Ami azt illeti, meg is lenne rá az okuk. Ukrajna ugyanis közel húszmilliós orosz, lengyel, magyar, román és egyéb kisebbségeit nem csak semmibe veszi, de a szó szoros értelmében üldözi is. Márpedig azt, amit a magyarokkal, a románokkal megtehet, az oroszokkal szemben nem kis felelőtlenség véghezvinni. Még ha az oroszok elleni gyűlölet – történelmi okokból – „indokolt is”. Már amennyiben a népek közti gyűlölködés egyáltalán indokolható. Egy effajta „indoklást” – legalábbis a kisebbségek iránti aggodalmaktól mélyen áthatott, sőt a kisebbségellenes diszkriminációt súlyos szankciókkal is megtoroló – Európai Uniónak semmi körülmények közt nem szabadna elfogadnia. Megteszi. Néhány tétova kísérlet ellenére a nyelvi-kulturális kisebbségeket ért sérelmeket is szisztematikus tapintattal figyelmen kívül hagyja. Mellesleg sem a lengyelek, sem a románok nem csapnak különösebb zajt. Számukra sokkal fontosabb az oroszok iránt érzett ellenszenvük, mint önnön kisebbségeik sorsa.
Csupán mi, magyarok tiltakozunk (ismét) és teszünk keresztbe az ukránoknak az európai szervezetekben és a NATO-ban. De hát ez természetes, hiszen a magyarok Putyin láncos kutyái és mellesleg maguk is a demokrácia és a jogállam ellenségei. Ugyebár…
Csakhogy az orosz kisebbség egy része nem hajlandó eltűrni a megaláztatásokat és a fasisztoid bánásmódot. Ami nem csoda. Egyetlen, az orosznál kisebb lélekszámú és jóval gyengébb hátországgal rendelkező európai kisebbségnek sem lenne szabad elfogadni azt, amit (az önmagát amerikai támogatással demokratikusnak feltüntető) ukrán kormányzat a kisebbségei ellen elkövet.
Ennek ellenére az ukrajnai kisebbség csak „gyalogok” azon a geopolitikai sakktáblán, melyen Amerika a fehér, Kína mindinkább a fekete király szerepét játssza. Az oroszok lassan a fekete királynő pozitúrájába szorulnak vissza. Csakhogy hátuk mögött még mindig ott van a világ legnagyobb atomarzenálja…
Kína, bár katonailag egyelőre elmarad Amerika mögött, egyéb okokból is túlságosan nagy falatnak számítana. Főként Oroszországgal az oldalán. A gazdaságilag megrokkant Oroszország – ha Európát is sikerül belekényszeríteni egy átfogó gazdasági embargóba – kutyaszorítóba kerülhet. Hiába az amerikaihoz képest a hatalmas atomarzenál, Oroszország egy hagyományos fegyverzettel megvívott újabb világháborút gyaníthatóan elveszítene, tekintettel tradicionális haderejének kevésbé ütőképes voltára.
Az atomarzenálnak meg gyakorlatilag csak szimbolikus jelentősége van. Ahhoz egyikük sem nyúlhat, vagy ha mégis igen, végső soron az első csapás fog dönteni. Erről a nyugati sajtóban – szó szoros értelmében – halálosan komoly viták zajlanak.
Ámbár a döntés (jobb esetben?) az egész a világot romba döntheti…
Van optimistább forgatókönyv is: Amerikának minél közelebb kell férkőznie Oroszország stratégiai központjaihoz, miközben az oroszokat meg a kínaiakat minél távolabb kell tartania a sajátjaitól. Így ők talán túlélhetik a világvégét. És itt jutnak meghatározó szerephez a balti államok, Lengyelország, Románia és Ukrajna. Mindegyiküket történelmi ellentétek, sőt nemzetközileg is legitimnek tekintett oroszgyűlölet teszi az amerikaiak eszközévé.
Bármennyire is szomorú: annak ellenére, hogy a mai világban a gyűlölet a lehető legvisszataszítóbb közösségi érzületnek számít, bizonyos esetekben azonban mégiscsak megengedett. Így aztán mégsem az Ukrajnában élet-halál harcot folytató orosz kisebbség a tét, hanem Oroszország elszigetelése.
Moszkva ennek a törekvésnek a megfékezése érdekében javaslatot jutott el a napokban Amerikához, melyben „partnerüket” a NATO-bővítés befejezésére szólítják fel. Az európai biztonság érdekében. Az orosz külügyminisztérium által közzétett szöveg kilenc pontban szólítja fel a NATO-t (implicite Amerikát), hogy lemondjon Ukrajna, a kelet-európai államok, a Dél-Kaukázus és Közép-Ázsia térségében folytatott katonai előkészületek beszüntetéséről.
Az Egyesült Államok és a NATO megerősítette, hogy kézhez kapta az orosz javaslatokat.
A NATO késznek mutatkozik a tárgyalásra, de feltételei vannak. „Mindenekelőtt az oroszoknak kell felszámolniuk a jelenlegi feszültséget kiváltó akciókat”, nyilatkozta Brüsszelben Jan Stoltenberg NATO-főtitkár. A párbeszéd alapját csakis az európai biztonság alapdokumentumai jelenthetik, és a párbeszédben az európai NATO-partnereknek és Ukrajnának is részt kell venniük. Az oroszoknak mindenekelőtt a kelet-ukrajnai szeparatisták támogatását kell abbahagyniuk.
Oroszország viszont azt követeli a NATO-tól, hogy katonai infrastruktúráját az eredeti, vagyis az 1997-es határok közé vonja vissza, amiről az 1989 utáni eufória jóhiszemű esztendeiben gyanútlanul lemondott. A NATO szinte észrevétlenül - s jobbára tényleg az érintett államok akaratából is - Oroszország határaiig bővítette „fenségterületét”. Az utóbbi években ugyanis az orosz határok mentén zajló ukrajnai és balti-államok-béli katonai manőverek mind gyakoribbak. Amerika – önnön határaitól több ezer kilométerre –a legkorszerűbb fegyverekkel szereli fel Ukrajnát, miközben Oroszország csupán a saját határain belül hajt végre katonai manővereket. S teszi azt is alapos okkal, vélik az orosz védelmi minisztérium képviselői, hiszen az orosz határok mentén újabb és újabb katonai manőverek zajlanak, a Fekete-tengert nyugati hadihajók árasztják el és a légtéri incidensek száma is riasztóan növekszik.
A javasolt egyezmény aláíróinak – kérik az oroszok – le kell mondaniuk arról is, hogy rövid és középtávú rakétákat állomásoztassanak olyan területeken, ahonnan a másik félre nézve reális fenyegetést jelenthetnek. Az egyik állam biztonságának garantálása nem mehet egy másik állam biztonságának rovására. A jelenlegi konfliktusokat a NATO és Oroszország közti egyeztető tanács keretében kell megvitatni és megoldani, javasolják.
Oroszország kénytelen elutasítani Ukrajna NATO-felvételét, amennyiben Ukrajna területéről a NATO számára Oroszország legfontosabb stratégiai célpontjai is néhány óra alatt elérhetők lennének. Ezzel a mindent eldöntő atomháborús első csapás lehetősége is a NATO számára válhatna „kedvezőbbé”…
A NATO-főtitkár arra hivatkozik, hogy Ukrajna felvételéről csak a harminc NATO-tagállam dönthet. Az pedig megengedhetetlen lenne, hogy Oroszország megvonja Ukrajnától a jogot, hogy szuverén módon határozhasson arról: akar vagy nem akar csatlakozni a katonai szövetséghez. Ezen álláspont mellett az új német kancellár, Olaf Scholz is elkötelezte magát. Az érvrendszer egy valóban demokratikus világban támadhatatlan lenne…
Szergej Rjabkov orosz külügyminiszter-helyettes azonban továbbra is határozottan ellenzi Ukrajna NATO-felvételét. Ebben a tekintetben az orosz álláspont nem változott és nem fog változni. S egy antidemokratikus világban ez az álláspont is támadhatatlan…
A kérdés pusztán az, melyik világban élünk…
Bár mindkét fél tárgyalókészségét hangoztatja, a megegyezésre a fentiek fényében nem sok esély marad. Egyik fél sem fog egykönnyen meghátrálni…
Pedig ezt a kubai rakétaválságban még a diktatórikus Szovjetunió is megtette. Visszavonta az egyébként szintén szuverén Kubából az orosz atomfegyvereket. A felvilágosult Amerika kevesebbre tartaná a jog- és esélyegyenlőséget, mint egy – saját bőrünkön is tapasztalhattuk – szörnyűséges diktatúra?
Már maga a kérdés is hátborzongató…
