Akárcsak az utóbbi évek folyamán, most is megtartó, iránymutató mozzanat lesz, amikor a körmenet az Oltáriszentséggel elhalad Márton Áron püspök „mosolygó” szobra előtt, akinek mielőbbi boldoggá, illetve szentté avatásáért ez alkalommal is imádkozunk.
A főünnep eredete a 13. századra nyúlik vissza, IV. Orbán pápa (1261–1265 között) rendelte el megünneplését az egész egyházban, világszerte.
A kereszténység akkor kapta a legnagyobb kincsét, amikor testét és vérét Krisztus az eukarisztiában étellé és itallá változtatta a szentmisében, hogy önmagával táplálhasson minket. Ezt Isten legnagyobb adományának kell felfognunk.
Üdvözítőnk vérét és életét adta az emberekért, a kereszten áldozattá lett értünk. A szentmisében Jézusnak ez az életet adó áldozati szeretete jelenik meg, ezt jelképezi a kenyér (ostya) és a bor. Ezen a napon kiemelten éreznünk kell, hogy velünk az Isten, gazdagítja és táplálja életünket és az ünnepi szentmise utáni körmenet során köszönetet mondunk és szívvel-lélekkel kérjük, maradjon velünk.
Keresztény életünk a szentségeken alapszik. Ezek látható külső cselekmények, amelyek jelzik és közvetítik Isten kegyelmét. Kegyelmi élet nélkül pedig az élet sérültté, tartalmatlanná és üressé válik.
Minden felelősen gondolkodó keresztény érzi és tudja, hogy kereszténységünket csak az Oltáriszentségben jelenlevő Jézus Krisztus tudja átmenteni a következő évezredekre is. Őseink példájára ezt a nagy kincset nekünk kell őriznünk és továbbadnunk a következő nemzedékeknek. Felelősségünk tudatában döntenünk kell: Isten mellett vagy Isten ellen. Semlegesek nem lehetünk.
Európában (is) azoknak van jövőjük hosszabb távon, akik az értékes minőségi életet választják, és nem csupán anyagiakban, illetve a mennyiségben gondolkodnak.
Az egyházkép is folyamatosan átalakul. Nem az a lényeg, hogy a jövőben kis vagy nagy egyházközösségek lesznek, hanem azok minősége, azaz hogyan élik meg, és milyen reménységgel adják tovább a krisztusi értékeket, az úrnapja jelentőségét, és milyen erkölcsi alapokra épülnek.
