Negyed évezredes az Egyesült Államok – világhatalom kérdőjelekkel

A Függetlenségi nyilatkozat tartalmából

Kimondja, hogy „minden ember egyenlőnek teremtetett”, Isten olyan „elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel őket, mint az élethez, a szabadsághoz és a boldogság kereséséhez való jog”. Kifejti, hogy a kormányzatok jogos hatalmukat a kormányzottak (tehát a nép) beleegyezéséből nyerik, s azért léteznek, hogy biztosítsák ezeket a jogokat. Amikor a kormányzat visszaél ezekkel, és zsarnoksággá alakul, a népnek joga és kötelessége megváltoztatni az ilyen kormányzatot. (Ez ugyanaz, mint a mi 1222-es Aranybullánkban biztosított ellenállási jog.) Hosszasan sorolja a dokumentum a III. György angol király elleni konkrét panaszokat (beleegyezés nélküli adóztatás, a törvényhozás feloszlatása, katonai zsarnokság stb.). Végül a gyarmatokat szabad és független „egyesült államok”-nak nyilvánítja, felmentve a lakosságot a Nagy-Britanniával szembeni hűség alól. Kevésbé ismert, hogy a nyilatkozat a legelső törvényszöveg is, amit az 1787-es, ma is érvényben levő alkotmány alapján összeülő első kongresszus elfogadott.

Hogyan lett az Egyesült Államokból világhatalom?

Többéves küzdelem után Anglia a párizsi békében (1783) ismerte el volt gyarmatai függetlenségét. A nyugati irányú terjeszkedéssel (Louisiana, Florida, Alaszka szó szerinti megvásárlása a francia, a spanyol, az orosz államtól, a mexikói–amerikai háborúban aratott győzelemmel Texas és Kalifornia megszerzése), az ipari forradalommal és a folyamatos bevándorlás hatására az 1880-as évekre az Egyesült Államok lett a világ legnagyobb gazdasága, bőséges erőforrásokkal és növekvő népességgel. Fontos választóvonal a polgárháború (1861–1865), amely a rabszolgaság eltörlésével járt, s a központi kormányzat erősödését hozta a tagálla­mok ellenére.

Nemzetközi porondon 1898-ban jelent meg: a spanyolok legyőzésével tengerentúli területeket szerzett (pl. Fülöp-szigetek, Puerto Rico, Kuba), az első világháborúba a győztes Antant oldalán avatkozott be. Hitelező nemzetként és első atomhatalomként a második világháború egyik győztese volt. Miközben ekkor Európa és Ázsia jelentős mértékben elpusztult, az Egyesült Államok kiemelkedett a gazdaságával – a globális össztermék (GDP) felét (!) tette ki. Így nem csoda, hogy 1944-től ő diktálta a feltételeket: kezdeményezte az Egyesült Nemzetek Szövetsége (ENSZ) létrehozását, amely Biztonsági Tanácsában állandó tag, vétójoggal; a Bretton Woods-i konferencia óta napjainkig az amerikai dollár a világ tartalékvalutája; a Marshall-tervvel újjáépítette nyugat-európai szövetségeseit; létrehozta az Észak-Atlanti Szerződés Szervezete (NATO) nevű katonai tömböt. A Szovjetunió felbomlásával (1991) harc nélkül nyerte az ún. hidegháborút, s egyedül maradt világhatalomként, amely hétszáznál több külföldi támaszponttal rendelkezik és számos (kb. nyolcvan) országban van katonai erővel jelen – közöttük Romániában is.

Baljós jelek – a nagyhatalmak sorsa beteljesedhet

Az előző sikerszériát árnyalja, hogy úgy tűnik, az Egyesült Államok elköveti/elkövetheti ugyanazokat a hibákat, mint az előző nagyhatalmak (lásd keretes írásunkban a Machiavelli-idézetet és Glubb korszakait). A leegyszerűsítés vádját magamra vállalva kívülállóként így összegezném az Egyesült Államok jelenlegi gondjait:

• növekvő gazdasági egyenlőtlenség: a középosztály aránya csökken, sokak jövedelme stagnál, nő a lakosság személyes eladósodottsága, visszatérőek a válságok (dot-com, ingatlanbuborék kipukkanása, infláció);
• óriási államadósság és költségvetési/külkereskedelmi hiány – röviden: a számok nem hazudnak, a dollár szerepe csökken a világgazdaságban;
• politikai megosztottság: a demokraták és a republikánusok között mélyül a szakadék, inog az intézményekbe vetett bizalom; másképpen: a keleti és a nyugati part liberálisai szemben a központi régiók (flyover country) konzervatívjaival;
• magas egészségügyi költségek – az Egyesült Államokban a kitűnő egészségügyi ellátást ellensúlyozza, hogy nincs olyan jellegű, mindenkire kiterjedő biztosítás, mint nálunk;
• társadalmi/kulturális feszültségek a bevándorlás, a fegyveres erőszak, az abortusz, a faji, a szexuális kisebbségek és egyéb identitáspolitikai kérdések terén;
• drogválság és bűnözés: lakosságarányosan itt a legtöbb túladagolásos eset és a legtöbb bebörtönzött a világon;
• a házasságok nagy arányban végződnek válással, és csökken az emberek egymás iránti bizalma;
• romló infrastruktúra (helyenként változó mértékben);
• változnak a kultúrafogyasztási szokások, pl. Hollywood fénye is megkopni látszik.

A világ csendőre? Egyre kevésbé hihető

Külpolitikai téren 1945 után az Egyesült Államok számos helyen katonailag is próbálta érvényesíteni érdekeit, de ez többször nem járt sikerrel (Korea, Kuba, és hangsúlyozottan a vietnámi fiaskó). Napjainkhoz közelebb a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás
megingatta az Egyesült Államok területi sérthetetlenségének hitét, ezt követően a „nagyhatalmak temetője” becenevű Afga­nisztánban meg Irakban kudarcba fulladt a demokráciaexportálás – az óriási, trillió dolláros nagyságrendű költségek ellenére. A Közel-Kelet konfliktusai megoldhatatlanoknak látszanak, az Egyesült Államoknak pedig a muszlim világgal hadilábon álló Izrael kulcsszövetségese. Az ukrán helyzet ambivalens kezelése, a Hormuzi-szoros körüli mostani huzavona és a Tajvan-kérdés megléte azt jelezheti, hogy túl nagy falat lenne az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek a többfrontos nyílt konfrontáció a kínai–indiai–orosz triót magába foglaló BRICS-csoporttal.

Prófétikus előrelátások – az alapítóktól

Átadom a szót három olyan úrnak, akiknek igazán jó rálátása volt az Egyesült Államok első évtizedeire. George Washington főparancsnokként vezette a függetlenségi háborút, és első elnökként 1796-os búcsúbeszédében több veszélyre hívta fel a figyelmet. Óva intett a „káros hatású” politikai pártoktól, a regionális megosztottságtól és az állandó jellegű külföldi szövetségektől – hogy az Egyesült Államok elkerülje az európai háborúkba, érdekekbe és rivalizálásokba való belekeveredést. Washington a jövőre nézve szorgalmazta az államadósság azonnali visszafizetését és a szükségtelen kiadások elkerülését. A köztársasági kormányzás alapjaiként a vallást, az erkölcsöt és az oktatást jelölte meg, mert polgári erény nélkül a nemzet hanyatlani fog.

Derűlátóbbak voltak utódai az elnöki székben, John Adams és Thomas Jefferson, akik mellékesen tagjai voltak a Függetlenségi nyilatkozatot kidolgozó öttagú bizottságnak is. (Érdekesség, hogy mindketten ma pontosan kétszáz éve, ugyanaznap hunytak el.) Adams különböző írásaiban előbb úgy vélte, hogy bár „minden nemzetet kezdettől fogva ugyanazok a szenvedélyek irányítanak”, az Egyesült Államok megfelelő törvényekkel, oktatással és intézményekkel elő tudja majd segíteni az erényt és a szabadságot. Később, már elnökként (1798) figyelmeztetett: „Alkotmányunkat kizárólag egy erkölcsös és vallásos nép számára alkottuk. Teljesen alkalmatlan bármely más nép kormányzására.” Jefferson (épp Adamsnak írt egyik 1816-os levelében) abban bízott, hogy az Egyesült Államok „az értelem és a szabadság világítótornya/kolosszusa”, a „tudatlanság és a barbárság visszatérése elleni gát” lesz, amelyre a régi Európa támaszkodni fog. 

Szubjektív jövőképek

Véleményem szerint az Egyesült Államok hosszú távon három jövő között választhat (a mi szempontunkból nézve):

• a legoptimistább: képes megtörni a nagyhatalmak átkát, újra visszatér az alapító atyák eszméihez, a belső gondjaira fókuszálva javuló belső társadalmi kohézióval rendbe teszi a gazdasági mutatóit (pl. államapparátus megnyirbálása, kisebb hadi/szociális kiadások, drasztikusan csökkentett államadósság), így megerősödve csak egy (de a legelső) lesz a nagyhatalmak között a multipoláris világban;
• a legvalószínűbb: arra kényszerül – a fentebb vázolt gazdasági okok megoldatlansága miatt –, hogy visszalépjen világhatalmi státuszából, s megmaradjon fontos nagyhatalomnak az ún. Nyugat vezető országaként (hogy Kína, India vagy más lépne a helyébe, külön fejtegetés tárgya lenne);
• a legrosszabb: mindent megtesz, hogy a világbirodalmi pozícióját fenntartsa, a szövetségeseit (azaz minket) belerángatva a feltörekvő ázsiai hatalmakkal szembeni elkerülhetetlen gazdasági vagy akár tényleges (világ)háborúba.

Bárhogy is alakul a történelem, egyet nyugodtan kijelenthetünk: a jelenlegi partnerségektől függetlenül az óceán túlsó partjáról nézve Kelet-Közép-Európa kis államai csak a perifériát jelentik. Bármely világhatalom csak akkor veszi észre vagy támogatja pl. a sajátos magyar, román stb. törekvéseket, ha az neki is érdekében áll.

Boldog születésnapot, Egyesült Államok, és légy bölcs jó választásokat hozni!

Ismétlődő történelem – az államok létének korszakai

Niccolò Machiavelli reneszánsz olasz gondolkodó Firenze története (Istorie fiorentine, 1532) című, kevésbé ismert művében így fogalmazott az államok életciklusáról: „az erény békét, a béke tétlenséget, a tétlenség zűrzavart, a rendetlenség romlást szül; és hasonlóképpen a romlásból rend, a rendből erény, az erényből pedig dicsőség és szerencse fakad”. John Bagot Glubb brit–jordániai tábornok, diplomata The Fate of Empires and Search for Survival (A birodalmak sorsa és a túlélés keresése, 1977) cikkében az elmúlt háromezer év számos birodalmának sorsát elemzi. Megállapítja, hogy függetlenül a kultúrától, a technológiától vagy a politikai rendszertől ezek a birodalmak hasonló hatszakaszos életciklust követnek és átlag 250 év (nagyjából tíz nemzedék) az életkoruk. A hat szakasz: az úttörők, a hódítások, a kereskedelem, a jólét, az értelmiség és dekadencia kora. Ami a jelen írás számára érdekes, az utolsó három. Glubb szerint a gazdagság csúcspontjában, a jólétben a kényelem és a biztonság prioritássá válik, az értelmiség korában a hangsúly áttevődik a filozófiai vitákra és a szkepticizmusra. Ezt követi a hanyatlás, amelyet védekező magatartás, pesszimizmus, materializmus, könnyelműség, külföldiek beáramlása, a jóléti állam terjeszkedése és a vallás/kötelesség gyengülése jellemez.