Édesapám jó barátja és kiváló kollégája volt. Olyan ember, akinek alakja újra és újra felbukkant az életem során. Barátságára mindig büszke voltam. Mosolya és kedvessége a legnehezebb pillanatokban is erőt adott. Pedig nem volt egyszerű, felhőtlen élete, de a mosoly szinte soha nem hiányzott az arcáról, a rosszindulatú szavak pedig távol álltak tőle.
Még gyermek voltam, amikor édesapám rendszeresen magával vitt akkori munkájának emblematikus helyszíneire: a sportpark atlétikatermébe – mi akkor egyszerűen csak „Babeş”-nek neveztük –, vagy éppen a stadion számomra oly hatalmas betonteknőjébe. És Janika bácsi szinte mindig ott volt. Többnyire a magasugrók edzéseit tartotta.
Janika bácsi és édesapám jó barátok voltak. Számomra azonban talán még ennél is fontosabb, hogy mindig óriási tisztelettel beszéltek egymásról. Nemcsak a salakos atlétikapályán dolgoztak együtt, hanem a hetvenes években a 11-es Líceumban – a mai Báthory István Elméleti Líceumban – is tanítottak, majd a középiskolás atlétikai sportklubban folytatták közös munkájukat.
Amikor 2009-ben édesapám emlékére atlétikai emlékversenyt szerveztek, Janika bácsi ott volt. Segített a verseny lebonyolításában, bíráskodott, amíg ereje engedte. És ami számomra talán a legfontosabb: mindig kaptam tőle egy-egy kedves, biztató szót útravalóul. Soha nem kellett hosszan dicsérnie ahhoz, hogy tudjam: büszke rám. Hiszen születésem óta ismert.
Most is magam előtt látom. Mintha soha nem öregedett volna meg. „Diákjaival dolgozott” – mondták az atlétikaedzőről egykor. Nem tudom, nyelvtanilag mennyire helyes ez a megfogalmazás, de számomra rengeteg mindent elárul. Mert Janika bácsi és édesapám munkája is erről szólt: fiatal tehetségek felfedezéséről, képességeik csiszolásáról, majd arról, hogy elindítsák őket a gyerek- és ifjúsági atlétika első komoly versenyein.
Hihetetlenül fontos, mégis sokszor hálátlan hivatás ez. Az utánpótlás-nevelő edzők azok, akiknek a neve oly gyakran eltűnik a később híressé vált sportolók életrajzából. Rájuk bíznak egy-egy gyermeket, ők felismerik bennük a tehetséget, dolgoznak vele, formálják, tanítják, majd felkészült fiatal sportolót adnak tovább a „felnőtt” korosztálynak. Janika bácsi is ezt a munkát végezte, fáradhatatlanul és elkötelezetten.
Tóth Attila, Gheorghe Marica, Gergely Éva, Gheorghe Tarco, Kudor Péter vagy Călin Moş– csak néhány név azok közül, akikre mindig büszke volt. Eredményeik mögött ott állt az ő munkája is: a figyelem, a türelem, a szakmai tudás és a hit abban, hogy a fiatal tehetségekből egyszer nagyszerű sportolók válhatnak.
Hétfőn ismét megrendezzük a Killyéni Péter-emlékfutást, ezúttal harmadik és negyedik osztályos diákok számára. A pálya széléről még keressük majd Janika bácsi tekintetét. Keressük a mosolyát, a biztató szavát, megszokott jelenlétét. De ezúttal már csak az emlékezés adatik meg nekünk.
Isten nyugtasson, drága Janika bácsi! Emléked őrizzük!
1946. július 3-án született Kolozsváron, tanulmányait szülővárosában az Ady–Şincai Líceum magyar tagozatán végezte 1964-ben. 1968-ban elvégezte a Kolozsváron működő hároméves tanítóképző főiskola testnevelés szakát. Tanulmányait folytatta a bukaresti testnevelési főiskolán, ahol 1973-ban diplomázott. 1968 őszétől helyettes testnevelő tanárként dolgozott a sármási líceumban, majd több kolozsvári iskolában, a Kolozs megyei sportbizottságnál, majd 1970-től a kolozsvári 11-es Líceumban. Végleges tanári kinevezést 1974-ben kapott a kolozsvári sportiskola atlétikakatedrájára.
