Vallom, hogy Beethoven Kilencedikjét egy emberéletben mindenkinek legalább egyszer meg kellene hallgatnia, hiszen Beethoven remekműve nem pusztán a művészlélek vívódásairól és csatáiról, álmairól és vágyairól, bánatairól, félelmeiről és csalóka örömeiről szól, zenéjében ott lüktet a mi életünk is. Az utolsó tételben az énekhang szépségével felcsendülő Örömóda örökérvényű üzenete is az egész emberiséghez szól, és egy olyan világot hirdet, amelyben a barátság és együttérzés életünknek egyik legfontosabb örömforrásává válhat.
Az Egyetemiek Háza koncertterme ezúttal is zsúfolásig megtelt, még a kezdés előtti pillanatokban is sokan keresték lázasan a helyüket. Aztán végre elcsendesedett a terem, és a zene- és énekkar fegyelmezetten várta, hogy a közönség által is igen kedvelt és nagyra becsült Lawrence Foster emeritus karmester a pódiumra lépjen. Beethoven Kilencedikje azonban még váratott magára, ugyanis a műsor a sajnálatosan rövid életű Vincenzo Bellini (1801–1835) Norma című operájának nyitányával kezdődött. Az olasz operaszerző drámai és zenei szinten számos újítást hozó Normáját az 1831-es bemutatón a milánói Scala közönsége nem fogadta a várt lelkesedéssel, de néhány előadás után, és azóta mind a mai napig, a legnagyobb operaházak állandó sikerdarabjává vált. Bellini az opera néhány részletét, köztük a nyitányt is „művészi darabnak” nevezte, csak abban tévedett, hogy a Norma valójában nem csupán részleteiben, hanem teljes egészében szenvedélyektől, drámaiságtól, költőiségtől ragyogó bel canto remekmű. Ezen az estén Bellini Norma-nyitányában a mélyen drámai zenekari akkordok és a feszültséghordozó szünetek szenvedélyes lelki vihart jeleztek, nyugodt lélegzetű lírai pillanatokat a klarinét-fuvola párbeszéd, a hárfa jelenléte és a vonósokkal kísért fúvósszólók szereztek.
Ludwig van Beethoven (1770-1827) IX. Szimfóniája a géniusz legmonumentálisabb alkotása, amelyben a romantikát előlegező merész újítások egész sorával találkozunk: a nagy titán áttöri a hagyományos szimfonikus kereteket, megváltoztatja a tételek megszokott tempó szerinti sorrendjét, minden tételben más-más zenekari apparátust használ, utolsó tételében Schiller Az örömhöz című ódájának érzelemtől túlfeszített szenvedélyes-magasztos tolmácsolására igénybe veszi a szóló-éneket és a kórust is. És mivel művében át akarja ölelni az egész világot, minden hangja szenvedélyes, megrendítőn izzó, túlfűtött érzelmei érdekében a hangszerek és az énekhang technikai korlátait a végletekig fokozza. Az első tétel drámaisága velőkig ható, de Beethoven megtalálja a módját a feszültségek feloldására is. Rendhagyó módon a második tétel gyors scherzo, melyben a pattogós fagottszóló játékossága ugyan némileg előlegezi az öröm hangját, de a zeneszövet mégsem mentes a feszültségektől. A harmadik tétel operaária szépségű témája szívbemarkoló, a poklok poklát megjárt, hallását elveszített alkotóművész őszinte, megrendítően gyöngéd vallomása, melynek a lélek mélyéről feltörő sóhajait az utolsó tételben az emberi hang szépségével megszólaltatott himnikus Örömóda oldja fel.
Lawrence Foster vezényletével Beethoven Kilencedikjének minden rezdülése, szenvedélytől izzó drámája és boldogító öröme felvillanyozta a közönséget. A csúcsformában lévő zenekar, Diana Țugui (szoprán), Nadine Weissmann (mezzoszoprán), Marius Vlad Budoiu (tenor), Cristian Hodrea (basszbariton) és a Cornel Groza által betanított énekkar művészi magaslatokat produkáló tolmácsolásában megvalósult a tökéletes harmónia, hirdetve az Örömóda örökérvényű üzenetét, az emberbe vetett hit, a testvériség és az éltető szeretet örömét.
(Borítókép: kolozsvári Filharmónia, Facebook)
