Amikor a Kolozsvári Rádió működésének korszakait próbáljuk beazonosítani, megint szembesülünk a legfőbb akadállyal: alig vannak adataink ennek az intézménynek a működéséről. Ami magyar nyelven fellelhető, azokat már említettem a sorozat eddigi részeiben. A román nyelvű források jelentős részét Cornel Udrea kollégának köszönhetjük. A Kolozsvári Rádió román szerkesztőségének egykori munkatársa (1969-től nyugdíjazásáig) tegnap hajnalban, április 11-re virradóra hunyt el, 77 éves korában, miután 2024. március 20-án, a rádió ünnepi rendezvényén bemutatta – most már tudjuk – utolsó általa szerkesztett kötetét. Ennek címe: Naraton 1954–2024, Oameni, fapte şi întâmplări – Povestind despre Radio Cluj. (Naraton 1954–2024, Emberek, cselekedetek, történetek a Kolozsvári Rádióról)

Sokszor felmerül a kérdés: hogyan érvényesült a cenzúra a Kolozsvári Rádióban? Erre mindeddig nem sikerült kimerítő választ találni, de tudunk arról, hogy cenzorok a rádióban is dolgoztak, és volt, amit külön kellett engedélyeztetni, esetleg előzetesen „kijárni”.

Ötéves (1985. január 12. – 1989. december 22. közötti) kényszerszünettől eltekintve folyamatosan sugároz a Kolozsvári Rádió 1954. március 15. óta. Hogy pontosan mit, azt csak részben tudjuk, és ennek több oka van. A műsor, amelynek részeit ma interneten is elérhetővé tesszük, akkoriban még egyértelműen elszállt az elhangzás után. Akkor is, ha előtte szalagra rögzítették. Jött ugyanis a kényszerszünet, a szalagokat elszállították Jilavára. Amikor pedig a megcsonkított szalagtár visszakerült Kolozsvárra, következett a kilencvenes években az az időszak (ahogy kollégáim közül többen is hívják: a „szalagmizéria” korszaka), amikor nem volt nyersanyag-utánpótlás, ezért a régebbi felvételekre rávették az újakat. Ugyanakkor máig nem egyértelmű, mit kell(ett volna) archiválni a felvételek közül.

1954. március 15-én szólalt meg először Kolozsváron a rádió máig szinte megszakítás nélkül működő adása: „Aici Cluj! Itt Kolozsvár! Első adásunkat közvetítjük!” Épp hetven éve.

Néhány hete írtam le és mondtam el a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének szakmai beszélgetésén: Ma egy, holnap ki tudja hány olyan termék szűnhet még meg, amely az idősödő, még lapolvasó romániai magyar közösséget szolgálja... és most gyűlölöm, hogy nagyon rövid időn belül folytatódik a sor. Ismét megszűnésről szólnak a hírek, mert magas a gáz- és villanyszámla, mert drágul az újságpapír, mert félnek a téltől a kiadók. S úgy tűnik, az olvasó ismét nem számít. Felfüggeszti nyomtatott lapjainak megjelentetését a Prima Press Kft.

A Szatmári Friss Újság nyomtatott változatának megszüntetése komoly jelzés arra vonatkozóan, hogy mekkora felelősség van egy kiadó, egy laptulajdonos kezében, és azzal hogyan lehet jól vagy rosszul sáfárkodni.

Amikor Ön, Kedves Olvasó, e sorokat olvassa, Ölyüs Noel Róbert valószínűleg épp tornázik. A kisfiú, aki a héten lesz 8 hónapos, nem sportoló: beteg. Gerinc-eredetű izomsorvadással (ún. SMA-val) született. Betegségét 10 évvel ezelőtt fel sem ismerték volna, és tavalyelőtt még gyógyíthatatlan lett volna. Most is majdnem az: a génterápiás szer, amelyet meg kell kapnia, több mint kétmillió euróba kerül. Ez nem tízéves kezelés ára, hanem egyetlen dózisé. A család kettős versenyt fut: egyfelől a rengeteg pénzzel, amit elő kell teremteni, másfelől pedig a véges idővel, hiszen össze kell gyűjteni a 2,125 millió amerikai dollárt (2,09 milió eurót) azelőtt, hogy Noel betöltse a két évet. Sokan segítenek már a családnak, de mindenkire szükség volna.

Régóta motoszkál bennem, s időről időre előhozza valami belőlem azokat azz élményeimet, amelyekről még sosem írtam. Mondhatnám, hogy egzotikus országok voltak, amelyekben az elgondolkodtató történeteket hallottam, mégsem útibeszámoló következik most, hanem –a románnyelv oktatása kapcsán ismét eszembe jutott – nyelvsirató. Elsősorban arról az egyetlen nyelvről, amelyik nem az agyamban, hanem a véremben van: a magyarról. Mert kétnyelvű környezetben élve én magam úgy lettem kétnyelvű (sőt, több), hogy éneket és rajzot, de fizikát is tanultam román nyelven az általános iskolában, de matekórán csak annyit tanítottak románul, hogy azzal boldoguljunk a vizsgákon és a versenyeken. De jöjjenek a történetek.

Rákattintottam a közösségi médiában a Nemzet Lap- és Könyvkiadó Kft. közleményére. Gond nélkül átvitt az oldalra, megnyílt a tartalom. Meg azt is jelezte még, hogy az oldal értesítéseket szeretne küldeni, s kérdezte, hogy kérem-e azokat. Bevallom, egy pillanatig bizonytalankodtam... Kajánság motoszkált bennem, hogy bár semmilyen oldalnak nem szoktam igent mondani, ezt most aránylag kis kockázattal tehetném meg, hiszen épp azt készülök elolvasni, immár a hivatalos közleményből is, hogy április 11-től finanszírozási problémák miatt, megszűnik ez a tartalomszolgáltatás (meg a Lánchíd Rádió médiaszolgáltatása is). Aztán mégsem kattintottam. Pedig az oldal (még) működik.

Lassacskán azt kell mondanom: tömegesen tódulnak be a közéletben forgolódók a magánéletembe. Nem kell aggódni, nem a kérőim sora következik. Csak a romániai magyar lét tudathasadásos sokszínűségének pár kockája. Van, aki azáltal tolakszik be, hogy úgy gondolja: nálam jobban tudja, ki(k) az én családom. Például a politikusok, akik az eddiginél jobban meghatároznák a család fogalmát. Az utóbbi hetekben megint elhangzott: még idén ősszel szavazunk róla! Meglátjuk.

Mármint van-e sajtószabadság és az újságírónak van-e szabadsága? Mert lincshangulat, az bizonyosan van, azt könnyebb felismerni a tünetek alapján. De miért érdekel ez engem?