Nagy Mihály Zoltán: sokat gazdagodott a püspökről alkotott képünk és tudásunk
Az RMDSZ törvénytervezetet nyújtott be a parlamentbe, amelyben a 2026-os évet Márton Áron-emlékévvé nyilvánítaná. Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei parlamenti képviselője közleményében kifejti: Erdély püspökeként Márton Áron következetesen kiállt az emberi méltóság védelmében minden diktatúrával szemben: a háború, a holokauszt és a kommunista elnyomás idején egyaránt; szavai és tettei nem megosztottak, hanem védelmeztek, nem uszítottak, hanem hidakat építettek közösségek között.
„A törvénytervezet arra is felhívja a figyelmet, hogy Márton Áront a romániai zsidóság védelmében tanúsított bátor kiállásáért a Yad Vashem Intézet a Világ Igaza címmel tüntette ki. Ez a tény Románia történelmének része, és olyan erkölcsi mércét jelent, amelynek az egész társadalom számára irányadónak kell lennie a jövőben is. Márton Áron egész életében következetesen hangsúlyozta, hogy Erdély soknyelvű és sokvallású világa érték, nem veszély. Meggyőződése szerint a többség és a kisebbségek közötti tisztességes együttélés nem gyengíti, hanem erősíti a mindenkori államot. Ez az üzenet ma is érvényes Romániában. Az, hogy Ferenc pápa 2024-ben elismerte Márton Áron hősies erényeit, és folyamatban van boldoggá avatása, nem csupán egyházi esemény. Annak a bizonyítéka, hogy egy erdélyi magyar püspök életpéldája egyetemes erkölcsi mércévé vált” – hangsúlyozza Szabó Ödön.
A képviselő hozzáteszi: a Márton Áron-év törvényi elismerése egyértelmű üzenet lenne, hogy Románia képes és hajlandó megbecsülni a magyar közösségből származó, ebből gyökerező erkölcsi példaképeket és örökséget, s közös értékként tekint azokra a személyiségekre, akik a legnehezebb időkben is az emberséget választották. „Ez nem múltidézés, hanem jövőépítés” – véli, hozzáfűzve: a jogszabály ugyanakkor lehetőséget teremt arra is, hogy 2026-ban kulturális, oktatási és közösségi események keretében mutassák be Márton Áron életművét, valamint örökségét.
Az RMDSZ javaslatával kapcsolatban a Márton Áron életművét kutató Nagy Mihály Zoltán történészt, levéltárost kérdeztük, aki munkája során nagy hangsúlyt fektetet arra, hogy a püspök életpályáját a nemzetközi tudományos életbe is megjelenítse külföldön tartott előadásai és idegen nyelvű publikációi által. A kutató szerint a Gyulafehérvári Római Katolikus Egyházmegye élére 1938 karácsonyának előestéjén kinevezett Márton Áron életútja megkerülhetetlen a romániai katolikus egyház 20. századi történetének megismeréséhez, ugyanakkor egyházi pályája a katolikus egyház közép-kelet-európai jelenkori története szempontjából is tanulságos.
Nagy Mihály Zoltán felhívta a figyelmet arra, hogy az elmúlt három évtizedben megjelent számos tudományos igényű könyvnek és tanulmánykötetnek, valamint szakmai konferenciáknak köszönhetően a Márton Áronról alkotott képünk, valamint tudásunk sokat gazdagodott. A szerzők témaválasztása és fogalomhasználata jól tükrözik ezt a sokrétű életutat. Az első kategóriába sorolható az ifjúságnevelő, a korszak neveléstudományi módszereit újraértelmező, a hatékonyabb oktatási módszereket támogató, a népnevelést szorgalmazó, a falu szellemi, etikai és szociális színvonalának felemeléséért küzdő egyházi értelmiségi szerepkör kiemelése. Ide sorolható a klerikalizmussal szemben a reformkatolicizmust támogató, az eszmék harcában a katolicizmust, mint világnézetet védelmező hitszónok képe is. A második kategóriába sorolhatók azon szerzők, akik a „kisebbségpolitikus”, az „ellenálló”, a „közösségépítő” jelzők használatával a püspök közéleti szerepvállalását, az erdélyi magyar közösség jogainak védelmében kifejtett, a felekezeti és nemzetiségi törésvonalakat meghaladó határozott, illetve bátor kiállását emelik ki. A harmadik kategóriába azok az írások tartoznak, amelyek a püspök egyházkormányzati szerepére és egyházpolitikai felfogására – a hitvallóra fókuszálnak. Köztük azok a feldolgozások, amelyek az államszocialista rendszerrel szemben vitázva ellenálló, a kollaborációt – ahogyan ő fogalmazott –, az „egyköttetűséget” elutasító püspököt mutatják be. A hosszúnak tűnő felsorolás azért indokolt, mert ezen keresztül egy sokoldalú, az adott korszak tudományos eredményeit és teológiai irányzatait követő, a politikai és társadalmi változásokat értelmező, valamint azokat tevékenyen alakító klerikus (pap és püspök) személye bontakozik ki előttünk. Éppen ezért Márton Áron esetében nem lehet szétválasztani az egyház- és kisebbségpolitikust, a lapszerkesztőt és a népművelőt, a teológiai tanárt és a püspököt.
A történész kiemelte, a püspök személyét övező fokozott érdeklődést az is jelzi, hogy a történeti jellegű tudományos kutatások mellett a kulturális (katolikus) és a közösségi (magyar) emlékezetet alakító tárlatok, továbbá múzeumok nagy teret szentelnek a püspök életútjának a bemutatására. A gyulafehérvári székesegyház oldalkápolnájában berendezett kiállítás, illetve a püspök szülőfalújában létrehozott emlékmúzeum a legkorszerűbb múzeumpedagógiai elvárásokat is kielégítve, úgynevezett életút kiállítás keretében mutatják be az életpályáját.
Nagy Mihály Zoltán emlékeztetett: Márton Áron a harmincas években szembe szállt a korszak két szélsőséges ideológiájával. Az ember jogainak tiszteletét, az embertárs iránt vállalt testvéri kötelezettséget, a „nemzeti életet és értékeket”, a nemzetközi egyensúly védelmét hirdető katolicizmust szembeállította az egyéni szabadságot sértő, az „eltömegesedést”, a „csordalények”-et kitermelő, a „vért” legfőbb értéknek kikiáltó nemzetiszocializmussal és az „anyagot”, mint elsődleges rendezési elvet hirdető bolsevizmussal. Éppen ezért nem volt meglepő, hogy a kolozsvári Szent Mihály-templomban 1944. május 18-án tartott papszentelés alkalmával elhangzott prédikációjában Márton Áron nyíltan felemelte szavát a zsidók deportálása ellen.
A kutató rámutatott: a gyulafehérvári püspöki székbe aránylag fiatalon, 42 éves korában kapott kinevezést. Kora, szocializációja és eltérő tapasztalatai révén új nemzedéket képviselt az egyházszervezésben. Ezt az új személetet jól tükrözik a püspökké szentelése után alig pár hónappal kifejtett gondolatai: „Az érdekszövetségekhez szokott gondolkozásunkkal egyházi, társadalmi és népi szervezkedéseinkben is csak annyiban vettünk részt, amennyiben hasznot, erkölcsi vagy anyagi előnyt húzhatunk belőle, a jövőben meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy a népért, amelyre a mi életünk is támaszkodik, kötelességünk áldozatot hozni, s mindenkit olyan megbecsülés illet meg, amilyet a népért kifejtett teljesítmény érdemel.”
„A második világháború után körleveleiben és a szószékről elhangzott beszédeiben elítélte a véleményszabadság korlátozását, a kierőszakolt tekintélyt, az utcai tömegre és nem a népre alapozott új politikai rendszert. Ellenben beszédeiben nem volt militáns. Körleveleiben, prédikációiban többek között annak adott hangot, amit nyilvánosan nem lehetett vagy az emberek nem mertek kimondani. Mivel nem volt hajlandó elfogadni egy olyan statútumot, amely törvényesítette volna a katolikus egyház feletti állami ellenőrzést és kontrollt, továbbá nem ismerte el a görög katolikus egyházmegyék felszámolását sem, ezért 1949 júniusában a Securitate fogságába került” – mutatott rá.
A több hónapig elhúzódó kihallgatás után 1951 augusztusában egy koncepciós per keretében a rendszer megdöntésére irányuló összeesküvés bűntettéért, valamint hazaárulás bűntette miatt életfogytiglani kényszermunkára ítélték. A haláltáborként emlegetett nagyenyedi és máramarosszigeti börtönben eltöltött több mint négy év után 1955 januárjában börtönbüntetését felfüggesztették. Márton Áron ezek után sem volt hajlandó kollaborálni az államszocialista rendszerrel, elutasította az állam iránti szervilizmus minden formáját. A román állam párt-, állambiztonsági és adminisztratív vonalon megpróbálta befolyásolni, megfélemlíteni, vagy éppen bel- és külföldön elszigetelni és/vagy kompromittálni Márton Áront. „Az államvédelmi hatóságok ellene irányuló operatív tevékenységének legfőbb bizonyítéka, hogy jelenlegi ismereteink szerint Romániában Márton Áronnak van a legterjedelmesebb (236 kötet) úgynevezett személyes megfigyelési dossziéja” – hívta fel a figyelmet.
A püspöknek 1957-ben sikerült elkerülnie az újabb börtönbüntetést, ellenben 1957 és 1967 között házi őrizetet rendeltek el vele szemben, nem hagyhatta el a püspöki palota és székesegyház területét. Az elszigeteléssel sem sikerült megtörni Márton Áront. Döntéseiben ezek után is az egyház lelki, pasztorális érdekeit helyezte előtérbe, ami megfelelt a II. Vatikáni Zsinaton felerősödött szolgáló egyház tanának. A hatvanas évektől egyre gyakrabban felhívta az állami hatóságok figyelmét az erdélyi magyarság jogsérelmeire. Az erdélyi magyar közösség kollektív elnyomatásának kimondásával üzenete messzebb hatott a katolikus vallási törésvonalnál.
„Személyes tanúságtétele, a katolikus egyház, az erdélyi magyar kisebbség és az üldözöttek (zsidók, görög katolikusok és mások) védelme érdekében kifejtett munkássága nem csak a katolikusok körében váltott ki és vált ki elismerést, hanem a más vallásúak és a nem istenhívők körében is. Személyes tanúságtétele újabb elemekkel gazdagította a sajátos jellegzetességgel bíró erdélyi/romániai katolicizmust” – összegzett Nagy Mihály Zoltán.
