Bakancslistás élmények a labdarúgás világából
JASKÓ FERENC ATTILA
Leeds, Liverpool, Manchester – három vidéki angol város, amelyek nevének hallatán legtöbbünknek leginkább három dolog jut az eszünkbe: a foci, a világhírű Beatles együttes, valamint az ipari forradalom kiinduló földrajzi térsége.
Ugyanakkor gondolom, hogy sokszor hallották már azt a lassan közhellyé váló kijelentést, amely szerint a „labdarúgás varázsa felér egy vallás elbűvölő mágiájával”.
Bevallom őszintén, bár három éve Olaszországban jártam az SS Lazio Róma–Kolozsvári CFR 1907 mérkőzésen, tavaly tavasszal pedig Gaudi városában tekinthettem meg az FC Barcelona–Real Mallorca spanyol bajnoki összecsapást, mégis az, amit az angol városokban tapasztaltam meccsnapon, valamint a lelátókon, az páratlan.
Az angol labdarúgás varázsa
Oké, rendben, de mégis miért!? Amennyiben röviden és velősen szeretnék fogalmazni, néhány szóban, csupán ennyit mondhatnék: hétköznapi fordulón is 50-60 ezer ember februári keddi napon este az Everton–Bournemouth összecsapáson, finomabbnál finomabb ételek és jó hideg sör. Vajon ennyi lenne csak? Közelről sem, de tán ezen jelenségek nélkül nem beszélhetnénk ma az angol ligáról, a Premier League-ről, mint a világ legtöbbet érő bajnokságáról, amely egyben a legerősebb is.
Ugyanakkor röviden hozzátenném, hogy ugyanezt tapasztaltam egy napra rá, a híres Etihad Stadion arénában, ahol a Manchester City–Fulham összecsapást tekintettem meg, valamint előző nap Szoboszlai Dominikék liverpooli edzőközpontjában, az Axa Groundnál, illetve Manchester városában, az „állampolgárok” edzőbázisánál, az Etihad Campusnál, ahol kedvenc sztárjaikra várva olyan személyekkel volt lehetőségem találkozni, akik például Hongkongból vagy Lengyelországból utaztak csupán egy-két nap erejéig, és csak azért, hogy aláírást kaphassanak, közös fényképet készíthessenek kedvenceikkel. Igazi őrület, nemde? Valóban az... de kezdjük a legelején.
A kezdetek
Vasárnap érkeztem a „ködös Albionba” reggel, helyi idő szerint 7.45-kor, amikor a gép a leedsi repülőtéren landolt.
Innen, felfedezve a történelem egyik első vasútvonalát, vonattal átmentem Liverpool városába azzal a reménnyel, hogy az aznap esedékes FC Liverpool–Manchester City közötti összecsapást a legendás Anfielden, vagy legrosszabb esetben az egyik környező pubban követhessem. Nyilván, a két változat közül csak az utóbbi jött össze, hiszen a Vörösök otthoni meccseire lehetetlen jegyet találni megfelelő, emberséges áron.
Az egyik stadionnál dolgozó angol úriember vallomása lehet legnagyobb bizonyítékunk erre: „I work here, but unfortunetly I wasn’t able so far to find a ticket in this season.” („Itt dolgozom, de sajnos, eddig ebben az idényben nem tudtam jegyet szerezni.”) Ugye, említettem az írásom címében, a fociláz szót, nemde!?
Esténket a stadion melletti helyi pubban folytattuk, ahol a mérkőzés 71. percében fura, de egyben számunkra felemelő moraj hatolt be a stadion felől: „Go Dom, go! Score another goal!” (Hajrá Dom, hajrá! Lőj még egy gólt!). A magyar válogatott csapatkapitánya, Szoboszlai Dominik méltatására húzták elő a tarsolyból ezt a szöveget az angol drukkerek, nyilván nem méltatlanul. Véleményem szerint a világ egyik legjobb hálóőrének, az olasz Gianluigi Donnarummának lőtt bombagólját még az űrből is láthatták.
Következő nap ellátogattam a liverpooli gárda edzőközpontjához, az AXA Groundhoz, ahol hatalmas élményben volt részem: találkozhattam, és képet készíthettem a klub holland menedzserével, Arne Slottal, valamint a magyar válogatott és egyben az egész Premier League egyik legjobb balhátvédjével, a Szerbiából származó Kerkez Milossal, aki véleményem szerint társaival ellentétben azért állt meg, mert észrevette a Kolozsvár felirattal ellátott magyar drapinkat (molinó, drapéria – szerk. megj.). Ezt az állításomat arra alapozom, hogy hiteles forrásokból ottlétem alatt megtudtam, hogy a liverpooli klub vezetősége súlyos, 5000 fontos fizetéslevonással sújtja azokat a játékosokat, akik meg mernek állni, szurkolóiknak egy-egy autogrammal kedveskedni. Így őszintén szólva, nagyon is jól éreztem magam, hogy Milos mindent figyelmen kívül hagyva megállt, csak azért, hogy boldogabbá tegyen néhány kolozsvári srácot.
Liverpool másik focicsapata
No, de ha Liverpool, akkor nemcsak a Vörösökre, hanem a Kékekre is lehet figyelni. A Mersy folyó partján, a város kikötőjében esélyem adatott élőben követni az Everton–Bournemouth összecsapást, az idei szezon elején átadott Hill Dickinson elnevezésű stadionban, amely több szempont miatt is emlékezetesnek bizonyult számomra.
A vendéggyőzelemmel véget érő összecsapáson összesen 51 ezer ember vett részt, közülük rengeteg bottal járó, 80, 90 feletti néni és bácsi unokáikkal együtt, a lelátók pedig a meccs kezdete előtt félórával majdnem üresek voltak, ahhoz, hogy a tömeg jelentős része a kezdő sípszó előtt öt perccel elárassza a lelátókat.
Ugyanakkor ez volt az első meccs, amikor az egész Premier League ötödik legértékesebb játékosának vélt, nemrég leigazolt magyar válogatott, Tóth Alex kezdőként lépett az aréna gyepszőnyegére, és az 55 perc alatt, amelyet a pályán töltött a „cseresznyések” mezében, nem okozott csalódást, a meccs végén több publikációban megkapva a 4,7-es osztályzatot, amely csapatából a legmagasabb volt.
Ami a mérkőzés közvetlen lebonyolítását illeti, megemlítendő, hogy a második félidő elején a hazaiak szerezték meg a vezetést, majd az ír Jake O’Brian kiállítása után a mérleg nyelve más irányba lendült, a „cseresznyések” a hajrában 2–1-re megfordították a mérkőzés állását.
Hazafelé pedig, a szakadó angol esőben, a régi „hooligan” hangulatot idéző szurkolói tömegben úgy éreztem, hogy igen, ez Anglia, ez a foci hazája, az a hely, ahol a becsúszó szerelést vagy hosszú bedobást jobban megtapsolnak, mint egy „csúnya gólt”. Egyúttal kíváncsi voltam, hogy másnap Manchesterben ugyancsak ezt tapasztalom-e majd.
A híres manchesteri Etihad Stadion
Manchesteri folytatás
Egyáltalán nem csalódtam, másnap az 1830-ban átadott, a világ első, 49 kilométernyi hosszú vasútszakaszán haladva, elértem Manchestert, ahol a legendás Old Trafford Stadion, az Álmok hazájának is hívott aréna meglátogatása után, a helyi idő szerint, ugyancsak 19.30-tól kezdődő Manchester City–Fulham összecsapáson vettem részt, amely fergeteges, 3–0 arányú hazai győzelemmel végződött, az „állampolgárok” javára. A meccs kezdete előtt félórával esélyem nyílt a Fulham FC brazil tehetségével, Rodrigo Munizzal találkozni, és ezt a lehetőséget mosolyogva ki is használtam.
Selfie a brazil tehetséggel, Rodrigo Munizzal
Ami pedig magát a mérkőzés lebonyolítását illeti, elmondhatjuk, hogy a kék színben játszó Erling Haalandék egyetlen félidő alatt elintézték a sorsát, hiszen a norvég válogatott, továbbá az egyiptomi Omar Marmús, valamint a mindössze 22 éves, saját nevelésű Nico O’Rilley korai góljai miatt a mérkőzés sorsa már az első félidő végén eldőlni látszott, és úgy is történt.
Másnap gondoltam merészet és nagyot: ellátogattam a négy kijáróval rendelkező, több mint 9000 négyzetméteren elterülő citys edzőközponthoz, ahol hatalmas mázlim volt. Röpke percek erejéig találkozhattam és fényképet készíthettem olyan egyéniségekkel, mint a korábban a tavalyi angol FA-kupagyőztes, Crystal Palace színeiben 146 mérkőzésen pályára lépő Marc Guéhi, illetve az egy éve a francia Olyimpique Lyontól kivásárolt, azóta a gall kakasos válogatott mezében is szereplő Rayan Cherki, valamint a Fulham elleni meccsen beköszönő, igen kedves srác, Nico O’Rilley. Bárki beérte volna ezekkel az életre szóló élményekkel.
De a fociláz nagyon súlyos „betegség”, így egy napra rá is visszatértünk a „kékek” bázisához, olyan kiválóságokat levadászni, mint például a norvég gólzsák Haaland, valamint a tavalyi év spanyol aranylabdása, Rodri, vagy akár a világ egyik legrangosabb edzője, a katalán Josep „Pep” Guardiola. Ami őket illeti, nem jártunk szerencsével, de aligha elégedetlenkedhetnénk, mivel sikerült találkoznunk a norvég labdarúgás egyik legnagyobb reménységével, Sverre Nypannal, illetve az üzbég válogatottat csapatkapitányi tisztségből, történelme során először világbajnokságra vezető Abdukodir Kusanovval.
Retinánkba örök élményként ivódó angliai emlékekkel és mosolygó szívvel Leeds városából repülővel indultunk vissza.
