Minden ötödik dolgozó kivándorolt 2010 óta: mínusz kétmillió
Borítókép: Elsősorban a kivándorlás miatt csökkent és öregedett el Románia lakossága (illusztráció - ROHONYI D. IVÁN felvétele)
Talán az olaszországi szobalánysággal-pincérkedéssel kezdődött harminc évvel ezelőtt, aztán jött a spanyolországi eperszedés, építőtelepi munka a hollandoknál és ki tudja hol, angliai idősellátás, mezőgazdasági idénymunka Európa jól fizető felében szinte mindenütt, még Svájcban is; elmentek a kamionsofőrök, a szakképzetlenek, az orvosi asszisztensek, a szakmájukban itthon aprópénzzel kifizetett vagy elhelyezkedni sem tudó szerencsepróbálók, áthallgató egyetemisták. Sokan hazajöttek, amikor összegyűlt a lakásra való, még többen kint maradtak, bár csak néhány évre indultak. Ma már aligha létezik család, amelynek ne lenne kivándorlója, mégis úgy tűnt, sosem fogyunk el. Zengett a nyilvánosság a nagyikra bízott unokák jelenségéről, Nyugaton épült ortodox templomokról, hazaküldött eurómilliókról, de a román állam az égvilágon semmit nem tett azért, hogy itthon tartsa a dolgozókat. Most is a Világbank jelentése mondja ki: az agyelszívás válságos méretű.
Románia lakossága és munkaképes populációja elsősorban a kivándorlás miatt csökkent, a társadalom elöregedett. Az utóbbi mintegy másfél évtizedben tapasztalt elvándorlás – sok esetben végleges kitelepülés – készségdeficitet, munkaerőhiányt idézett elő kulcsfontosságú ágazatokban (például egészségügy), továbbá eltorzult bérigényekhez és a valós termelékenység csökkenéséhez vezetett.
A kivándorlók általában az itthon maradó lakosságnál szakképzettebb, tanultabb fiatalok, így a hazai társadalom elöregszik és világviszonylatban is az egyik legsúlyosabb „agyelvándorlás” következményeivel szembesül.
Jelenleg a lakosság korösszetételét tekintve jelentős regionális eltérések tapasztalhatók: Bukarest-Ilfovban a legalacsonyabb (41 év) a medián életkor és a 65 évesnél idősebb lakosság aránya (16,5%). Ez azt jelenti, hogy a fővárosban a legfiatalabb a lakosság, vagyis ugyanannyi 41 évesnél fiatalabb, mint 41 évesnél idősebb állampolgár él. Ezzel szemben Olténia délnyugati részén a medián életkor több mint 45 év, és a 65 évesnél idősebbek aránya mintegy 21%. Így aztán a demográfiai nyomáspontok (például összetettebb orvosi ellátás iránti igény az idősebbeknek) súlyosabbak a gyengébben fejlett régiókban, ahol a szolgáltatások biztosítása már eleve nehézkes.
Románia inaktivitási rátája (a munkaerőhányadosban nem részvevő munkaképes korú lakosság aránya, vagyis azok száma, akik nem is dolgoznak, nem is keresnek munkát) meghaladja a 33%-ot, ez az egyik legmagasabb az Európai Unióban. Csak Olaszországban magasabb ez az arány (34,5%), az uniós átlag pedig 25,5%. A munkaerőpiaci részvétel Romániában az egyik legalacsonyabb (69,2%), ami a növekvő kereslet közepette korlátozza a munkaerőkínálatot. A részvételi arány rendkívül alacsony a nők, a fiatalok és a tanulatlanabbak körében, magyarán kevés a dolgozó vagy munkát kereső nő, fiatal, szakképzetlen lakos. A fiatalok munkaerőpiaci részvétele (38,3%) mintegy húsz százalékponttal kisebb az uniós átlagnál (58%), és 14,7% azoknak a 15–24 éveseknek az aránya, akik nem is dolgoznak, nem is tanulnak – Olaszország után a második legmagasabb az EU-ban.
Míg a munkaerőkínálat csökken, a kompetenciák iránti kereslet nő, és becslések szerint a már most is jelentős hiányosságok, illetve a kereslet és kínálat közötti különbségek súlyosbodása várható a digitális és zöld átállás előrehaladtával. A megfelelő kompetenciák hiánya már a járvány előtt is a legjelentősebb kihívást jelentette a hazai cégek számára, azóta a betöltetlen állások aránya megkétszereződött.
A munkaerőpiaci politika véletlenszerűségét, a tanügyi rendszer és a munkaerőpiac közötti összehangolt stratégia teljes hiányát mi sem jelzi világosabban, mint hogy a felsőfokú tanulmányokkal rendelkezők jelentős része vagy túlképzett a foglalkozását tekintve, vagy a tanulmányaitól teljesen eltérő ágazatban dolgozik. A termelési folyamatok automatizálása és az egyre inkább szolgáltatásközpontú gazdaság több nem rutinszerű kognitív képességet (például kritikus gondolkodás, társadalmi-magatartási készségek) és digitális kompetenciákat igényel (alapvető digitális kompetenciákat szinte mindenkinél, illetve specifikus digitális tudást az IT-szektorban) – ezek biztosításában a hazai tanügyi rendszer távolról sem jeleskedik.
A fentiek ellenére egyaránt munkaerőhiányt jegyeznek a magas és alacsonyabb szintű szakképzettséget igénylő foglalkozások esetében, például: szoftver és alkalmazásfejlesztő és -elemző, általános és szakorvos, elektromérnök, fizika- és mérnöktudományi technikus, gépész és gépjavító, szakács, tehergépkocsivezető, textilipari dolgozó stb.
A digitális kompetenciák tekintetében uniós szinten a romániai városok utolsó, a falvak utolsóelőtti helyen állnak. Bár viszonylag sokan végeznek informatikai és kommunikációs technikák szakterületen (a 2020-as végzősök 5,6%, szemben a 3,6%-os uniós átlaggal), az IT-szakemberek aránya a dolgozók körében (2,2%) jóval az uniós átlag (3,9%) alatt marad.
A digitális kompetenciák elsajátítását az iskolában kellene kezdeni, de nem mindenhol van rá lehetőség (fotó: ROHONYI D. IVÁN)
Akadnak ugyan digitális kompetencia „oázisok”, ám ezek a külföldi piacokat látszanak ellátni: az angol nyelvű online munkaerőplatformokon szoftverfejlesztőket közvetítő legnagyobb cégek húszas toplistáján az EU tagállamai közül egyedül Romániát találhatjuk meg.
A digitális kompetenciák általános hiánya a lakosság körében egyértelműen gátolja a digitális szolgáltatások szélesebb körű elfogadását a lakosság és a vállalatok által, ugyanakkor lassíthatja a viszonylag magas szintű kompetenciákat igénylő zöld munkahelyekre való átállást.
A tanügyi és szakképesítési rendszer nem képes biztosítani a hazai munkaerőpiac által igényelt kompetenciákat, a munkáltatókkal és dolgozókkal való kapcsolódás hiánya elszigetelt cselekvésre készteti az érdekelt feleket. Az eredmény: az aktuális munkaerőpiaci keresletnek csak mintegy 20%-át sikerül fedezni.
A hazai tanügy már a Covid-járvány előtt sem volt képes minden diáknak minőségi oktatást biztosítani. Igen magas a korai iskolaelhagyók száma, aggasztó a funkcionális analfabéták aránya és a felsőoktatás minősége. Romániában a kulturális és rendszerszintű akadályok miatt a legalacsonyabb az élethosszig tartó tanulásban részvevők aránya. A 25–64 éveseknek csupán körülbelül 1 százaléka vesz részt felnőttképzésben, szemben a hazai célkitűzésekkel és a 9,1%-os uniós átlaggal. Ez a fajta továbbképzési és tanulási forma idehaza nem járul hozzá a munkabér vagy a karrier kedvező alakulásához, és a 40 évesnél idősebbek körében különösen kevésre értékelik.
A szociális védelemre és segélyekre fordított állami költségek Romániában viszonylag alacsonyak az EU-tagországokéhoz viszonyítva, így aztán a szegényebb lakosság nemcsak, hogy nem jut hozzá ilyen szolgáltatásokhoz, de nem is rendelkezik a szakmai kompetenciái fejlesztéséhez szükséges forrásokkal.
