Mócsy Ildikó: a kutatók számára egyedi dolog volt annak megélése
„A kolozsvári sugárbiológiai laboratórium dolgozóit, így engem is 1986. április 28-án értesítettek az április 26-i csernobili eseményről. A tájékoztatás Bukarestből jött, és minden, a radioaktív sugárzással kapcsolatos dolog titkos volt. Romániában nagyon jól meg volt szervezve a sugáregészségügyi részleg: Bukarestben, Jászvásáron, Temesváron és Kolozsváron működött sugárbiológiai laboratórium, amelyek a kor színvonalának megfelelő felszereltséggel rendelkeztek. Továbbá minden megye központjában működött egy-egy Humán-egészségügyi Igazgatóság, a Sanepid. A kolozsvári sugárbiológiai laboratóriumot 4-es fokozatú veszélyességi kategóriába sorolták, ami azt jelentette, hogy a dolgozók naponta nem nyolc, hanem csak hat órát dolgoztak. A csernobili katasztrófa után több heten át 24 órás műszakban, folyamatosan dolgoztunk. A város néptanácsa vészhelyzetbizottságot hozott létre. A laboratórium akkori vezetőjét, Uray Ildikót minden nap reggel nyolc órára hívták be, hogy tájékoztassa a hatóságokat a kialakult helyzetről. Miután értesültünk a balesetről, mértük a levegő radioaktivitását, és az értékek nagyon magasok voltak. Mivel akkor a Romániában megtermelt élelmiszer jó része külföldre ment, mi az exportélelmiszerek sugártartalmát is mértük. De minden országban más és más volt a legkisebb megengedett érték. A Szovjetunió átvett bármilyen aktivitással rendelkező élelmet. Mi döbbenten álltunk, mennyi és milyen élelmiszer van, amihez mi nem jutunk hozzá. Arra is emlékszem, hogy akkortájt volt az ortodox húsvét, s egy Görögországba tartó, élő bárányokat szállító teherautót is meg kellett vizsgálni, és igazolást adni” – idézte fel az 1986-os csernobili katasztrófát Mócsy Ildikó.
A tudományos kutató, fizikus és egyetemi oktató lapunknak elmondta: „Május 1-jén teljesen tudatában voltunk a létező veszélynek, s a tilalom ellenére Uray Ildikóval telefonáltunk az iskolákba, hogy a gyermekeket ne engedjék ki az udvarra. Szóltunk az ismerőseinknek, hogy azok mondják el másoknak is: a piacon ne vásároljanak felszíni élelmiszereket, mint például salátát, ami május elején már megjelent. Még akkor sem tették közzé hivatalosan, hogy mi történt. Hitetlenül állt nagyon sok tanult ismerős, hiszen a radioaktív sugárzást nem érezzük, annak hatása csak később jelentkezhet. Közben megjelentek a piacon a bárányok, és az addigi eredményeink alapján a néptanácsi bizottságot meggyőztük: tiltsák be a kolozsvári piacokon a bárányok eladását, mivel egy részük már evett radioaktivitással szennyezett füvet. Csak Torda mellett volt egy tehenészet, ahol még nem vitték ki az állatokat a legelőkre. Az ottani tejet a kórházakba beutalt gyermekek kapták. Pár nap múlva Bukarestbe hívtak négy fizikust, köztük engem is, hogy egységesítsük a mérési eljárásokat. Ennek alapján állíthatom, hogy a legjobban lefedett mérések Romániában voltak. Mindezek ellenére a Sugáregészségügyi Világszervezet által közzétett Európa-térképen, amelyen feltüntették a radioaktivitás szintjére vonatkozó eredményeket, nem szerepelt Romániából származó adat. Az itteni adatok csak 1990 után kerültek fel erre, és az európai hatóság azokat érvényesnek találta.”
Mócsy Ildikótól megtudtuk, hogy a leghatékonyabb és a leggyorsabb intézkedés Marosvásárhelyen történt. Dr. Tőkés Béla, aki a sugárlaboratóriumot vezette az ottani Sanepid-nél, elrendelte, hogy a falvakban az ivóvíz kutakat fedjék be. Emlékeztetett továbbá arra, hogy nem csak április 26-án, hanem május 3-án is volt egy robbanás Csernobilben. A környezetet tehát két alkalommal érte radioaktív anyag.
„Mivel a szélmozgás erős volt, a sugár-felhő Svédország és Norvégia fele haladt, ott vették észre először a levegő megnövekedett radioaktivitását. A Szovjetunió kezdetben tagadta, hogy náluk következett be a robbanás, ezért a fenti két ország hatóságai azt hitték, hogy az ő atomerőművükből származik a szennyezés. Annak ellenére, hogy az atomkatasztrófáról már előzetesen sokat tanultunk, a kutatók számára egyedi dolog volt ezt átélni. Én már előzőleg is foglalkoztam a talaj radioaktív szennyeződésével, ezért az esemény bekövetkezte után a talaj radioaktivitás szintjének mérésére összpontosítottam. A kutatóintézet műhelyében „gyártottam”egy szerkezetet, amely azt mérte, hogy a szennyeződés milyen mélyre hatolt a talajban. Elkészítettük Erdély radioaktivitásának térképét, s értesítettük a megyei turisztikai hivatalt, hogy nyugodtan lehet menni tengerparti nyaralásra, mivel a tengervíz hamar lemossa a szennyeződést. Nagyobb volt a probléma a hegyekben. Ám az emberek nem igazán hittek a hivatalos nyilatkozatoknak, és abban az évben elkerülték a román tengerpartot” – mondta a fizikus.
Tájékoztatása szerint már a katasztrófa utáni első napokban meg tudták állapítani, hogy milyen izotópok vannak. A legnagyobb mennyiségben a 137 -es és 134-es cézium volt jelen. A két izotóp arány ½ volt, és ez segített a meghatározásokban. A 137-es céziumnak harminckét év a felezési ideje, míg a 134-es két év alatt lebomlik. „Ha ebből nagy mennyiség halmozódik fel a talajban, a növényekben, az nagyon lassan bomlik le. A szervezetben az élelmiszerrel bejutó cézium úgy „viselkedik”, mint a kalcium: lerakódik a csontban. Az eredményeket csak szűk körben közegészségügyi intézetekben és szakembereknek mutathattuk be, mert még nem engedték, hogy erről nyilvánosan erről beszéljünk” – magyarázta Mócsy Ildikó.
A tudományos kutató még azt is elmesélte, hogy a szakembereket nyár elején újra felvitték Bukarestbe, ahol levetítették, mi történt Csernobilben. A bukaresti utat budapesti tudományos találkozó követte. „Júniusban a levegőben már nem volt radioaktív anyag, csak az élelmiszerekben, a talajban és az esővízben. Ezek radioaktivitását továbbra is mértük. Uray Ildikót, Tőkés Bélát és engem kivittek Budapestre, ahol volt egésztestszámláló berendezés. Ez a berendezés a testben felgyülemlett, beépült radioaktivitás szintjét mérte. Az addig lemért kutatók között mi voltunk a legradioaktívabbak. Mértük az összes élelmiszert, ami a felszínen termett, mint például a paradicsomot, a paprikát, hogy megtudjuk: a radioaktivitás mennyire épült be, illetve mennyi maradt a felszínen. Németországban szerveztek egy nemzetközi kutatást, amelyen részt vett a debreceni atomintézet munkatársa, Uray István fizikus is. Őt meghívtuk Kolozsvárra, hogy előadást tartson. Uray bemutatta az eredményeket, így a Csernobil melletti és távolabbi méréseket is. Előadásában kitért arra is, hogy az emberek nem tudták mi történt. Vizsgálták a pajzsmirigyben beépült radioaktív jódot, a Csernobil közelében levő talajmintákat, dózismérővel nagyon nagy területet tudtak bemérni. Közvetlenül a baleset után adott jód a lakosságnak nem igazolta hatását, sőt a belélegzett jódot megkötötte – közölte a kutató.
Mócsy Ildikó szerint nincs közvetlen bizonyíték arra, hogy a csernobili atomkatasztrófának tulajdoníthatóan nőtt meg a daganatos betegek, illetve a malformációkkal született gyermekek száma. A csernobili katasztrófa azonban éveken át foglalkoztatta tudósokat: az 1990-es évek elején Brassóban szerveztek tudományos ülésszakot, amelyen nem csak romániai szakemberek vettek részt.
„A Csernobili katasztrófa 30 kilométeres sugarú körben annyira szennyezte a környezetet, hogy ebből az övezetből kilakoltatták az embereket, s egy év alatt felépített városban költöztették. Mivel május 1-jén Moszkvában felvonulást szerveztek, az oda irányuló felhőt mesterséges úton átirányították: az végül Fehéroroszországban esett le, s szennyezte a környezetet. A szennyezettség méretét bizonyítja az is, hogy Budapesten a Skála áruház légszívó berendezésében uránrészecskéket azonosítottak a porból. Magyarországnak inkább az északi részét érte a felhő, Romániában Máramaros megyében, Bukarestben és Dobrudzsában mértek nagyobb radioaktivitást” – tudtuk meg.
Elmondta: a csernobili atomkatasztrófáról többször tartottak felváltva előadást Uray Zoltán sugárbiológussal és Kékedy László vegyészprofesszorral az 1990-es években, akárcsak az esemény huszadik és huszonötödik évfordulóján is. Ugyanakkor ismeretterjesztő cikkekben a lakosságnak valós képet nyújtottak a balestről. A kutató tudomása szerint egy-három-öt napos csoportos kirándulásokat szerveznek az atomreaktor környékén. „Ugyan a reaktor be van borítva a második szarkofággal, és ezért nem sugároz, de a környéken még mérhető a radiokativitás, ezért ezeket nem tartom jónak” – összegzett Mócsy Ildikó.
A KATASZTRÓFA RÖVID TÖRTÉNETE
A csernobili atomkatasztrófa az emberiség történetének eddigi legsúlyosabb nukleáris balesete volt, amely pontosan negyven évvel ezelőtt, 1986. április 26-án, hajnali 1 óra 23 perckor történt az akkori Szovjetunióhoz tartozó Ukrajna területén, a Csernobil melletti Lenin-atomerőmű 4-es számú blokkjában. Egy rosszul előkészített és végrehajtott biztonsági teszt során a reaktor instabillá vált, s robbanás következett be. A reaktor fedőszerkezete felrobbant, s hatalmas mennyiségű radioaktív anyag jutott a légkörbe. A robbanást követően tűz ütött ki, amely napokig égett, tovább növelve a sugárszennyezést. A hatóságok kezdetben titkolták a balesetet, és a közeli Pripjaty város lakóit csak késve evakuálták. Több százezer embert telepítettek ki a környező területekről. A katasztrófa súlyos egészségügyi és környezeti következményekkel járt: sokan haltak meg akut sugárbetegségben, s a hosszú távú hatások között megnőtt a rákos megbetegedések száma. A radioaktív felhő Európa nagy részét elérte. Csernobil azóta az atomenergia egyik legsúlyosabb baleseteként ismert, és jelentősen befolyásolta a nukleáris biztonsági előírások szigorítását világszerte. A baleset után létrehozott 30 kilométeres tiltott zóna nagy része ma is lakatlan, bár a természet részben visszahódította a területet. A felrobbant 4-es blokkot ma egy hatalmas, 2016-ban átadott új acélszarkofág védi a további szivárgástól.
„Még azok is „megitták a levét”, akik akkor még meg sem születtek…”
A Szabadság Facebook-oldalán közzétett bejegyzésben arra kértük olvasóinkat, meséljék el, hogyan emlékeznek a Csernobilban történt katasztrófa napjára. Az emlékezések alapján a tragédia napja és az azt követő időszak Erdélyben sokak számára nem konkrét, jól körülhatárolható pillanathoz kötődik, hanem inkább zavaros, információhiányos élményként maradt meg. Többen is kiemelték, hogy a robbanás napjáról szinte semmit nem tudtak, mivel az első órákban és napokban hírzárlat volt, és sem a szovjet, sem a romániai hivatalos sajtó nem közölt érdemi információkat. Egy felhasználó szerint inkább a következő napok voltak emlékezetesek, amikor a hírfoszlányok szájról szájra terjedtek, illetve az emberek a Szabad Európa Rádióból próbáltak tájékozódni.
Az emlékezések jelentős része a május elsejei időszakhoz kapcsolódik. Többen írták, hogy aznap kirándultak, fürdőztek vagy a szabadban voltak, és a történtekről csak később hallottak. Egyikük például arról számolt be, hogy barátokkal két napot Félix-fürdőn töltött, s csak a Kolozsvárra tartó vonaton hallottak valamit, de nem értették a helyzetet, ahogy a jódtablettázást sem. Másik felhasználó családi kiránduláson volt, sok emberrel együtt ünnepeltek, és csak hazafelé, a kolozsvári Széchenyi téri gyógyszertár előtt kígyózó sor láttán kezdtek gyanakodni; ekkor még azt hitték, hogy vattát osztanak, és csak később, otthon tudták meg a szomszédtól, mi történt. Volt, aki biciklivel kirándult Tárnicára, s csak másnap hallotta, hogy robbanás történt, és érdemes jódtablettát beszerezni. A felhasználó úgy emlékszik, a patikákban annyi jódtablettát adtak, amennyit kértek, de a készletek hamar kimerültek.
Több hozzászóló hangsúlyozta, hogy a hírek az emberekhez késve és bizonytalanul jutottak el. Az egyik hozzászóló szerint „nagy volt a ködösítés”, a sajtóban csak napokkal később jelent meg bármilyen információ.
Gyermekkori élmények is gyakran előkerültek. Az egyik kommentelő arról írt, iskolásként a szünetekben azt játszották, ki tudja tovább visszatartani a lélegzetét, hogy ne lélegezzék be a „mérget”. Azt is felidézte, gyermekként nem értette, hogyan lehet veszélyes az ilyen távoli esemény, és azt gondolta, talán eltúlozzák a dolgot. Másik felhasználó szerint egyáltalán nem ijedtek meg, inkább annak örültek, hogy citromhoz jutottak, ami akkoriban ritkaságnak számított; sorban álltak ásványvízért és citromért, és az iskolában jódtablettát osztottak. Többen is megemlítették, hogy a jódtablettát gyermekként szívesen vették be, mert „édes” volt, s az íze a cukorkára emlékeztette őket.
Akadtak olyan visszaemlékezések is, amelyek inkább hangulatokat vagy konkrét pillanatokat őriztek meg. Az egyik hozzászóló például arra emlékszik, hogy a fizikaórán a tanár sugárzást mért az iskolai laborban, a műszer hangosan jelzett, de az oktató nem mondta el, milyen értéket mért.
A későbbi következmények is megjelentek egyes történetekben. Egy hölgy arról számolt be, hogy évekkel később, 1989-ben a kórházban sok olyan gyermekről hallott, akik súlyos végtag-rendellenességekkel születtek, és az orvosok ezt a sugárfertőzés következményének tartották. Másik felhasználó az egyik ismerősét említette, akinek a homlokán folt jelent meg, később pedig rákos lett, és fiatalon meghalt. Olyan is akad, aki úgy gondolja, hogy a katasztrófának még azok is „megitták a levét”, akik akkor még meg sem születtek, például az élelmiszereken keresztül.
