– Mi késztetett arra, hogy teológiai pályára lépjél? Honnan ered a lelkészség iránti elhivatottságod? Mikortól gyakorolod ezt a „szakmát”?

– Tizennyolc éves koromban idealista elképzeléseim voltak a jövőt illetően. Magyarul szerettem volna tanulni, a népemet akartam szolgálni. Egyik tavaszi kirándulásunk alkalmával láttam, hallottam egy teológus lányt legátusként prédikálni, nagyon mély benyomást tett reám. Arra gondoltam, hogy ezt én is szívesen gyakorolnám. A gondolatot fokozatosan érlelte meg bennem Isten Szentlelke, végül a szovátai lelkész házaspár segítségével elkezdtem készülni a teológiai felvételire. 1992-ben fejeztem be az ötödévet. Kezdetben vallástanárként tevékenykedtem, aztán kezdtem járni a kórházakba is.

– Mit jelent nőként végezni ezt a szolgálatot, okozott-e valaha számodra nehézséget, kerültél-e esetleg ebből kifolyólag hátrányba?

– Az elöljáróink mondogatják, hogy meglehetősen nehéz a nő lelkészeket kihelyezni, egyes esetekben a gyülekezetek, a presbitérium előítéleteket fogalmaz meg velük kapcsolatban. A gyakorlat viszont azt bizonyítja, hogy a lelkésznőink többnyire megállják a helyüket minden szolgálati területen, az utóbbi években kevésbé érezhettük magunkat hátrányos helyzetben. Számos esetben a kórházban azt éreztem, hogy másként tekintenének reám, ha férfi lennék. Talán könnyebben megnyíltak volna a különböző lehetőségek előttem, mint így. Más értelemben azonban éppen a női mivoltom segített különböző helyzetekben az emberek bizalmának elnyerésében.

– A mai világban a hagyományos családmodell és a gyermekvállalás egyre inkább a háttérbe kerül. Négy gyermek édesanyjaként miként tudtad összeegyeztetni az anyai szerepet a munkáddal?

– Az ismerőseink közül sokan furcsa tekintettel méregettek minket, amikor megtudták, hogy négy gyermekünk van. A gyermekeink születését mi áldásként éltük meg, ma is így értelmezzük. A világ gyakran bolondságnak véli a több gyermek vállalását, nevelését. Valahol a mélyben azonban még mindig értéknek számít a nagy család. Példa erre egy történetünk: a magyar állampolgárságról szóló iratokat vettük át ünnepélyes körülmények között. A terem tele volt, amikor mi a négy gyermekünkkel bevonultunk... Kétfelől az emberek többen megfogalmazták, hogy ez már igazán figyelemre méltó család. Ez egyfajta elismerő tisztelgés volt a vállalásunk láttán, jóvátétel a korábbi rosszalló megjegyzésekért.

– Néha lelkiismereti kérdéssé éleződött a dilemma, hogy mi az elsődleges feladatom, a szolgálat vagy a gyermeknevelés. Meggyőződésem, hogy Isten Szentlelke segítségével ismertem fel a helyes választ: a nap 24 órájában váltakoznak a feladatok, mindig a soron következő eseményre kell figyelni, akkor és ott az a legfontosabb, így lehet családanyaként helytállni a szolgálati területen is.

– Elsősorban kórházlelkészként tevékenykedsz, ami nem lehet könnyű feladat. Miért éppen ez a fajta szolgálat keltette fel az érdeklődésedet?

– Mindig könnyen megtaláltam a hangot a betegekkel, idősekkel. Már diákkoromban is jártam idős, beteg emberekhez. A lelkészi jelenlét nagyon fontos a szegény, nehéz sorsú felebarátaink életében. Ha valahol fokozottan szükség van a vigasztalásra, bátorításra, útmutatásra, akkor az a kórház, a börtön, a hajléktalanszálló, az öregotthon. Ezek speciális, nehéz terepek, de sok áldás kíséri ezeket a fáradozásokat. Legnagyobb elégtétel számomra kórházlelkészként akkor volt, amikor angyalnak neveztek, így érzékelték a jelenlétemet. A férjem nem így lát engem...

– Tulajdonképpen miben áll a kórházlelkész munkája? Mi ad lelki erőt neked ahhoz, hogy szóba tudjál állni súlyos állapotban lévő betegekkel, és részt vállalj a szenvedésükben? Mindezt hogyan tudod magadban feldolgozni?

– A kórházlelkészek lelki gondozást biztosítanak a betegeknek, a hozzátartozóiknak, a kórházi osztályok személyzetének. Segítünk minden lehetséges eszközzel a szegény betegeknek. Arra is volt példa, hogy egy teljesen magára maradt pácienst én győztem meg, hogy vállalja a műtétet. Nem volt egyszerű, mert a lába amputációjáról kellett döntenie. Ezt a szolgálatot nem lehet végezni felső, mennyei segítség nélkül. Minden másodpercben szükségünk van Isten segítségére, ezt meg is kapjuk, élünk vele. Jézus Krisztus, aki magára vette a betegségeinket, a szenvedéseinket, erőt ad, hogy meg tudjunk állni a súlyos betegek, a haldokló ágya mellett is. Jó esetben minden kórházlelkésznek van szupervizora vagy legalább barátja, akivel megbeszélheti az élményeit. Sokat segít a tudat, hogy néhány felebarát imádkozik értünk.

– Milyen formában befolyásolta feladataid elvégzését a világjárvány, mit tehet ilyen helyzetben egy kórházlelkész? Sikerült-e ez idő alatt bejutnod a kórházakba, esetleg koronavírusos vagy azon átesett betegekkel kapcsolatba kerülnöd?

– A világjárvány megváltoztatta a szolgálatunkat. Több osztályra nem mehettünk be. A kórteremről kórteremre járás megszűnt. Néhány beteget azonban ilyen körülmények között is sikerült meglátogatni. Több esetben telefonon, internetes felületeken tartottuk a kapcsolatot betegekkel és a hozzátartozókkal. Koronavírusos fertőzésen átesett páciensekkel is beszélgettem. Különbség van az egyes városok kórházai között. Székelyföldön másként viszonyultak a lelkészi látogatásokhoz, mint Kolozsváron vagy Bánffyhunyadon. A nővérekkel tartottuk a kapcsolatot, a gyászolókkal beszélgettünk.

– Hogyan kellene viszonyulni az ilyen válságos, nehéz helyzetekhez, mint például a mostani pandémia? Mit lehet tenni, hogy az ember lelkileg és szellemileg minél kevésbé sérüljön, főleg ha személyesen is érintett, vagy esetleg egy vagy több hozzátartozóját is elveszítette a betegségben?

– Nem tudom elképzelni, hogy Isten igéje, Szentlélek ereje nélkül éljek. Minden helyzetben Tőle várjuk a segítséget, a vigaszt, a bátorítást. A pandémia megpróbáltatásai alatt is Ő segített elviselni a betegséget, reménykedni a gyógyulásban, és vigasztalt, amikor szeretteinket veszítettük el. Krisztus áll minden beteg ágya mellett, előtte nincs bezárt ajtó, Ő mindig eljut mindenhová. Erre gondoltam akkor is, amikor férjem édesanyja feküdt intenzív osztályon, és a családtagokat nem engedték látogatni. „A te kegyelmed jobb az életnél...” (Zsolt 63,4a) – olvastam a halálát megelőző napon, s ez gyógyírként szolgált a következő napokban. Ily módon gondoskodott rólam, a családunkról a gyász idején. Tapasztalatom szerint minden embert a személyiségéhez mérten vigasztal, bátorít, és erősít. Ezekben az években egy fontos felismerés kristályosodott ki számomra: a nap 24 órája nem elég hálát adni, hogy úgy vagyok, ahogy vagyok, mindig Isten tenyerén. Kívánom, hogy minél több ember ezt felismerje, ezért hálás legyen.