Románia hírhedt arról, hogy nagyon rossz a társadalom adómorálja, ami azt jelenti, hogy ha lehetne, a lakosság nagy része semmilyen adót nem fizetne. És a vállalkozók sem. Egyesek – és nem is kevesen – nem is fizetnek, vagy csak részlegesen, a jövedelmük egy része után. Az állam átverése nagy fordulatszámban megy tehát, de az állam is megpróbálja átverni lépten-nyomon az üzleti szférát. Az állami és a versenyszféra között hagyományosan rossz a viszony: az üzleti szférában dolgozók ingyenélőknek tekintik a közalkalmazottakat, a munkavállalók pedig kiszipolyozóknak, adókerülőknek a cégtulajdonosokat. Az irigység mindkét oldalon nagy, és a rendetlen, átláthatatlan, pótlékoktól elburjánoztatott bérezési körülmények kitermelték időközben a korrupt állami alkalmazottat is – ebben az esetben az adóellenőrt –, de a vállalkozót is. Mert a vállalkozói szektorban is létezik korrupció, ne áltassuk magunkat.
Anastasiu elhíresült mondatával sokan nem tudták, hogy mit kezdjenek, hiszen a “meggazdagodási és a túlélési kenőpénz” immár – érzésem szerint – jelentős pályát fog befutni elhíresült szólamként a közéletben. Mit is fedhet ez a túlélési kenőpénz? Azt a kisebb méretű csúszópénzt, amit a sokszor kis istenekként viselkedő állami hivatalnokok megkövetelnek azért, hogy normálisan végezzék a feladatukat. Különben engedélyeket képesek visszatartani hónapokig, évekig, vagy éppen meghurcolják az illetőt, ami elég ahhoz, hogy egy élet munkája, egy cég vagy egy egész cégbirodalom csődbe jusson. Ez a jelenség igen elterjedt, tehát úgy, ahogy, léteznek a korrupt vállalkozók, ugyanúgy sertepertélnek az állami szektor minden zegzugában a korrupt hivatalnokok is. Remélhetőleg, az elmúlt években mindkét oldalon egyfajta tisztulási folyamat következett be. Nagyon nehéz ezt kimutatni, ezért csak remélni tudjuk, hogy így van.
Fontos részlet, hogy Anastasiu problémái 2009-ben kezdődtek, amikor a bilincscsörgetős időszakot éltük. Akkoriban a DNA naponta vert bilincsbe a kamerák előtt politikusokat és vállalkozókat, így bárkit könnyű volt megfélemlíteni, mert a vádhatóságtól nagyon sokan féltek. Mint tudjuk, a vitatható és kétes eredményekkel folytatott korrupcióellenes küzdelemnek sok visszássága volt, és az üzleti szférában – ahol hihetetlen bürokráciával jár egy-egy adóügyi vagy munkafelügyelőségi ellenőrzés – nagyon könnyű visszaélést elkövetnie az állami hivatalnoknak. Az ellenőrzési kritériumok nem egyértelműek, és olyan iratokat is követelhetnek, amit fizikailag lehetetlen előteremteni. A bürokrácia a korrupció melegágya, és ennek nagy hagyománya van a fanarióta uralomtól kezdődően.
A megélhetési kenőpénz volt tehát az a szimbolikus csúszópénz, amely 1990 után megolajozta ennek az egész átmeneti romániai gazdasági rendszernek a működését és ez nyílt titok volt ugyan, de mindenki szemet hunyt felette. Sőt, 1989 előtt is működött, élt és virult. A megélhetési kenőpénzt talán sikerült valamelyest visszaszorítani, amiben a DNA-nak is van érdeme, ilyen szempontból talán civilizáltabbá váltunk uniós tagállamként. Fontos minderről az örökségről tudni ahhoz, hogy helyesen tudjuk keretezni az Anastasiu-történetet.
Ez olyan tipikus sztori, amelyben nincsenek angyalok és démonok, hanem csak esendő, hús-vér emberek. Anastasiu több mint tíz évvel ezelőtt el nem ítélendő módon láthatta úgy, hogy jobb neki kifizetnie a túléléshez szükséges csúszópénzt, minthogy mindenét feláldozza. Akkoriban sokan csinálták ezt, olyannyira, hogy ez volt a norma, nem a szabálytól való eltérés.
Jó kérdés, hogy miért éppen most hullt ki a szekrényből a csontváz, ugyanis ez már ott lapult több mint két éve, csak eddig senkit nem érdekelt. Ebből is látszik, hogy nem Anastasiu volt a célpont, hanem a Bolojan-kormány reformprogramja. Felháborító, hogy miért éppen az egyszerű embereknek kell megfizetniük a megszorítások révén azt a kárt, amit mások okoztak, de tény, hogy az elmúlt bő egy évtizedben jelentős mértékben nőttek a jövedelmek és a nyugdíjak, és ezért is keletkezett jelentős egyensúlyhiány a költségvetésben. A tűzoltás sokaknak fáj, persze leginkább a legkisebbeknek. De érzésem szerint a nagyok is megszimatolták a megszorítások veszélyét, ezért keletkezett most ez az ügy, aminek következtében a miniszterelnök-helyettesnek mennie kellett.
