Karácsonyi készülődés egy családtípusú otthonban
Ház – de nem olyan, mint a többi. Röviden és általánosságban ezt lehetne kijelenteni a kolozsvári Aksza Házról, amely a volt Erzsébet út (ma Emil Racovita) tetején, a híres nevezetes hét utcás elágazásnál magára vonja a tekintetet a különálló saroktelken, rendezettségével, stílusos formájával. Túl a külsőn azonban jóval nagyobb fontossággal bír a ház belseje, amely az otthont jelenti tizenkét gyermeknek – ők enélkül a ház nélkül valószínűleg utcagyerekek lennének, itt ellenben szeretetre találtak, amely a velük való törődésben, vigasztalásban, gondoskodásban, aggódásban nyilvánul meg.
Akárcsak a többi ház, gondolhatnánk, belépve az Aksza Ház szinte mindig nyitott kapuján. A kis kertben hinta, néha ottmarad az elgurult labda is, fennakadva valamelyik gyümölcsfa törzse mellett. Az év során sokszor látni a kertben gyerekeket, hintáznak, játszanak, takarítják a gyepet, vagy a ház előtt a filagóriában foglalatoskodnak valamivel. Zajlik az élet, tennivalóval, lazítással, egymásra figyeléssel – akárcsak egy családi házban, amelyet benépesítenek az ott lakók. Az Aksza Ház mégis más, hiszen nem egy hagyományos család lakja, hanem rászoruló gyermekeknek teremtenek a szülő hiányában vagy távollétében, esetleg alkalmatlansága okán biztonságot jelentő otthont, ahol nyugodt, családszerű környezetben élhetnek, tanulhatnak, beilleszkedhetnek a közösségbe, megtalálhatják helyüket a társadalomban – egyszóval esélyt kapnak arra, hogy továbblépjenek az életbe és megteremtsék a jövőjüket. Ők azok a szerencsések, akik ily módon kikerülhetnek a nélkülözésből, nem kallódnak el, nem szenvednek hiányt nemcsak tárgyiakban, hanem lelkiekben sem. Gondoskodásra találnak, biztonságban élhetnek, odafigyelnek rájuk és törődnek velük, van, ahová és akikhez hazatérniük. Mindezt pedig köszönhetően azoknak a személyeknek, akik elkötelezetten, hivatástudattal megteremtik számukra nap, mint nap a családi közösséget. 
Már javában készültek a közelgő karácsonyra, amikor bekopogtam az Aksza Ház ajtaján. A nagy nappaliban a karácsonyfa díszesen csillogva foglalta el központi helyét, páran még rendezgették rajta a díszeket. A ház hosszú folyosóján több teli ruhaszárító is érzékeltette, hogy nagy család lakja. Polcokon sorakoztak a gömbölyű üvegmécsesek – a karácsonyi ünnepség kellékei. Az aktákkal teli irodában ültünk le beszélgetni Molnár Juliannával, az Aksza Ház vezetőjével, igyekezve kihasználni az időt, amíg nem keresik megoldásra, döntésre váró feladatokkal, intéznivalóval. Hiszen tizenkét gyermek ellátása, felügyelete, a róluk való gondoskodás önmagában is rengeteg időt, energiát, jó szervezést igényel, de egy ilyen jellegű családtípusú otthon intézményként is működik, amely plusz és szintén állandó kötelezettségeket jelent, megfelelést a jogszabályoknak és az állami hatóságoknak. Molnár Julianna többször felsorolta és meg is jegyezte, hány állami igazgatóság, felügyelőség ellenőrzi őket, mennyi jogi és milyen feltételnek, előírásnak kell megfelelniük, a ház működését tehát ilyen szempontok szerint is biztosítaniuk kell. Az évek során már megtanulták és hozzá is szoktak az ilyen jellegű elvárásokhoz, hiszen több évtizede működtetik a házat, de utcagyerekekkel már korábban is foglalkoztak. Már 1996-ban, egy református nőszövetségi találkozón megfogalmazódott a gondolat, hogy mivel nagyon sok gyermek élt mondhatni az utcán, szülői felügyelet és gondoskodás nélkül, alapítani kellene számukra egy házat, ahol foglalkozzanak velük.
Meg is kezdték 1998-ban a gyűjtést, és két év után sikerült megvenniük a házat amelyben jelenleg is működnek, a németországi Gustav Adolf Werk és a svájci Glaube in der 2 Welt nőszövetségek segítségével. Ily módon hozta létre 2000-ben az Aksza Utcagyerek Missziós Házat az Erdélyi Református Nőszövetség vezetősége, majd 2015 júliusától az intézmény új neve Aksza Ház Egyesület – emlékezett a kezdetekre Molnár Julianna. Persze, azelőtt is foglalkoztak az utcagyerekekkel, hiszen az édesapja, néhai Molnár János egyetemi professzor teológus diákja a házukban éveken keresztül készítettek szendvicseket, adományokból vásároltak gyógyszereket, a felajánlott használt ruhákat is összegyűjtötték, majd mindezeket szétosztották a gyerekeknek a város azon központjaiban, ahol az utcagyerekek összegyűltek. Ezt pedig megcsinálták naponta, hiszen a szendvicseket, a szükséges orvosságokat ki kellett nekik osztani.
Az Aksza Házban 2000 decemberében indult el a tevékenység, oly módon, hogy az ötven-hatvan gyermek illetve diák, akiknek addig a teológusok biztosították a szendvicseket, ruhákat, naponta mind megjelentek reggel a házban, ahol fürdéssel, tisztálkodással majd reggelivel kezdődött a nap, aztán folytatódott nappali foglalkozással, ebéddel, majd uzsonnával, s este hazamentek. S másnap kezdődött minden elölről – magyarázta Molnár Julianna. Idővel a gyámhatóság is felfigyelt a házra, és már nyilvántartották őket, majd 2005-ben minden szükséges feltételt teljesítettek és engedélyt megszereztek, s ugyancsak attól az évtől kezdtek beköltözni a házba a gyerekek. Addigra a belső tereket, helyiségeket is úgy kellett kialakítani, hogy megfeleljenek az egészségügyi és egyéb elvárásoknak. Például az alagsori részben van külön konyha, mosogatórész, külön húsfeldolgozó hely, tojás- valamint zöldségtároló, becsomagolt élelmiszereknek raktár, külön hűtő- és fagyasztószoba, a télire eltett savanyúságokat, többek között hordóskáposztát is külön helyiségben tárolják, beleértve az adományba kapott élelmiszereket is. A ház lenti részében van külön mosoda, fürdőszoba a személyzetnek, a manzárdot pedig ki kellett építeni. Eredetileg az volt az elképzelésük, hogy az emeleti szobákat, fürdőszobát és kamrát az a család használja, aki majd vezeti az Aksza Házat. Ellenben a körülmények úgy alakították, hogy az említett lakrészt feláldozták, és így lett kialakítva a manzárdon a fiúk részlege, továbbá a konyhából pedagógusszoba, a kamrából pedig fürdőszoba lett. Tehát sikerült a gyerekek rendelkezésére illetve lakhatására bocsátani még öt szobát, egy raktárhelyiségük is van valamint egy közösségi tér televízióval és egyéb berendezéssel. Szigorú elvárásoknak kell megfelelniük a család típusú gyermekotthonoknak, például minden gyereknek külön ágyat, éjjeliszekrényt, szekrényt kell biztosítani, és természetesen mindennel el kell látni, amire szüksége van egy gyermeknek bármely családban – ruhanemű, iskolai felszerelések, tisztálkodási készítmények, stb. És legtöbb tizenkét gyermek lakhat egy házban, annak nagyságától függetlenül – magyarázta Molnár Julianna. „Azóta eltelt 25 év s még mindig működünk” – jegyezte meg érthető és jogos elégedettséggel, hozzátéve azt a szintén helyénvaló megállapítását, miszerint ha az Aksza Ház nem létezne, az ott lakó gyerekek minden valószínűség szerint az utcán lennének...
Az Aksza Házban magyar, román és roma gyerekek laknak jelenleg, mindenkivel egyenlő szinten foglalkoznak, továbbá a képességeiknek megfelelő iskolába járnak, többek között a Brassai-líceumba, a Kozmutza Flóra speciális iskolába, a Református Kollégium szakosztályába, valamint két egyetemista fiújuk van, akik másodéves hallgatók a kinetoterápia szakon – sorolta Molnár Julianna. Mindenki beszél magyarul és románul is, a nagyok anyanyelvi szinten. A szabályok szerint 26 éves korukig maradhatnak a fiatalok a házban, 7 évesnél kisebb gyereket se fogadhatnak be, jelenleg 8 éves a legkisebb gyerekük, aki 7 évesen került hozzájuk, most első osztályos, a legnagyobb gyerekük pedig 25 éves, de jövőre még nem fejezi be az egyetemet, majd meg kell oldaniuk a helyzetét úgy, hogy jó legyen. Az egyik fiuknak a szellemi fogyatékos 27 éves lánytestvére is náluk lakik, szüleik meghaltak, és egyszerűen nincs ahová mennie. Ilyen helyzetben az államnak kellene átvennie egy felnőttközpontba, „de ugyebár nincsen hely”. A házban besegít a konyhán, a takarításban, például a karácsonyfát is együtt díszítették, ügyes lány – mesélte Julianna a Kolozsváron és a megyében is egyetlen magyar családtípusú ház működésének feltételeit és mindennapjait. A ház pedig nem működhetne az ott dolgozó, összesen tíz személyzet nélkül: két szociális munkás, három nevelő, pedagógus, egy szakácsnőegy karbantartó, egy pszichológus, egy orvosi asszisztens, és a projektmenedzser Molnár Julianna biztosítja az Aksza Házzavartalan fenntartását.
A mindennapi élet náluk is úgy zajlik, akárcsak egy nagycsaládban: az iskolai időszak viszonylag könnyebb, hiszen az időt kitölti a tanulás, reggel a gyerekek iskolába mennek, van, aki egyedül, van, akit kísérni kell, majd ahogy hazaérnek megebédelnek, délután tanulnak, ezután pedig szabad programjuk van, amit a korosztályuknak megfelelően töltenek el. Vakációban több közös programot illetve kirándulásokat szerveznek, ezekbe a nagyobbak is bekapcsolódnak, ha például pingpongoznak, korcsolyázni vagy moziba mennek. Az életkorbeli különbségek néha körülményesebbé teszik a közös foglalkozások kigondolását, megtartását – magyarázta Molnár Julianna. És szintén, mint egy családban, a kapcsolatot is tartják azokkal a gyerekekkel, most már felnőttekkel, akik elhagyták a házat. Közülük sokan elmentek külföldre, Magyarországon, Németországban, sőt Írországban és Amerikában is élnek és dolgoznak, boldogulnak, időnként meglátogatják az Aksza Házat, amelyet természetesen az adományozók is nagymértékben fenntartanak, illetve a gyermekeknek külön is vannak támogatóik, segítőik – jegyezte meg a ház vezetője.
Jövet még benéztünk a ház nagy nappalijába, ahol már teljes pompájában állt a karácsonyfa. Készültek az ünnepi előadásra, vendégek fogadására, mint minden évben. Idén pedig azt tervezték, hogy saját készítésű kenyérrel ajándékozzák meg a vendégeiket – ne csak ők kapjanak, hanem adjanak is.
