A cenzorok munkájának egyik látható része: a régi szalagokon szerepelt az aláírásuk, amivel engedélyezték a felvételek sugárzását. Az ő felelősségük volt, hogy ne hangozzék el semmi, amit a rendszer nem tűrt volna meg. Munkájuk lényegét – és egyben a rádió létrehozásának célját – Ábrahám János volt bukaresti rádiós fogalmazza meg a Kolozsvári Rádió 40. születésnapján megjelent írásában, amelyet a Helikon közölt 1994-ben:
„Valamiféle helyi tudományos, irodalmi és művészeti eszmélkedés szócsöve kellett volna hogy legyen a stúdió, a „világnézeti tisztulás és az új ember nevelésének eszköze”, ahogy a program meghatározta, s ezen belül az ipar korszerűsítését, a mezőgazdaság szocialista átalakítását, a politikai, ideológiai és kulturális nevelést kellett szolgálnia. Ezen kívül feladata volt az erdélyi román és magyar értelmiség legjobbjainak buzdítása, népszerűsítése, bekapcsolása abba az országos küzdelembe, amely a párt zseniális vezetésével bontakozott ki a hazában. Érdekes, hogy az értelmiség soraiból csak a legjobbakra kellett volna koncentrálnunk (úgy látszik, a program szerint voltak rosszak is), mármint azokra, akik azonosulni tudtak a munkás- és paraszttömegek érdekeivel, a testvéri román néppel való közös sorsvállalás hívei és szószólói voltak, s végül, de nem utolsósorban, szívvel-lélekkel részt vettek abban a sokoldalú küzdelemben, amelyet a szocialista eszményekért vívtak a társadalom (megint csak legjobb) erői. Ne feledjük, hogy 1956 előtt vagyunk, s akkor még létezett az osztályharc és léteztek azok az úgymond visszahúzó, retrográd erők, amelyek megátalkodott ellenségei voltak a „születő új világnak”, s amelyeket az osztályharc szellemében föl kellett számolni. Néha szó szerint, máskor csak gazdasági, politikai és ideológiai vonatkozásban. A párt volt a gazdánk, ő határozta meg, pontosabban határolta be cselekvési és mozgási területünket. A szerkesztőség élére állított aktivistái a lehető legszolgalelkűbb alázattal igyekeztek teljesíteni, sőt néha a „jó pontszerzés” reményében túlhajszolni a kapott utasításokat egy – úgymond – állandóan gazdagodó, szigorúan rögzített műsorterv útján, mely hétről hétre fölment a Propagandaosztályra és a Központi Irányító szervhez. De ha mondjuk nem is lett volna annyira szolgalelkű a szerkesztőségi vezér, hogy mindenféle meszes dogmának bedőljön, sőt esetleg szabadabb vagy legalábbis önállóbb elveket próbált volna pengetni, akkor sem lett volna semmi esélye, mert minden nap és minden órában ott voltak mellette (vagy fölötte) a cenzorok, akik árgus szemekkel figyelték, hogy mi mehet adásba és mi nem. És nem csak hogy nem tűrték az eszmei irányítást semmibe vevő, vagy a direktíváktól elbogarádzó „szólóénekeseket”, hanem engedélyező pecsétjüket a legjelentéktelenebb híranyagra, sőt zeneműsorra is ráütötték; anélkül egyetlen hangszalag sem kerülhetett adásba. Márpedig akkoriban élőben csak a híreket és a zeneszámokat mondhattuk be, minden műsor többszörösen ellenőrzött hangszalagról ment. A cenzúra hálója olyan sűrű volt, hogy abból kitörni nem lehetett. A kenyérféltő szolgahad kis buzgómócsingjai olyan kérlelhetetlen szigorral ellenőrizték tevékenységünket, hogy a pártos szerepnek ellentmondani akkoriban nem lehetett; még az is nagy kockázattal járt, ha valaki itt-ott, a lényegtelenebb pontokban megkerülni vagy kijátszani akarta. Nem tehettél mást, mint amit a párt, a sajtó és rádió egyeduralkodója, harcos kiskatonái útján, eléd szabott és engedélyezett.”
Ábrahám János három év bukaresti rádiós tapasztalattal került a kolozsvári szerkesztőségbe 1954-ben, és cikkében megtaláljuk néhány cenzor nevét is: „…az ideológiai-politikai elkötelezettségre, a deviáns nézetek kiszűrésére vigyáztak a legjobban a cenzúra válogatott, jól fizetett, buzgómócsing káderei, akiknek helyi képviselőivel időnként meg ma is álmodom, s a meddő viták miatt nevük kitörölhetetlenül bennem el: Balázs, Bálint, Mészáros, Mihalcea, Somai. Ők képviselték ellenünkben a hivatalos szellemet, a pártosságot, az irányvonalat.”
Szintén Ábrahám János írja a Helikon 1990. június 15-én megjelent 24. számában: „Boldog voltam, hogy a szabaddá tett mikrofon előtt, amelytől épp abban az esztendőben tiltottak el, amikor a volt diktátor uralomra lépett, ismét megszólalhatok.”Tehát legalább egy esetben tudunk arról, hogy valakit elbocsátottak a rendszerrel vagy annak képviselőjével (a főszerkesztővel) való szembefordulás miatt, olyan körülmények között, hogy akkoriban senki nem lehetett munkanélküli. Jól dokumentált Wikipédia-szócikke szerint Ábrahám Jánost kirúgták a rádiótól: „amikor megpróbálja leleplezni főnöke korruptságát, pártfegyelmit kap és elveszti munkahelyét”. Ő maga erről így ír a Nekünk nem kellett szimbólumokban beszélnünk című cikkében: „Öt esztendeig, azt hiszem, én voltam ebben az országban az egyetlen Munkaérdemrenddel kitüntetett munkanélküli, olyan periódusban, amikor nem járt a „somer-pénz” vagy valamilyen más szociális juttatás, sőt hivatalosan munkanélküliség sem létezett. Történt pedig mindez 1965–1970 között kizárólag a „szabad szám”, a felvágott nyelvem miatt, amikor is tizenöt esztendei riporteri-szerkesztői szolgálat után menesztettek rádiós állásomból. Elbocsájtásom indoka ez volt: „kommunista újságírásra alkalmatlan egyén”. Úgy látszik, kétségek fértek elhivatottságomhoz.” (Helikon 1993./13. szám, 5. oldal) Az itt idézett Munkaérdemrendet egyébként – a fentebb idézett szócikk szerint – „a szövetkezetesítésért tett propaganda munkájáért” kapta meg 1965-ben, és ugyanebben az évben került hatalomra Nicolae Ceauseşcu. (De hogy a kitüntetés és a menesztés között pontosan mennyi idő telt el, azt nem sikerült pontosan kideríteni.)
Hogy mégis hogyan lehetett megkerülni a párt vagy az elvakult képviselőinek előírásait, mit lehetett elintézni a kapcsolatokon és – ismét csak – a párton keresztül, arról idézzük Kovács Ferenc emlékezését:
„Egykori professzorom a nyelvészeti katedráról, Szabó T. Attila, aki ekkor már gyűjtötte az anyagot szótörténeti tárához, a valamikori Farkas utcai levéltárban azt mondta egyszer nekem (amikor már én is bogarásztam a régi iratokat): az emberek elég sok hibával beszélnek. Még a rádiósok is... Mondtam: ez baj. Mit lehetne tenni? Felajánlotta, hogy ő megszervezi, a katedra tagjai készítsenek egy műsortervet és azt majd ő megmutatja nekem. És mert már volt egy évszázados nyelvészeti folyóirat, amely a Nyelvőr címet viselte, hát e címmel indítottuk mi is meg nyelvápoló műsorunkat, amelyet igazgatóm eleinte ellenzett, de én, mielőtt szóltam volna neki, felettesemhez a megyei pártbizottságtól, egykori egyetemi évfolyamtársamhoz, Kallós Miklóshoz fordultam ezzel a problémával, és ő semmi kivetnivalót nem talált a leendő Nyelvőrben. És meggyőzte erről igazgatómat is. Ezzel a Kallós Mikivel lehetett beszélni. Nála intéztem el azt is, hogy hallgatói kérésre megszólaljon műsorainkban a turista tudomány-népszerűsítő, ifj. Xántus János és a szőlőszakértő, Csávossy Gyurka. Mind a kettőnek „vaj volt a fején” és nem publikálhattak, illetve csak ritkán és különleges engedéllyel. És Kallós elintézte a megyei pártbüróban, hogy engedélyt kapjon Xántus János Jöjjön velünk három évtizedet megért műsorára, Csávossy Gyurka pedig Erdélyi szőlő- és borvidékek című, két évtizedet megért műsorára. Hát a Nyelvőr nem ért meg ilyen hosszú rádiós kort. Kb. 4–5 év után igazgatóm utasít, hogy szedjem össze a kéziratokat és adjam át neki. Tudtam, miről van szó. Pártellenőrzés. És ott feltették nekem a kérdést: kivel szemben kell megvédeni a magyar nyelvet? A műsor betiltásra, én meg szankcióra ítéltettem. (Romániai Magyar Szó, 1997. augusztus 15., Szabad szombat melléklet.) Ez esetben nem kirúgás, hanem vélhetőleg fizetéslevonás járt a vélt kihágásért. Viszont mindenképp tanulságos, hogyan lehetett egy szinttel feljebb elintézni azt, amiről tudható volt, hogy az intézményben nem hagyták volna jóvá.
A cenzúrához nem szorosan kötődik, mégis megemlíteném itt a Kolozsvári Rádió történetének egy másik részletét. 1985. január 12-én a Román Rádió összes területi stúdióját indoklás nélkül bezárták, az alkalmazottaknak később azt beszélték, energiatakarékosságra hivatkozva intézkedtek így Bukarestből. A bezárást követően a rádió szalagtárát Bukarest mellé, Jilavára szállították, és majd csak 1990-ben került vissza Kolozsvárra a megmaradt rész. A majdnem ötéves hallgatás közben a hangtár egy részét megsemmisítették. A kommunista diktatúra éveiben a rádiószínházi közvetítések gyakoriak voltak. Szinte minden társulat majdnem minden előadását rögzítette a Kolozsvári Rádió. Amikor elrendelték a területi rádióstúdiók szalagtárainak felszámolását, Muzsnay Magda néhai szerkesztő emlékei szerint 840 értékes színházi felvételt vittek el. Más forrás szerint (Kozma Ágnes írása) elszállították az Aranyszalagtár 214 értékes felvételét, 3714 irodalmi műsort, 1308 zenés összeállítást, 753 politikai-társadalmi és 1078 kulturális műsort tartalmazó szalagot. A 7907 szalagnak mintegy egyharmada esett áldozatul a költöztetésnek. Jilaván a „bebörtönzött” szalagokat pincehelyiségbe zárták, megsemmisülésük viszont nem is annyira a tárolási körülményeknek, mint a Bukaresti Rádió tartományi stúdiókért felelős cenzorának volt „köszönhető”, aki végighallgatta és szisztematikusan irtotta az Aranyszalagtár hangfelvételeit – írja Kozma Ágnes. Szintén tőle tudjuk, hogy elveszett (megsemmisült?) Kemény Zsigmond Özvegy és leánya című regényének 24 részes rádióváltozata, amelynek előszavát Sütő András írta, továbbá Lászlóffy Csaba Ady Endre Kolozsváron címmel írt rádiójátéka, amelynek irodalomtörténeti értéke mellett az is figyelemre méltó, hogy Kovács György, Erdély legendás hírű színésze ebben a rádiójátékban szólalt meg a hallgatóság, közönség előtt utoljára. Hasonló lett a sorsa Móricz Zsigmond 52 részes Erdély-trilógiájának és Nyírő József 30 részes A sibói bölény című művének.
A szerző a Kolozsvári Rádió szerkesztő-műsorvezetője, a BBTE Újságírás és Digitális Média Szak meghívott oktatója
Eléggé hiányos a rádióval kapcsolatos forrásanyag, ezért tisztelettel kérem ezúton is mindazokat, akik ismertek régi kolozsvári rádiósokat, esetleg birtokukban van a Kolozsvári Rádióval kapcsolatos forrásanyag, juttassák el azt a Donát út 160. szám alá hozzám vagy a Szabadság szerkesztőségébe.
