A Kolozsvári Magyar Opera több mint egy évtizedes szünet után újra műsorra tűzte a Valahol Európában című musicalt. Miközben szombaton a legelső előadást néztem, arra gondoltam, hogy csupa olyanok vannak itt a teremben, akik pontosan értik, miről is szól ez a mű. Ki kellene vinni az utcára, fel a tévé képernyőjére, be a fejekbe, mindenhova. Mert jó eséllyel a szemünk előtt játszódhat le ez a dráma. Sőt, van ország, vidék, ahol már az első felvonás közepén tartanak, van, ahol még csak szabják a díszleteket s van ahol már a gyász is elfásult, mégsincs a darabnak vége. Nálunk épp zajlik a szereplők válogatása, és vasárnap arról kell döntenünk, lesz-e belőle egész országra kiterjedő romániai változat?
Az Egyenruhás ugyanis, amint újra s újra megígéri, visszatér. Mielőtt a Kuksit sirató megrendült gyerekek s felnőttek felett legördül a függöny, ő pedig elviharzik, még egyszer utoljára szól, hogy visszajön, nem egyedül s „lógni fogtok”. Mi pedig, a nézőtéren tudjuk, hogy szavának áll, mert láttuk már a színház falain kívül is visszatérni pár évtizedenként az erőszakot, a könyörtelenséget, a vasmarkot, a bőrkabátos-pisztolyos parancsolót, a bakancsban kitűnően rugdosódót, az elhurcolót, a megalázót, a fenyegetőt. Bár mindenki értené, megértené, hogy az Egyenruhás mindig visszatér!
Talán akkor értenénk a nyelvét is, felismernénk a szavakat, a mondatoknak álcázott kegyetlenséget és nem hinnénk neki mindannyiszor. Mert a szavak szépen szólnak: győzelem, nemzet, felvirágzás, rend, törvény, béke. Ő majd megvéd, ő soha nem adja fel, ő kitart. És közben fel-felugatnak a gépfegyverek.
A darab végén nem derül ki, ki lőtte le Kuksit. És ez nem véletlen. Ugyanis nem az a lényeg, hogy kinek a puskájából repült ki a gyilkos golyó, hanem az, hogy ki találta ki, ki vetette el, ki hitte el a gyilkos indulatokat, ki cselekedett azok szerint, ki állt félre közönyösen, ki mentette a saját bőrét?
Van egy gyenge, de nullánál több esélyünk arra, hogy vasárnap mi lehessünk Hosszú, Suhanc, Szeplős, vagy akár Simon Péter, aki rájön, hogy mégsem lehet különbékét kötni Istennel.
Vagy, ha úgy döntünk, hogy otthon maradunk, lehetünk az Egyenruhás parancsait gyermekgyilkosságig teljesítő fegyveresek. Vagy azok, akik hiszik, hogy igaza van. De a legfőképpen sajnos azok lehetünk, akik félreállunk: „nem az én dolgom”. „Úgyis mindegy” „Gazember egytől egyig” – hasonló érv van elég.
Még ha nem is látták, nem is ismerik sem a musicalt, sem a színdarabot, sem a fél évszázaddal ezelőtt készült filmet (amely esetben elnézést, hogy túl sokat árulok el), akkor is, a fentebbi sorokból megérthetik: az Egyenruhás szépen hangzó szólamokkal lopja be szívünkbe a gépfegyvert. Ez még csak nem is csupán az előttünk álló választásra vonatkozik, hiszen nagyon könnyű utálni a másik népnek az ellenünk forduló nacionalizmusát, de nehéz meglátni a magunkét.
És megérthetjük, hogy van itt egy áldozat, Kuksi, a kisgyerek. Hát nézzünk a szemébe és tegyük meg érte, Kuksiért. Aki talán a mi gyerekünk, aki a mi unokánk, rokonunk, szomszédunk. Aki nem érdemli meg részünkről az ő jövőjét, életét tönkrezúzó közönyt, nem érdemli meg, hogy vasárnap otthon maradjunk.Nem olyan nagy erőfeszítés az a kis séta, esetleg rövid sorban állás, két perc a fülkében, pecsét. Ha ennyit megteszünk, talán mi is tiszta lelkiismerettel mondhatjuk a magunk életében a magunk Kuksijánaknak – bárki légyen is az – „Nem szabad félni!”
