„Lámpaláz mindig van, de nem mindegy, hogy inspirál vagy visszafog”

– Kolozsvári születésű. A Báthory-líceumban végzett, nem a zeneiskolából érkezett az énekesi pályára…

– Elsőtől a Báthory-líceumban jártam, a katolikus osztályban végeztem. Bár református vagyok, nagyon érdekesnek tűnt az a képzés, amit itt ajánlottak, ezért erre a szakra felvételiztem. Hetente kétszer volt zeneóránk Halmos Katalin tanárnővel. Kicsi koromtól szerettem énekelni, mondhatni, ez volt a mániám. Nem tudom, honnan ez az adottság, a szüleim nem voltak zenészek. Halmos tanárnő felfigyelt rám, ő kérdezte először, vajon nem szeretném a zenei pályát választani, hallja, mennyire tisztán énekelek. Addig még sose merült fel ez bennem, de azt válaszoltam, meggondolom. Miért ne? 

Szerencsém volt, a szomszédunkban lakott egy házaspár, a férfi a román operában volt magánénekes, a hölgy pedig a filharmónia kórusának tagja. A szüleim megkérték őket, hallgassanak meg, vajon érdemes ezt a pályát választanom? Nagyon megtetszettem nekik, mondták, szeretnének velem foglalkozni. Ideális helyzet, évekig jártam hozzájuk énekórára. Közben befejeztem az iskolát, megpróbáltam a konzervatóriumba felvételizni. Első évben nem jutottam be, illetve csak fizetéses helyre, mivel rengetegen voltak – szopránok mindig rengetegen vannak – én pedig még nem voltam olyan nagyon jól felkészülve. Édesapám azonban azt javasolta, mégiscsak iratkozzak be a fizetéses helyre, valahogy előteremtik a pénzt, ne veszítsek egy évet. Reméltem, hogy ha az első évet jó átlaggal végzem, átiratkozhatok a költségtérítéses helyre. Így is lett. Mi voltunk az utolsó olyan generáció, amely öt évet végzett a konzervatóriumban. 

Szomszédom-énektanárom nagyon jól ismerte Laskay Ad­rienne-t, aki sajnos nemrég távozott közülünk. Akkoriban ő volt a kórusvezető a magyar operánál. Megkérte, hallgasson meg, és ha van lehetőség, szerződtessen a kórusba. Ott is nagy volt a verseny, ennek ellenére Adrienne biztatott, hogy járjak be közreműködőként, legalább megtanulom a repertoárt. Nagyon megörvendtem a lehetőségnek, bár nem volt egyszerű a konzi és az opera között rohangálni, minden próbán, előadáson ott kellett lennem. De nem bántam meg. Rengeteget tanultam ebben az időszakban, abból táplálkozom mind a mai napig. 

– Ez azt jelenti, hogy a kollégák nem „féltek” átadni a tudásukat?

– Nem, nem volt ilyen, nagyon-nagyon odaadóan és kedvesen segítettek. Tatár Éva, Marton Melinda, Szeibert István, Szabó József – rengeteget tanultam tőlük. Veress Ildikó volt a primadonna, mivel én is azokra a szerepekre hajtottam, igyekeztem tőle is eltanulni mindent. 

Nagyon hasznosak voltak az énekkarban eltöltött évek, majd következtek a kisebb szerepek, főleg az operettszerepekből lehet sokat tanulni. Különben ezek a legnehezebbek: nemcsak énekelni kell, hanem mozogni, táncolni, jól beszélni – és mindezt egyszerre. Az opera sokkal statikusabb műfaj, de operettben nincs pardon, ott muszáj mozogni, van prózai szöveg… Ennek módját Tatár Éva rendező nagyon jól megtanította nekünk. Szigorú volt velünk, de ez nekünk jót tett, mert elsajátítottunk mindent, amit kellett. Manapság sajnos már olyan kevés rendező van, akiktől ezt meg lehet tanulni. Nem is játszunk olyan sok operettet sajnos, pedig a fiatal előadóknak ez nagyon kellene ahhoz, hogy szokják a színpadot, hogy fejlődjenek, tanuljanak. 

– Mennyire volt nehéz kiállni a színpadra? 

– Nehéz volt. De ha az ember szereti, és nagyon akarja, amibe kezd, az valahogy megkönnyíti a dolgát. A kórusban eltöltött éveim, a kisebb szerepek, a fokozatosság fontos volt. Lámpaláz mindig van, de nem mindegy, hogy jó vagy rossz irányú, hogy inspirál vagy visszafog. Ezt kellett megtanulnom. Hogy a lámpaláz ne visszahúzzon, hanem ellenkezőleg, segítsen! Beletelt egy kis időbe, de mára már megszoktam.

– Mennyi gyakorlás szükséges egy új szerep megformálásához? 

– Nagyon sok. Állandó gyakorlás szükséges ahhoz, hogy az ember fejlődjön. Nem lehet megállni. Most érkeztem vissza egyheti vakációzásból, és amikor újrakezdtem a munkát, bizony éreztem ezt a néhány napi kimaradást. 

– Ez időben mennyit jelent naponta? 

– Legalább másfél óra. Van, amikor otthon gyakorolok, de inkább bejárok az operába, nem szeretem a szomszédokat, a családot kitenni mindannak, ami ezzel jár. A férjem hegedűs, a lányom klarinétos, de más egy hangszeren gyakorolni, és megint más, amikor valaki teljes torokból énekel. Én most is járok énekórákra, jelen pillanatban Carmen Gurbánhoz. A nagy szerepeket muszáj valakivel átvennem. Arra gondoltam, nekem olyan valaki lenne jó tanárnak, aki ugyanazokat a szerepeket énekelte, énekli, mint én. Így kerültem a művésznőhöz, aki emberileg is nagyon kedves, segítőkész, professzionálisan pedig rengeteget lehet tanulni tőle.

– Az egyetemi évek alatt több tanára volt, vagy egy tanár vezette végig?

– Egy tanárom volt, Elena Andrieş, a román operában volt szoprán szólista. Szerencsére ő vezetett végig, nem váltottam tanárt. Ez is sokat számít, mert mindenki a maga technikájával dolgozik, ami aztán vagy beválik, vagy nem. Nálam bevált. Csak hát öt év alatt és olyan fiatalon az ember nem tud annyi mindent megtanulni, az orgánum megismerésére is idő kell. Hogy érezzed a tested, tudjad, hogy a levegőt hogyan adagold, főleg ha „nagyobb hangod” van. Márpedig nekem is „nagyobb hangom” van, lírai spinto, ami „nehéz” egy kicsi testben. Ez nyilván nem attól függ, hogy az ember mennyire sovány vagy alacsony, hanem az izomzattól. 

– Pedig a kívülállónak úgy tűnik, hogy „nagy hang” csak nagy testben van… 

– Régen úgy tűnt. Maria Callas is nagy testű volt, aztán hirtelen lefogyott, és az nem tett jót a hangjának. De nem függ össze a kettő. Ami fontos, az az izomzat karbantartása. Muszáj a mozgás, másképp ellustul az izomzat, és már nem úgy működik, ahogy kell. Főleg bizonyos kor után.

– Gondolom a táplálkozásra is nagyon oda kell figyelni.

– Közvetlen fellépés előtt én nem tudok enni, mert csak a gyomrom kavarogna. De jól kell táplálkozni, fontos a proteindús étrend, kell energia egy háromórás előadás végigénekléséhez. Egy Tosca alatt én például fél kilót biztosan fogyok.

– A Tosca nagy álom volt…

– Nagy álom, igen. Nem is gondoltam volna, hogy valaha elénekelhetem. Tíz évvel ezelőtt még a Pásztorfiút énekeltem a Toscában, az énekkar tagja voltam, a címszerepet pedig épp Carmen Gurban énekelte, mint meghívott művész. Nagyon csodáltam! Csak álmodoztam, hogy egyszer nekem is megadatik, de nem nagyon hittem, hogy valaha én is el tudom énekelni ezt a szerepet. Elégtétellel mondhatom, hogy eltelt ugyan tíz év, de megtörtént… 

– Mitől függ, hogy az ember megkap egy szerepet, illetve hogy milyen szerepet kap meg? 

– Ez elsősorban saját magunktól függ, hogy mennyire gyakorolunk, mennyire fejlődünk. Ha az ember nem gyakorol eleget, nem jut előbbre, de ha szereti, nagyon szereti azt, amit csinál, akkor odateszi magát és fejleszti magát. A szerepválasztás nyilván függ attól is, hogy a hang milyen típusú. Egy lírai szoprán nem énekelhet drámai szerepeket, nem neki való. 

– Előfordul, hogy valami olyasmit szeretne, tudna, ami Kolozsváron nincs műsoron? 

– Rengeteg pénzbe kerül egy új operát színre vinni, a mi intézményünk pedig sajnos elég szegény. Az opera vezetői szoktak dönteni a műsorról a lehetőségekhez mérten, mi mehetünk különféle címekkel, de nem lehet mindent megvalósítani. Én boldog vagyok azokkal a szerepekkel, amelyeket rám osztottak – ezek voltak az álmaim. 

– Olyan álma nem volt, hogy koncerten vagy külföldön énekeljen?

– Nekem igazából soha nem volt az a célom, hogy külföl­dön lépjek fel. Teljesen más világ. Nem tudom, hogy képes lennék-e kezelni azt a stresszt, elviselni azt a fáradtságot, ami ezzel jár. Itt is elég sokat stresszeli magát az ember, különösen premier előtt. Reggel-este próba egy álló hónapig. Ismervén magamat, nem hiszem, hogy bírnám a még nagyobb feszültséget. Ott minden más. Ha szerződés köti a művészt, nem engedheti meg magának, hogy lebetegedjen, márpedig ezt nem lehet minden esetben ellnőrizni. Itthon beugorhat a másik kolléga, vagy – Isten őrizz! –, elmarad az előadás, de külföldön más. Nagyobb pénz, nagyobb tét.

– Jó érzés, hogy az ember a szülővárosában tud színpadra lépni?

– A legjobb, de a legnehezebb is. Amikor elmegyünk kiszállásokra, más városokban énekelni, akkor semmi bajom, de itthon mindig nagyon nehéz, mert ugye meghallgatnak a rokonok, ismerősök, kollegák… Főleg premier előtt izgulok. Olyan előadásokban, amelyeket már többször énekeltem, nincs gond, de bemutató előtt van bennem egy kis lámpaláz.

– Az mennyire segítség, hogy zenészcsaládba került házassága révén? 

– Anyósom – Isten nyugtassa! – zongoratanárnő volt, apósom hegedűs a filharmóniában, a férjem is, bátyja, Barabás Sándor pedig koncertmester nálunk, a magyar operában. Megfordult a fejemben, hogy nem lesz egyszerű ilyen zenészcsaládban „megállni a helyem”, de hamarosan kiderült, nagyon örültek, hogy „jött egy énekes is”. A férjem bátyjának a felesége balerina, szóval minden műfaj képviselteti magát.

– Mondta, hogy a lánya is zenét tanul.

– Zeneiskolába jár, most megy tizedik osztályba. Zongorát tanult az elején, de azt nem igazán szerette, elég nehéz is volt, sokat kellett gyakorolni, végül átment klarinét szakra. Mivel pont akkor kezdődött a Covid időszaka, a klarinétot online tanulta meg. Nagyon nehéz volt, de ügyes, tanára is mondja, hogy jó választás volt. 

– Milyen volt a Covid alatt? Egyáltalán… milyen az énekesnek színpad nélkül?

– Nem is tudom, hogy van-e még olyan mesterség, amely ennyire megszenvedte a világjárványt, de az énekesnek rettenetes volt az a két év. Egy teremben egyedül gyakoroltam, miközben teltek a hetek, hónapok, az évek... Rettegtem attól, mit fogok csinálni, amikor újra a színpadra kell állnom. Féltem, hogy egy hangot se tudok majd kiénekelni. Nagyon ijesztő volt.

Az emberek általában kicsit depressziósak lettek. Nem csak mi, énekesek, mindenki számára nagyon lehangoló tud lenni a bezártság. Próbáltam pozitívan gondolkodni, ismételtem magamnak: minden rendben lesz! A gyakorlás sokat segített. Aztán szépen lassan visszailleszkedtünk, de az elején ijesztő volt nagyon. A közönség nem nagyon jött, féltek az emberek, maszkban rossz volt, nem volt levegő... Mi is folyamatosan féltünk, nehogy valamit elkapjunk. Háromszor vészeltem át a Covidot, szerencsére nem volt különösebb bajom, és hála Istennek a családban sem esett senkinek baja. Féltem attól, nehogy a tüdőmet vagy a légutaimat megtámadja a vírus, hiszen voltak kollégák, akik kórházba kerültek, oxigénre. Tudtam magamról, hogy általában egészséges, szívós ember vagyok, vigyázok magamra, vitaminokat szedek. Amikor elkaptam a Covidot, csak arra gondoltam, hogy kibírom, túl leszek rajta, ez a hozzállás pedig úgy érzem, sokat számított.

– Mit szeretnek, kit szeretnek a kolozsvári nézők?

– Minden énekesnek megvan a maga közönsége, de úgy nagyjából mindenkit szeretnek. Nagyon hálás közönségünk van, akár operett, akár opera van műsoron. Az operára kevesebben jönnek, bár a múlt évi Puccini-sorozat szinte mindegyik előadásán telt ház volt. Nagyon jó volt ez nekünk is, érezhető volt a kedvező fogadtatás, a pozitív visszajelzés a közönség részéről. Sok fiatal is volt, ami meglepett, a tapasztalat ugyanis az, hogy az ifjak nem nagyon járnak az operába. De most sok fiatal volt, nagyon lelkesek, nagyon kedvesek, ez jól esett.

– „Érzi” a művész a színpadon a közönséget?

– Már az első pillanatban, ahogy kimegy az előadó a színpadra, érzi a nézőtérről áramló „energiát”. Ha nincsenek is sokan, félház van, akkor is „átjön” ez az erő, a közönség lelkesedése, ez nem feltétlenül létszámfüggő. Azt is érzi az ember, amikor a közönség kicsit fáradtabb. Van olyan is, hogy munkából jönnek, vagy nem volt sok idejük otthon pihenni, nos azt is érezzük a színpadról, már első pillanattól kezdve. Mint ahogy azt is, ha olyan közönség van, aki már alig várta, hogy beüljön a nézőtérre és élvezze az operát, operettet. Már az első tapsból észlelem, hogy ez az igazi közönség. Van olyan, amikor csak a második felvonásra engednek fel, persze ez nagyon sok mindentől függ. Lehet, hogy mi is fáradtabbak vagyunk, nem úgy tudjuk tolmácsolni a szerepeket minden alkalommal, ahogy szeretnénk, de általában jó érzés ez a kapcsolat. Jó érzés színpadon lenni.

– Mivel telnek a szabadidőórái, hogyan tud kikapcsolni, feltöltődni?

– Szép kertes házban lakunk, jó érzés, amikor így nyáron az ember tud kicsit lazítani a kertben. A rózsák virulnak, gyönyörűek a gyümölcsfák. Jól esik szétnézni, szívni azt a jó levegőt. Engem a főzés is kikapcsol, szeretek főzni. Kertészkedni nem nagyon szoktam, annyira nem értek hozzá. Lehet, hogy ha majd nyugdíjba megyek, meg fogom tanulni, hogy ne unatkozzak. Van egy kis medencénk is, ahol hűsülni tudunk ezeken a forró nyári napokon, az is nagyon jó dolog. Elmegyünk ide-oda, sétálgatunk, kiruccanunk néhány napra valahova. Igazából csak nyáron van erre lehetőség, mert évad közben nem lehet, akkor be van osztva minden és mindenki.

– Milyen tervei vannak a közeljövőre?

– Szeptemberben bemutatónk lesz, Puccini két egyfelvonásosa, A köpeny (Georgetta szerepét éneklem), illetve a Gianni Schicchi. Két szereposztás van, még nem lehet tudni, ki mikor lép fel. Remélem, hogy lesz több előadás is belőle, nem csak a bemutató. Sokat dolgozunk rajta. Októberben Verdi Álarcosbál című operája van műsoron, ebben Amelia szerepe az enyém, külföldi karmesterrel. November végén lesz egy gyermekopera, Az arany kulcsocska, magyar zeneszerző darabja. Állítólag nagyon nehéz, de még nem láttam a kottát. Azt majd ezután kell megtanulni és elkészíteni, úgy tudom, a fiatal Vidnyánszky fogja rendezni. Szóval munka van…

– Mennyire nehéz a rendezők elvárásainak megfelelni? 

– A mi rendezőinkkel elég könnyű dolgozni, mert ők már megszoktak minket és tudják, mit szeretünk és mit nem. Amikor külföldi rendező érkezik, általában akkor sincs gond. Igyekeznek alkalmazkodni képességeinkhez, látják, mit szeretünk, mit nem, rendszerint sikerült együttműködni. Én még nem dolgoztam úgy rendezővel, hogy ne tudjam megtenni azt, amit a színpadon kért. És tényleg jó rendezőkkel dolgoztam.

– Van olyan szerep, amit nagyon szeretne?

– Szerettem volna a Manon Lescaut-t elénekelni, tavaly volt a bemutató, de nem került rá sor, nem tudom, ha van rá lehetőség a továbbiakban. Az még egy megvalósítandó álom számomra. Nagyon szeretem azt a szerepet, az operát, általában Puccinit, Verdit. Ezek a szerepek a kedvenceim, nagyon találnak a hangomhoz. Ha összejön, hálás leszek a sorsnak, ha mégsem, szerencsére bőven van más, szép szerepem, amit szívesen énekelek.

Borítókép: Rohonyi D. Iván

Fotók: Kolozsvári Magyar Opera