Egyetemistaként újra a liciben

Egyetemistaként újra a liciben

Szórólapok, plakátok, feliratos pólók, fényképezőgép. Mindenünk adott, mégis izgulok kicsit. Egyetemistaként az ember lánya már nem ugyanúgy megy vissza a középiskolába. Az autóból kiszállva, négyévnyi kedves emlék bevillanása ellenére is kívülállónak érzem magam. Pedig hányszor léptem át már ezt a kaput, hányszor érkeztem 5 perccel becsengetés után, hányszor indultam tanítani a sok csillogó szemű gyerkőchöz, hányszor örültem a pénteki utolsó csengőszónak és milyen büszkeség volt kijelenteni: „Pedás vagyok!”

Egy évvel kicsengetésem után egész más céllal jövök a Benedek Elekbe: szeretném bemutatni, hol is tanulok most. Két újságíró-tanonc kolléganőm is velem tart: buzgók, jókedvűek és tele vannak energiával. Érzem már, hogy jól fog menni. A tizenkettedikes arcokon sok minden tükröződni látszik, amikor bemutatkozunk: kíváncsiság, érdeklődés, meglepődött tekintet, a tipikus „ezt a csajt már láttam valahol” pillantás és természetesen akad unalom is. Egy valami viszont közös bennük: mindannyian aggódnak a jövő miatt, tartanak az elkövetkező vizsgáktól, ugyanakkor érzik a változás szelét közeledni. És mind jól érzik. Igyekszünk is, hogy rögtön az érettségi után átélt, személyes tapasztalatainkat adjuk át nekik: mert mi is lehetne reálisabb a végzősök szemében ennél a nézőpontnál? Jó érzés megosztani velük a szakunk sokszínűségét; a sztereotípiákkal ellentétben álló lehetőségeket; azt, hogy milyen sokrétű is lehet egy újságíró munkája; illetve azt, hogy az egyetem tényleg egy teljesen új és más világot jelent. És naná, hogy büszkén mesélünk a Kincses Városról is! Pedig fél évvel ezelőtt még féltünk tőle, nehogy beszippantson. Most mégis más. Mára már a második otthonunk. És ha minden hétvégén haza is ugrunk meglátogatni a családot, hétfő hajnalban örömmel indulunk vissza a hiányzó pezsgésbe.

 Jól esik látni a meglepődött arcokat, azt, ahogyan mosolyognak a diavetítéskor, ahogy elismerően bólintgatnak a kisfilmre, és az is jó, hogy megtapsolnak a negyvenöt perc után.

Távozáskor pedig fülig érő szájjal válaszolok egykori tanáraimnak: „Igen. Jó helyen vagyok…”

12916863_962896053788395_1196918899017311526_o

Kapcsolódó cikkek

Szabadság, ahol Erdély és a nagyvilág legfrissebb hírei várnak rád

Szabadság, ahol Kolozsvár és Erdély legfrissebb hírei várnak rád

Az angyalka pénztárcájának feneketlennek kell lennie! Másképp hogyan is tudna annyi szép dolgot minden gyereknek – vagyis majdnem mindegyiknek – a karácsonyfa alá varázsolni, ha nem lenne végtelen mennyiségű kincs a tárcájában? De akkor miért van az, hogy sok helyen nincs ajándék a fa alatt, sőt még karácsonyfa sem díszeleg a ház melegében? Vagy azt miért engedi meg az angyalka, hogy helyenként az otthonnak melege se legyen, de sokaknak talán még olyan helyük se, amit otthonnak nevezhetnek? Az angyalka róluk megfeledkezett volna?

Bezzeg... Mifolyikitt

Újabb kétharmad, újabb négy év Fidesz-kormány. Sokan reménykedtek, hogy végre eltűnnek a közéleti és vezetői tisztségekből az olyan alakok, mint az ereszen menekülő Szájer József, a szexbotrányba keveredett Borkai, Szeged expolgármestere vagy a minősíthetetlen Kaleta Gábor, a 19 ezernél több gyermekpornográf tartalommal lebukott nagykövet. De nem, úgy néz ki, a választópolgároknak ezek nem elég felkavarók, hasonló arcokra bízzák az ország vezetését. Nem értem, hogy lehet ennyi mindenre azt mondani, hogy na jó, ez még belefér.

[caption id="attachment_11759" align="alignleft" width="200"] Szabó-Kádár Henrietta[/caption]

A késztetésemet, hogy minden számomra irigyelni való élményemet megosszam a nagyvilággal kezdte elfedni a vágyakozásom egy privát élet után, amely a mai világban már ritka árucikknek számít.

Bezzeg... Mifolyikitt