Az Amerikai Egyesült Államok büntetőjogi rendszerében számos olyan elem van, ami arra utal, hogy ez a határvonal legalábbis elmosódott. Rendszeres, hogy mindenféle bűncselekményért nevetségesen bombasztikus, száz évnél hosszabb, több egymást követő életfogytiglani, vagy hasonló börtönbüntetéseket szabnak ki. Állandóan előjön az az érv, hogy az áldozatnak (ha nem gyilkosságról van szó) és hozzátartozóinak úgy kell érezniük, elégtételt kaptak. Ez maga a bosszú, csak körmönfontabban megfogalmazva.
Amikor ezeket a sorokan írom, még semmit sem lehet tudni Christa Gail Pike állapotáról. Két évszázada ő lett volna az első nő, akit Tennessee államban kivégeznek, de a sors nem akarta, hogy így történjen.
Pike esetében olyan emberről beszélünk, akiről nagyon sokan azt gondolják, hogy megérdemli a halált és lehet, hogy így is van – erről még szólok e sorok legvégén.
Harmincegy évet ült börtönben, kivégzésére várva, végigjárva az ilyenkor szokásos összes jogi utat, amely esetleg megmenthette volna az életét.
Tizennyolc évesen ítélték halálra, miután 1995-ben két társával együtt elrabolta, megkínozta, és brutálisan meggyilkolta egyik iskolatársát, Colleen Slemmert. A sátánizmusban elmélyült Pike barátja és bűntársa pentagrammot vésett áldozatuk bőrébe, Pike maga pedig napokig hordozta és büszkén mutogatta mint valami ereklyét Slemmer koponyájának egy darabját.
Amit akkor az esküdtszék nem hallott: a vádlott borzalmas gyermekkoron ment át, egészen kicsi korától kezdve több alkalommal megerőszakolták. Ha ezt az információt összevonjuk a fentebb leírtakkal, akkor nem egyszerű sallangmentes gonoszság, hanem inkább súlyos elmezavar képét mutatja. De hát az Egyesült Államokban már régebb is végeztek ki erősen csökkent értelmű, zavarodott elméjű embereket, az ilyesmi ritkán ok a könyörületre arrafelé, főleg, ha mint ebben az esetben is, az áldozat családja hangosan követeli a halált – amit meg tudok érteni.
Letartóztatása utáni viselkedése, levelei és nyilatkozatai is vérlázítóak voltak, nem úgy tűnt, hogy bármit is bánna a tetteiből. Pár év múlva egy másik elítélttel együtt kis híján megfojtotta egyik rabtársát, amiért újabb itéletet kapott, ez persze már csak az elviekben ért valamit. Később az egyik börtönőr, aki szerelmes lett bele, megpróbálta kiszabadítani, de idejében fény derült a tervekre, az pedig nem nyert bizonyítást, hogy Pike maga tudott volna róluk.
Három évtizednyi várakozás és jogi eljárások után végül rögzítették a kivégzés időpontját: 2026 szeptember harmincadika, délelőtt tíz óra. Az eredeti ítélethirdetéskor a szokásos módszer Tennesseeben a villamosszék lett volna, de ez azóta változott, jelenleg az egyetlen készítménnyel – pentopbarbitállal – végrehajtott halálos injekció a szabvány.
Pike és ügyvédjei sürgősen az illetékes bíróságokhoz fordultak. Kiderült ugyanis, hogy az elítéltnek olyan vérrendszeri betegsége van, amely miatt egyszerűen lehetetlen eltalálni a vénáját, ha tűt próbálnak szúrni bele, az ér szétdurran, erős fájdalmakat okoz és maga az eljárás nem működik. Kérték, hogy inkább más módszert használjanak, szóba jött akasztás, sortűz is.
Mindezeket azonban leseperték az asztalról, mondván, hogy Tennesseeben nincs ehhez infrastruktúra, technikailag egyik sem megvalósítható. Azt is érezni lehetett, hogy az egész folyamodást időhúzásnak érzékelik. Utána már csak annyit kért, gyermekkori traumáira hivatkozva, hogy a kivégzést bízzák tisztán nőkből álló személyzetre.
Közben még reménykedtek a Legfelső Bíróság közbelépésében és abban, hogy Bill Lee kormányzó esetleg kegyelmet ad és életfogytiglani börtönre változtatja a büntetést. Egyik sem történt meg és eljött a kivégzés napja.
Már a sajtó, a hivatalosságok, a hozzátartozók ott voltak, a halálbüntetés ellenzői és támogatói mint ilyankor szokás, javában tüntettek a helyszínen. Mindössze negyvenöt perc volt hátra, amikor jött a hír, hogy a Feljebbviteli Bíróság az elhallgatott gyermekkori traumákra hivatkozva leállította a folyamatot, hogy megvizsgálhassa: indokolt-e emiatt egy újabb per?
Aztán a nap folyamán a Legfelsőbb Bíróság ezt a döntést felülbírálta és este mégis sor került a kivégzésre... legalábbis bizonyos értelemben.
Nem részletezem túlságosan: Pike jelezte, hogy valami nincs rendben, a tű nincs a helyén, fáj, éget, lüktet a karja. Belenyomták a szokásos pentobarbitál adagot – ötven milligrammot. Pike néha elszundított, lélegzett, horkolt kicsit, aztán megébredt, buddhista lelkivezetőjével énekelt egy ideig. Újabb adagot pumpáltak bele, az állam kivégzési protokollja ennyit tesz lehetővé. Az eredmény nem sokat változott: Pike aludt, horkolt, lélegzett, néha megmozdult, hangokat hallatott.
Másfél óra után a tanúk előtt leeresztették a függönyt és kiterelték őket az épületből. Az elítélt egyértelműen élt, mert – mint kiderült, nem túlzott, tényleg nem tudták a vénájába illeszteni a tűt, a szert gyakorlatilag intramuszkulárisan adták be. Miközben a tanúk az épület előtt nyilatkoztak, mentők érkeztek és Christa Pike-t kórházba szállították.
Az állam, amely percekkel azelőtt azzal kínlódott, hogy megölje, most azon volt, hogy megmentse az életét, csökkentse a kárt, amit a karizmaiba pumpált száz milligramm pentobarbitál okozott, és azt hiszem ennél jobban semmi nem illusztrálhatja az egész helyzet ordító abszurdumát. Bill Lee kormányzó közölte, hogy független vizsgálatot indítanak, idén leállítják az összes tervezett kivégzést. A börtön vezetősége állítja, hogy az eljárást teljes egészében a szabályoknak és a protokollnak megfelelően hajtották végre.
Máskor is voltak még a modern korban elszúrt, félresikerült kivégzések, olyanok, amelyek rengeteg szükségtelen szenvedést okoztak, de ami most történt az példátlan.
Ha rajtam múlna, ezek után én szerencsétlen Christa Pike-ot szabadon engedném.
És mielőtt bárki felháborodik, kérem gondolja végig a következőket:
Amikor a bűncselekménye elkövette, tizennyolc éves volt. Ez jogi értelemben felnőtté, tetteiért teljes mértékben felelőssé tette őt. De azt hiszem egyetérthetünk abban, hogy ez a tizennyolc év egy társadalmi egyezség eredménye, egy kompromisszum, mert valahol el kell kezdődnie a felnőttkornak. De senki sem mondhatja, hogy a tizennyolcadik születésnapja előtt éjfélkor pontban bekövetkezik valami mély biológiai, agyi elváltozás az emberben és amikor az óra üt hirtelen felnőtt lesz a gyerekből más értelemben is, mint törvényesen. Mindannyian ismerünk olyan tizenhat-tizenhét éves embert, aki jóval érettebb és felelősebb, mint sok más, aki nála lényegesen idősebb. Ha ehhez hozzáadjuk az őt ért tragédiákat, akkor felmerül a kérdés: valóban egy felnőtt követte el a gyilkosságot? Másrészt viszont nem kérdéses, hogy szellemileg bármennyire is volt érett, vagy éretlen, tudta mit tesz. Tegyük hozzá azt is, hogy a három elkövető közül egyedül őt ítélték halálra. Shadolla Peterson, aki nem vett részt magában a gyilkosságban, felfüggesztett börtönt kapott, Pike barátja, a tizenhét éves Tadaryl Shipp pedig több évtizednyi börtönt. Mindketten kínozták Slemmert, a halálos ütést Pike mérte rá. Szóval itt az érvek mindkét irányba hatnak.
Ennél sokkal komolyabb érv az, hogy szerintem bőségesen megfizetett a tetteiért. Következett a tárgyalás, amikor a bíró végül közölte vele, hogy addig eresztik majd az áramot a testébe, amíg meghal, s a zokogó lány hiába kérte, hogy még egyszer megölelhesse az édesanyját.
Jött harmincegy év börtön, és hogy rabként mit tett, arról az mondjon ítéletet, akinek van arról sejtelme, mi folyik egy amerikai börtönben, milyen ára lehet ott a túlélésnek. Én vajmi keveset tudok erről, tehát hallgatok, nem mentek fel s nem ítélek.
A három évtized során fel-fellángolt, majd sorra kialudt minden remény. Egyedüli női halálraítéltként az intézmény erre kijelölt részlegében, nagyon sokáig szinte emberi kontaktus nélkül élni (később ezen változtattak), a közelgő halál tudatában már önmagában is tönkretesz egy embert.
Aztán lejártak a fellebbezések és folyamodványok és jött a kijelölt nap és óra, a szorongás, a rettegés, a fogyó napok a naptárban, a ketyegő óra. A tudat, hogy a betegsége azt jelenti: nem csak megölik, alaposan megkínozzák közben. Az átszállítás a végrehajtás helyszínére, az utolsó huszonnégy óra. Felkészülés amennyire lehet, megbékélés a halállal, mert nincs egyéb. Aztán amikor már akár a hátralevő lélegzeteit is számlálhatta volna, halasztás. Remény. Pár óra múlva újabb döntés: nincs halasztás, nincs remény.
Becipelték a kivégzőszobába, odakötözték az ágyhoz, valahova a karjába nyomták a tűt és tudta, hogy most fájdalmak és lassú kimúlás következik. Aztán másfél óra kínlódás a halál szélén.
Nem elég büntetés egy embernek?
Sőt, amikor végre eszméletét vesztette, azzal a gondolattal lobbant el a tudata, hogy meghal, akárcsak azoknak, akiket sikeresen kivégeznek.
Nem azért írtam le a fenti részleteket, mert valami perverz borzongást akarok okozni az olvasóban, hanem azért, hogy érzékeltessem: Christa Gail Pike átment mindazon, amit átélhet valaki, akit a törvény sikeresen megöl. Megkapta az összes testi, lelki szenvedést, sőt, még többet is. Egy különbség van csupán: még létezik, valamilyen állapotban. Nem tudjuk, hogyan hatott egészségére, agyi-szellemi épségére a belepumpált dupla halálos adag pentobarbitál, de az e sorok írásakor elérhető információk szerint mondhatni, hogy él.
Ha valakit ez a tény zavar, miután egy emberi lényt a halál széléig hurcoltak s közben jól megkínoztak, az nézzen szembe a saját barbárságával.
A Csontbrigád-ban Rejtő Jenő ezt a maga tisztaságában rajzolta meg, létrehozva azt a képzeletbeli helyet (talán nem sejtette, hogy közben már a valóságban is léteztek ilyen emberi poklok Európában), ahol nincs semmi más „Csak társadalom. A puszta társadalom. És ahol társadalom van, ott törvény kell, és ahol törvény van, ott feltámad az igazság... És ahol az igazság van, ott megszületik az igazságtalanság is...”
Sokan fogják azt mondani, hogy megérdemli a halált. Nos megkapta, csak éppen hogy túlélte. Önellentmondásként hat, de ilyen abszurdumokkal járhat az, ha egy társadalom a bosszút választja – aminek a halálbüntetés az egyik legjellegzetesebb tünete. Nem csak az elítéltet kínozza meg, hanem önmagát is, hiszen a kivégzést az állam hajtja végre, ami azzal jár, hogy bizonyos értelemben a társadalom maga nyomja a gombot, adja az injekciót, húzza a ravaszt. A civilizáció becsap minket, mert a nyilvános téren őrjöngő csőcselék elől elzárta a kivégzést, falak mögé. Látszólag ez a sterilizálás az elítélt méltóságát kíméli, de valójában a miénket, mert ma már nem egy térnyi ember, hanem a teljes világ nézhetné az embergyilkolás színjátékát és nem szeretjük látni a kegyetlenséget, amit művelünk.
Végül J. R. R. Tolkien néhány sorával zárnám: „Sokan vannak, akik élnek, pedig halált érdemelnének. És vannak, akik meghalnak, pedig életet érdemelnének. Nekik mit tudsz adni? Hát akkor ne siess úgy a halálos ítéletekkel. Hiszen még a legbölcsebbek se látják mindennek a végét.” (A gyűrűk ura)
