Akinek a harang csak Györgyfalván üzen: Józsa István presbiterrel a porcelángyártól a Kozmutza Flóráig

Akinek a harang csak Györgyfalván üzen: Józsa István presbiterrel a porcelángyártól a Kozmutza Flóráig
Amint belépett a porcelángyárba, már sejtette, a munkafolyamat megismerésével töltött nap végére pedig pontosan tudta: kerámiázással akar foglalkozni egész életében. Ez teljesült is: több mint negyven éve kaolinnal dolgozik, hol porcelángyárban munkásként, hol magáncégnél vagy a Képzőművészeti Akadémián alkalmazottként, hol saját műhelyében keze alá dolgozókkal, hol Algériában mesterként vagy gyermekfoglalkozásokon szenvedélyből. Amit tinédzserkori szakmaválasztásakor még nem tudott, hogy gyermekekkel nemcsak agyagozni lesz alkalma, hanem éjszakai gondozóként szeretni és segíteni a Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolája bentlakásában a fogyatékkal élőket. Bár szülőfalujához már akkor is ragaszkodott, tizenévesként még az sem látszott, hogy évtizedekkel később többedmagával hagyományőrzőként öregbíti majd Györgyfalva hírnevét a nagyvilágban és házgondnokként szolgálja falusi közösségét, presbiterként kolozsvár-újalsóvárosi gyülekezetét. A harangszó viszont csak Györgyfalván szólítja meg.

Megjelent a Szabadság napilap mellékletében, a Református Híradó húsvéti számában.

 

Kérdezett: Szegedi Csaba, szerkesztette: Kerekes Edit

Györgyfalván született 1960 márciusában, ott végezte el az iskolát, és kilencedikesként a Brassai Sámuel Elméleti Líceumba került, ami nagyon meghatározta a további életét.

– Amikor 10. osztályból 11. osztályba kellett felvételizni, a vizsgán vonal alatt az első lettem. Hát én ezt nem néztem meg. Úgy láttam, hogy vonal alatt, kész, már el is döntöttem, hogy valamilyen szakmát kell választani, inasiskolába kell menni, és az elég húzós, nyomasztó vakáció után már a szünet utolsó napjaiban visszamentem az iskolába a papírokat kikérni. Találkoztam kedves osztályfőnökömmel, dr. Árkosi Sándorral, mi voltunk az utolsó osztálya. Rám köszönt kedvesen: Szervusz, István! Na, hova adtad be a papírjaidat? Mondom, én sehova. Most jöttem, hogy valami inasiskolába... Miért inasiskolába? Hát neked sikerült a vizsgád. Hát nem, vonal alatt vagyok. Vonal alatt, de sikerült a vizsgád. Tehát ezzel egy másik iskolába, ahol hely maradt, be lehet iratkozni. Na, gyerünk be a tanáriba! Ott voltak a lapok, amelyekben megjelent, hol maradtak helyek, fellapozta, és rátette az ujját egy vonalra, azt mondja, na, ez neked nagyon jó. Clujana ipari líceumnak nevezték (MIU), a könnyűiparhoz tartozott. Itt most indul egy fél magyar osztály, üvegfújás és optikai üvegkészítés. Tudta, hogy kézügyességgel nem állok rosszul. Én meg is fogadtam, megköszöntem, elvittem a papírjaimat, beadtam az iskolához, amikor beiratkoztam, épp kerámia szak indult. Az osztályfőnökömön keresztül az Úristen odavezetett engem abba az iskolába.

Az volt a szokás, hogy a gyakorlatot összesűrítették, így nem két nap iskola, egy nap gyár, hanem két hónap gyár volt, utána iskola. És mi azzal kezdtük, hogy a gyárba mentünk. Az Irisz porcelángyárba, ami akkor nagyon jól menő, hírneves gyár volt. Az anyag-előállítástól egészen a csomagolásig végigvittek a gyártási folyamaton, gyönyörű dolgokat készítettek, és én aznap már biztos voltam abban, hogy ezt akarom csinálni. Szerelem volt első látásra. Az illatok, azoknak a vegyszereknek, a terebentinnek, acetonnak, festékeknek, kaolinnak az illata nagyon megtetszett, maga a munka is, és aztán ahogy elkezdtünk dolgozni, napról napra egyre jobban rájöttem, hogy tényleg nekem való munka. És íme, negyvenharmadik éve, hogy kerámiával foglalkozok.

Közben voltak más munkáim is, szintén kerámiával kapcsolatosak. Magánvállalkozásba kezdtem ugyancsak kerámiával, aztán a Képzőművészeti Akadémián technikusként szintén kerámia szakon két évet kihúztam nagy nehezen, épp abban az időszakban, amikor a fizetések hónapokig nem jöttek – a magánvállalkozásom meg kezdett fejlődni –, és akkor úgy döntöttem, hogy azt félbehagyom, pedig nagyon szerettem gyerekekkel foglalkozni, aranyosak voltak, ügyes egyetemisták, nagyon sok köztük a tehetséges. Aztán bevezettek egy kötelező adót, amit az előző évi forgalom után számoltak ki, és nagyon nagy összeget kellett volna fizessek, akkor már alkalmazottaim nem voltak, így a vállalkozásom is hanyatlott. És akkor az Úristen megint mentőövet küldött: Algériában egy porcelángyárban dolgoztam fél évet modellezőként, egy olasz vállalkozó dolgozóit próbáltuk betanítani.

Ezeket a gyerekeket nem sajnálni, hanem szeretni és segíteni kell

– Már gyerekkorában megismerte a hivatását, és ez végigkísérte az életét. Milyen jó, hogy az isteni gondviselés ennyire nyomon követhető.

Rendezvényekre hívják agyagozni, évente akár tízszer is GRUND/FACEBOOK

– Ezt akkor még nem tudtam, később jöttem rá, hogy minden az Úristennek a segítsége és az ő irányítása, és ahogy mindenkivel, úgy velem is terve volt. Amikor visszajöttem Algériából, már nem cégre, hanem a saját műhelyemben dolgoztam, és rájöttem, hogy egyszemélyes vállalkozás termelésben szinte lehetetlen úgy, hogy nyereséges legyen, és abból az egész család meg tudjon élni. Ekkor a feleségem már kiszállt a munkából. Ismét az Úristen munkálkodott: felajánlották, hogy a magyar színháznál lesz egy díszletfestői állás. Körülbelül egy évig hitegettek, végül a felszabadult állást más kapta meg. Később a Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolájába kerestek éjszakai gondozót, nagy szeretettel vizsgáztam, megnyertem, elfoglaltam, és azóta hallássérült, Down-szindrómás gyerekekkel foglalkozom éjszakai felügyelőként a fiúbentlakásban. Mindig nagyon szerettem a gyerekeket, ők is megkedveltek, falunapokra, városnapokra jártam agyagozni gyerekekkel Szentlászlón, Magyarfenesen, Györgyfalván, Kolozsváron, többfelé, évente 7-10 alkalommal. Megértettem, hogy azért nem kellett nekem a magyar operához kerülni, mert itt volt rám nagyobb szükség. Az iskolában az első reakció az volt, hogy jaj, Istenem, ezeket a gyerekeket sajnálni kell. Hamar rájöttem, hogy nem sajnálni kell őket, hanem szeretni és segíteni – ez lehet hivatás. A vállalkozást folytatom, a kerámiázást nem tudom kihagyni, de most már csak gyártási előkészítéseket végzek ipari kerámiához, nem végterméket, hanem gipszből magot, negatívot, anyagformát.

Csipketálévek

– Hogyan kezdett saját vállalkozásba?

– Egyik Romániából kiköltözött magyarországi ismerősöm kért meg, hogy segítsek beindítani egy kerámiagyárat Budapesten. Ingáztam Budapest és Kolozsvár között, egy-két hétre, egy hónapra átmentem Magyarországra, előkészítettem a modelleket, gipszformákat az alkalmazottainak. Egy idő után nehezemre esett kijárni, lányom kicsi volt, feleségem betegségen, műtéten esett át, akkor úgy döntöttünk, hogy áthozzuk a termelés modellező részét Kolozsvárra. Egy ideig így csináltuk, de akkor neki lett nehéz a negatívokat, gipszdolgokat áthordani, és akkor az anyagot, gépezetet áthoztunk ide, itt béreltünk helyet, és tucatnyi munkással elkezdtünk dolgozni. Ez ment is úgy öt évig, míg annyira telítődött a piac csipketálakkal – a tulajdonos kissé lazán is vette az eladást –, hogy felgyűlt az áru, nem volt miből fizetést adni, és akkor leálltunk. Addigra már csak ezzel foglalkoztam, a gyárban időközben felmondtam. Az ismerősöm vállalkozásán keresztül sok mindent megtanultam.

Élete minden mérföldkövénél Isten tervét látta teljesülni

Nem egyszerű egyből belecsöppenni egy magánvállalkozásba, ahol mindent neked kell csinálni úgy, hogy huszonvalahány évet dolgoztál a gyárban, ahol minden reggel megmondták, mi a dolgod, és villamos energiát, vizet, anyagot, mindent biztosítottak. Így kezdtem el a saját vállalkozásomat. Egy elég kezdetleges kemencét épített valaki Kolozsváron, nem volt semmi automatizálás rajta, elég sok selejt lett belőle, de alakultak a dolgok, a szakmai tudás megvolt hozzá, a feleségem meg 2-3-4 lány megtanulta tőlem. Találtunk egy nagyon jó eladót, nagybani üzletet Udvarhelyen, amely igen előnyösen, kiszállításkor fizetett. A családi házban kezdtem el, Györgyfalván, ahol édesanyám él, és amikor a két kis szoba kevésnek bizonyult, a helyi Georgikon Alapítványtól nagyobb helyet béreltem, majd amikor azt is kinőttük, még nagyobbat (ahol pl. asztalosmunka, kenyérsütés is zajlik), és a mai napig ott dolgozunk az alapítvány keretében, amelynek egy véletlen folytán most már én vagyok az adminisztrátora.

A tömbházban lakom, de haza Györgyfalvára megyek

– Másik nagy szenvedélye a népviselet.

– Beleszülettem. Édesanyám egész fiatalon elkezdte a népviseletet varrni, kisgyerekként a paplan alól kukucskáltam a lányokat, akikre a mellényt meg a vizitkát varrta, és valahogy a tudatalattiban megmaradt, hogy mit varrunk rá, miért szabjuk így. Kisiskolás koromtól tánccsoportos voltam, megszerettem a táncot. Nagyon sokat lehet mesélni a györgyfalvi viseletről, születéstől halálig elkísér. Kézi hímzéssel volt kivarrva a fásli is, amivel a pólyás gyereket befáslizták és korosztály szerint mindenkinek megvan a viselete. A helybeliek nagyon ismerik, ha az öltözetre ránéznek, szín, díszítés, anyag szerint tudják, melyik korosztályé. Sajnos már a helybeliek is nagyon kevesen viselik, nagyon ritka alkalom, amikor beöltöznek.

Jaskó István Pittiről nagyon sokan hallottak, sokan ismerik. Nem ő volt a legjobb táncos a faluban, viszont ő volt az, aki beszélt róla, kivitte a faluból, a táncházmozgalomba beépítette, szóba állt táncosokkal, gyűjtőkkel, ruhákat varrt nekik, majdnem feláldozta a szabadságát, hiszen abban az időben nem volt egyszerű magyarországi néprajzkutatókat itatni, etetni és fogadni a házában, a szekusok hurcolták őket, de ő ezt vállalta, és ennek megvan az eredménye. Emlékeznek rá, szerették, nagyon sokan szeretik a mai napig. A hagyományőrző mozgalmat, aminek mi ma részesei vagyunk, ő indította el, az unokaöccse, Jaskó Márton Pitti folytatta, és őáltala aztán beszerveződtünk mi is. A csoport olykor változik, most tíz pár vagyunk, akik lelkesen visszük a falu hírnevét Felvidékre, Kassára, Szlovákiába. Nemcsak táncolunk, betlehemes játékot is szoktunk előadni – a györgyfalvit Jaskó Marci Pittinek az édesapja jegyezte le, kántor volt a györgyfalvi református gyülekezetben. Jártunk Nagyidán, Gencsapátin is nemzetközi betlehemes találkozón mint egyetlen református csoport. Táncolunk, legényest járunk, népviseletbe öltözünk, nótázunk, megtanulunk új népdalokat, amiket édesanyámtól, idősebbektől lejegyzünk, és segítünk a györgyfalvi néptánctáborban, amit két lelkes fiatal, Nagy Ákos és Kun István, szervezett Györgyfalván. A világ minden részéről jöttek a táborba, sajnos a járvánnyal az is kimaradt. Reméljük, hogy újra lehet kezdeni, és tovább tudjuk vinni a falu hírnevét, megőrizni a viseletét.

Józsa István beleszületett a népviseletbe FOTÓ: MÁTYÁS ISTVÁN GYŐZŐ/FOTOZZ.RO

Én nem szakadtam el a falutól, a műhelyem mindig ott volt. Haza Györgyfalvára megyek, a tömbházban csak lakom. Györgyfalván soha nem néztük az órát vasárnap. Amikor az elsőt harangozták, tudtuk, hogy készülődni kell. Amikor a másodikat megkondították – ez félóránként történt –, akkor népviseletbe vagy akármilyen ünnepi ruhába öltözve elindultunk. Mire a harmadikat harangozták, nekünk a cinteremben, az udvarban kellett lenni, onnan mentünk be a templomba. Ugyanígy halálesetkor, esketéskor. Amikor megcsendül a halottat jelző harang, Györgyfalván az idősebb őslakosok tudják, hogy férfi vagy nő halt meg. Az egyik harangot arra szentelték fel, hogy a férfiak elhalálozását jelezze, a kisebb a nőkért kondult, és van olyan harang, amit nagy időre szenteltek fel. Amikor megkondult a harang, a férfiak kalapot emeltek, és azt mondták: áldassék az Úrnak neve. Bennem ez megmaradt, most is, még ha ortodox templom mellett megyek is el, és meghallom a harangozást: áldassék az Úrnak neve. Sajnos ez itt nálunk nincs, a mi templomunkban elektronikus harang van, akkor harangoz, amikor ő akar, állítólag szatellit irányítja, de nincs meg ez a pontossága, hitelessége, hagyománya.

Fejlődni csak úgy lehet, ha dolgozunk és imádkozunk

– Hogyan lett presbiter?

– Szüleim, nagyszüleim is vallásos, hitben megáldott személyek voltak. Nálunk nem volt kérdés, hogy vasárnap templomba megyünk vagy nem megyünk, mindig azt mondták, aki éjjel férfi, az legyen nappal is, tehát akármilyen hosszú óráig elnyúlt az udvarlás, bulizás vagy bármi, reggel első harangozásra fel kellett kelni, második harangozásra fel kellett öltözni, harmadik harangozásra a templomban kellett lenni. Nem is volt ez ellen soha semmi ellenszegülés. Ebben nőttem fel, ezt szoktam meg, nagyon is szerettem. Györgyfalván minden szombaton volt vallásóra. A kommunizmus idején sokszor a kerteken mentünk fel, mert a tantestület ki volt állítva, hogy ne engedje a gyerekeket vallásórára menni. Vasárnap meg vasárnapi iskola volt, majdnem annyira tele volt a templom gyerekkel, mint amennyire felnőttel. Aranymondást tanultunk, minden kottás éneket megtanultunk. Ünnepeken – új búzakenyér, karácsony – verset szavaltunk, mindig két betlehemes volt, a kis betlehemes a kis generációnak és a nagy betlehemes a konfirmandusoknak. Én ilyen szellemben nevelkedtem, és amikor 86-ban megnősültem és beköltöztem Kolozsvárra, beiratkoztam a Pata utcai templomba a feleségemmel együtt. Ott kereszteltük a lányunkat, rendszeres templomba járók voltunk. A presbitérium egy része már akkor Györgyfalváról származott. Egyszer rákérdezett valaki, hogy szeretnénk-e bekapcsolódni a presbiteri életbe. Nagyon szívesen, ha tudok segíteni – válaszoltam. Beválasztottak, így vagyok már több mint két évtizede a Pata utcai fehér templom presbitere. Nagyon sok közmunka, építkezés volt a templomnál, hatalmas különbség van a templom mostani és a harminc évvel ezelőtti kinézete között, és abban nagyon sok munka, nagyon sok pénz és nagyon sok imádság van, mert ezt csak úgy lehet, ha az ember dolgozik és imádkozik. Most új lelkész van, új építkezés, új munka, ennek vége-hossza nincs, ott kell lenni, kerítést kell csinálni. Mi erre felesküdtünk, én nagyon szívesen csinálom. Nagyon jó közösségünk van, talpraesett presbitérium, az elhunytak helyébe intelligens, tenni akaró fiatalok léptek. Rendezett a templom, az udvar, a közösségi terem, a segédlelkészi lakás.

Sajnos a munkám most olyan, hogy minden második vasárnap reggel kilencig az iskolában vagyok, tehát nem tudok olyan gyakran részt venni az istentiszteleten, de imádkozok és a Jóistent kérem, segítsen, hogy minél tovább tudjam ezt a munkát végezni az iskolában, a kerámiában, az egyháznál is, és persze az otthoni munkákat, mert ott is akad elég. Édesanyámnak is segítek időnként, nem annyit, amennyit szeretnék vagy ő szeretné, de próbálok mindenhol helytállni. Az alapítvány is elég sok időt elvesz, mert eleinte csak néhány feladatot vállaltam, de aztán rájöttem, hogy ennél sokkal többet lehet csinálni, elkezdtünk pályázni, és most ott tartunk, hogy az alapítvány ingatlanának utolsó emeletét – három szoba, fürdőszoba, előszoba, lépcsőház (új villanyszerelés, új padlózat, új plafon, új vakolat) – teljesen felújítottuk. Györgyfalvi hagyományos mesterségek alkotóháza lesz itt.

Mindörökké Györgyfalva

Akármiről beszéljünk is, előbb-utóbb visszakanyarodunk Györgyfalvához. Józsa István azt meséli, a falu összetétele nagyon megváltozott, az iparosításkor a fiatalok elvándoroltak, mert bár közel van a város, nagyon-nagyon nehéz volt az ingázás.

– Olyan is volt, hogy Györgyfalváról, a kaputól a gyárig gyalog mentem, és akkor is oda kellett érni hat órára, a nyolc órát le kellett dolgozni. Maradtak az öregek, majd kiürültek a házak, és akkor elkezdődött a Kolozsvárról történő kiköltözés. Jött a változás, bevezették a gázt a faluban és leaszfaltozták az utat Kolozsvártól Györgyfalváig. Ez nagyon megváltoztatta a lakosság összetételét, elkezdtek orvosok, tanárok, IT-sek jönni, olyan emberek, akikre már lehet alapozni. Jó részük csak szállodának használja a falut: este hazajön, lefekszik, reggel beül a kocsiba és bejön Kolozsvárra dolgozni; de rengetegen bekapcsolódnak a falu életébe, vállalják a közösségi munkát is falunapokon, informatikai munkát, háttérmunkát, fizikai munkát.

Egy összeforrt, hagyományokkal rendelkező falu sok száz éven keresztül alakul ki. Aki jön, ki Bánságból, ki Székelyföldről, mindenki hozza a saját kultúráját. Ami Györgyfalván volt vagy nem érdekli, vagy nem tud semmit vagy nem is akar tudni róla. A hagyományokat most már a helybeliek is nagyon mellőzik, nem öltöznek népviseletbe. A táncokat szeretnék tudni, de nem tanulják meg, nem kapcsolódnak be a hagyományőrzésbe. Ez a hozzáállás, de reméljük, hogy a fiatalok közül még lesznek, akik továbbviszik, például Nagy Ákos feleségével, Kingával, Kun István, velük most végre van zenésze Györgyfalvának. Soha nem volt, mindig Kolozsról jöttek a zenészek, akik a györgyfalvi muzsikát, legényest zenélték. Most Mirza Miklós személyében van prímásunk is. A Tokosból Vajas Csabi – őt györgyfalvinak mondjuk, mert édesapja-édesanyja györgyfalvi származású – nagyon kötődik a györgyfalvi hagyományokhoz, szereti a zenélést és nagyon ügyes. Tóth Marci szintén györgyfalvi szülők gyereke, ő is nagybőgős, tehát most már, hosszú-hosszú évtizedek, évszázadok után van györgyfalvi zenész.

Reménykedünk, hogy a hagyományt nem kell majd Györgyfalván is a hamuból újraéleszteni. Gyönyörű szép ingek, fersingek vannak, gyönyörű mejjre valók, csizmák. Még nagyon sok lapul a padládákban, festett ládákban, amit még nem adtak el az emberek, és reméljük, hogy nem is fogják, megmarad a jövő generációnak, hogy azok is lássák, miért volt Györgyfalva Györgyfalva.