A minap botlottam bele egy erről szóló hírbe, hogy Gyulafehérváron a Lucian Blaga Megyei Könyvtár naponta friss újságokkal, folyóiratokkal várja az olvasókat. Érdekes párosítás, hiszen a lapoknak ugyan helyük van a könyvtárban, de az olvasók elsősorban a régi kiadványokat szokták ott kutatni, nem a friss napi vagy hetilapot böngészni. Ezt legfeljebb a kávézókban vagy otthon a fotelben tették meg sokan, nem is olyan régen.
A könyvtár vezetősége hiánypótló szolgáltatásként hívta fel a figyelmet a lehetőségre, hiszen normális körülmények között kevés embernek fordulna meg a fejében, hogy könyvtárban keresse az aznapi kedvenc újságját. De nem a kánikula vette el a könyvtárosok józan eszét, hanem az írásmentes korszellem kényszerítette a sajtót és általában az írott kultúra területén dolgozókat, hogy ilyen huncutságokhoz vetemedjenek. Nem mintha ez megváltást jelentene. Legjobb esetben egy-két tucatnál több olvasó aligha fog a könyvtárba járni napi rendszerességgel, hogy friss újságot olvasson.
A könyvtár meg is érvelte, hogy miért gondoltak a kihalófélben lévő, még nyomtatott újsághoz ragaszkodó olvasókra. A szokatlan szolgáltatás biztosítása azért merült fel, mert a városban - és nem kisvárosokról vagy falvakról beszélünk, hanem fontos szellemi központokról - teljesen megszűnt az újságok árusítása. És nem csak Gyulafehérvár van ebben a helyzetben, hanem több száz kilométert is utazhatunk ebben az országban úgy, hogy nem látunk újságos standot. A lapok szabadárusításban való forgalmazása szinte teljesen megszűnt. Az újság ma már ritkaságnak számít.
Könnyen mondunk le az előfizetésekről is, hiszen spórolni mindig kell, főleg most, amikor kétszámjegyű az infláció. Sokkal könnyebben lemondunk egy újságról vagy egy könyvről, minthogy az üdülési, ruházkodási, étkezési, szállítási költségvetésünket húzzuk meg. Nem szívesen fordítunk pénzt a szellemi képzésünkre, tanulásra, művelődésre. Mindezeket ingyen szeretnénk megkapni. Ha vágni kell a költségvetést, akkor sokkal hamarabb lemondunk az újságokról, a folyóiratokról, a könyvekről, a színházról, a nyelvórákról, a sportról. Pedig ezek által olyan értékek birtokába kerülünk, amelyek közvetlenül nem fejezhetők ki anyagi javakban, de hosszú távon többszörösen megtérülő költségek lesznek. Ezt azért nehéz elfogadni, mert az írásmentes társadalmunkban azt látjuk, nincs különösebb igény a színvonalas szövegekre, a műveltségre, úgy általában a tudásra. A cégek sem fordítanak elég figyelmet arra, hogy ez a szellemiekben szegényes kulturális környezet hosszú távon kihat a működésükre, nagymértékben befolyásolja eredményeiket. És semmiképpen nem a jó irányba. Ha továbbra is egyre kevesebben olvasnak, és nem sikerül visszaállítani az írott betű és a tanulás tiszteletét, akkor a vállalkozásoknak sem fog a rendelkezésükre állni jól képzett munkaerő. Minden vállalkozó azt szeretné, hogy önálló, kreatív, feladatmegoldó, jó írás és kommunikációs készséggel rendelkező alkalmazottak lepjék el. De nem fognak kitermelődni egy olyan környezetben, amelyben az írott kultúra haldoklik.
Kommunikálni elsősorban szavakkal lehet, a szavakkal való bánásmódot pedig olvasással lehet fejleszteni. Az olvasáshoz szükség van írókra, újságírókra, könyvekre és folyóiratokra, könyvtárakra és természetesen olvasókra. Kérdés az, hogy ki tudjuk termelni azt a minimálisan képzett és művelt réteget, amely helyreállítja az írott kultúra tiszteletét vagy tovább csúszunk a lejtőn. Úgy látszik, még nem értük el a hullámvölgy mélypontját.
Borítókép: Szabó Sámuel
