve a kolozsvári színház volt a non plus ultra. Számomra, amikor elvégeztem a Művészeti Egyetemet, nem adatott meg az, hogy e két színház közül bármelyik is magához hívott volna. Aztán időközben a kolozsvári társulat nem csak országos, de európai szintű elismertséget is kivívott magának. Az egykori beteljesületlen, illetve meg sem fogalmazódott vágyam, hogy ennek a társulatnak a része legyek, soha nem hunyt ki bennem, maximum elaludt. Amikor Tompa Gábor igazgató azzal keresett meg, hogy Viola Gábornak a társulattól való távozása után felszabadult egy olyan férfiszínész pozíció, amelyre én alkalmas lennék, azonnal igent mondtam neki. Rögtön szereposztva is lettem a Szabó K. István által rendezett Páskándi Géza drámában, a Pornokráciában, én pedig boldogan, hogy hosszú évek elteltével ismét egy (nem akármilyen) társulat tagjává válhattam, csak annyit tudtam mondani: köszönöm!

– Van olyan valami, amit célul tűztél ki, de mégsem sikerült megvalósítanod az életedben?

– Igen: nem tudok rövid mondatokban fogalmazni, anélkül, hogy elkalandoznék az adott témától és még mindig nem sikerült megtanulnom kellőképpen hallgatni. Remélem, adatik még számomra kellő idő, bepótolni mindezt.

Borítókép: Facebook

Fotók: Demeter András István a Játékmester / Famulos, ceremóniamester / Politikus szerepeiben Páskándi Géza: Pornokrácia című darabjában (Rendező: Szabó K. István, 2024) (KOLOZSVÁRI ÁLLAMI MAGYAR SZÍNHÁZ/BIRÓ ISTVÁN)