Panaszra pedig valóban sokaknak nem volt okuk, hiszen például folyamatosan növelték a kötelező minimálbér értékét – ami ugyan jól festett a fizetési listán, de a döntéshozókat kevésbé érdekelte, hogy míg az állami vállalatoknál, intézményeknél nem, addig a magáncégeknél bizony probléma, hogyan teremtik elő a plusz költséget plusz bevétel nélkül –, a nyugdíjak (valóban szükséges és indokolt) átszámításával sokan jutottak nagyobb járandósághoz, igyekeztek növelni vagy legalább fenntartani a különböző szociális segélyeket és egyéb támogatásokat meg kedvezményeket, működtek (nagyjából) a fejlesztések és beruházások az országos újjáépítési alap valamint az Andrei Saligny program révén, amelyek megmozgatták, cselekvésre késztették az önkormányzatokat is.
Minden a működés látszatát keltette, még ha folyamatos volt a figyelmeztetés is, hogy a gazdaságpolitikák inkább csak a fogyasztást serkentették, de a termelést kevésbé, hogy az ország gazdasági teljesítménye lemaradt és inflációban hosszú ideje listavezető európai uniós szinten, hogy a lakosság vásárlóereje jóval az uniós átlag alatti, hogy tovább nő az egyenlőtlenség a társadalomban, és főleg, hogy az ország eladósodása már kezd elviselhetetlen méreteket ölteni. Most pedig, a választási hajrá év(ek) elteltével az ország épp néz lefelé a szakadékba, ahová lehúzná a sok rossz vagy meggondolatlan döntés, túlköltekezés, felelőtlenség – tegyük is hozzá, hogy a mindenkori döntéshozók részéről. Persze, a mindenkori döntéshozók a választók révén kerültek oda, ahol a most vitatott és kritizált döntéseket meghozták, s ezzel az országot lakosságostól a csőd szélére vitték. Ezért kell most mindenkinek együtt viselnie a terhet, szűkebbre húznia a nadrágszíjat és közösen megsínyleni, megszenvedni a szigorításokat, spórolásokat, korlátozásokat – hangzott el még az intézkedéscsomagok kidolgozása előtt.
A lakosság nem teljesen ostoba, és persze (mindenki) belátja, érzi, hogy baj van, cselekedni kell, intézkedésekre van szükség a válság elkerülése érdekében – na de a beharangozott és várható nehézségeknek az egyenlő teherviselése már csak azért is érthetetlen és kérdéseket vet föl, mivel a felhőtlen és felelőtlen jólétet, a gazdagságot, az előnyöket korábban nem osztották el egyenlően, cseppet sem részesedett ezekből mindenki egyformán. Ha egy százkilós jóllakott ember egy lyukkal szorosabbra húzza a nadrágszíját, még jól is fogja érezni magát a degeszre tömés visszafogásával, ellenben ha ugyanezt egy ötvenkilós ember cselekszi, lehet az ájulás kerülgeti majd.
Belátjuk tehát, hogy a kormánynak cselekednie kell, és akár a jó gazda képét keltheti a sok kiadáscsökkentő terve, javaslata. Végre érdekli a politikusokat is, hogy az állam pénze hova, mire folyik el, ki mire pazarolja meggondolatlanul az állam vagyonát olyan téves (de kényelmes) hozzáállással, hogy „á, ez az államé, vagyis senkié illetve mindenkié, aki bírja, marja…” A megdöbbentő viszont az, hogy az intézkedéscsomagokkal együtt kezdtek kiszivárogni, az adófizető lakosságnak is végre a tudomására jutni, hogy tulajdonképpen mi a helyzet az állam háza táján, mi minden okozza vagy tetézi a sok hiányosságot, elégtelenséget. Például továbbra is a nagy állami vállalatok a legnagyobb adósságfelhalmozók: az állam kizárólagos tulajdonában levő vasúti áruszállítási vállalat több százmillió lejjel volt elmaradva tavaly (is) mind az állami, mind a társadalombiztosítási költségvetésnek, a nagy adósok sorába tartóznak továbbá a fegyvergyártó valamint energetikai vállalatok is, a tartozásaik milliárdos szintűek. A pénzügyminisztérium adatai szerint idén márciusban a közigazgatás adóssága (az államadósság) meghaladta a 998 milliárd lejt. De nagy üzletláncok és magánvállalatok is több millió lejjel vannak eladósodva az államnak, ez a helyzet pedig ismételten felvetette az állami kinnlevőségek hatékonyabb behajtásának a szükségességét. Amikor pedig felmerült, hogy vissza kellene szorítani az állam költekezését is, és erre vonatkozó adatok kerültek nyilvánosságra, az adófizető polgár csodálkozhatott, hány féle és fajta fizetési pótlékot találtak ki egyes közintézmények állami alkalmazottainak, hogy egyes intézmények protokollköltsége közel 3 millió lej évente, hogy az államtitkároknak a szolgálati kocsi mellé külön-külön sofőr is „járt”, hogy sokan halmozták a nyugdíjukat az állami fizetésükkel, hogy állami épületek bérbeadásából magáncégek gazdagodtak, hogy sok területen jóval több az alkalmazott mint a rájuk kiosztható munka… és a felsorolás nagyon hosszas lehetne. A kormány két utóbbi intézkedéscsomagja ezért az állami vállalatok, a közigazgatás átszervezését tervezi, szintén takarékossági és hatékonyságnövelési céllal – de mindez még csak elmélet, távlati elképzelés. Addig is az első intézkedéscsomag máris hatályba lép augusztustól, például: az áruforgalmi és jövedéki adó növelése, amely majd általános drágulást fog eredményezni, az egészségbiztosítási kötelezettség kiterjesztése, az osztalékadó növelése, a diákösztöndíjak csökkentése, a közalkalmazotti bérek és a nyugdíjak befagyasztás – illetve sokkal szigorúbban lépnek majd fel az államnak adók, bírságok kifizetésével elmaradt lakossággal szemben. Tehát oda ütnek illetve azoktól vesznek el, akik nem tiltakozhatnak és nem ellenkezhetnek, mert egyszerűen visszatartanak a nyugdíjból, nem folyósítanak minimális kedvezményt, kötelezően több adót kell befizetniük a cégeknek, többet költünk szolgáltatásokra… Akinek kevés volt eddig is, majd még kevesebb lesz. A kormány pedig büszkélkedhet, hogy megcsinálta: nőtt a bevétele, picit visszafogott egyes kiadásokból, még ha ezzel nem is csökkent a költségvetés hatalmas hiánya. Csak ne kelljen majd a vicces mondást parafrazálni: a műtét sikeres volt, a páciens meghalt…
Borítókép: illusztráció (PickPik)
