– Nahát, elaludtam! – hasít bele a rémület, hogy ővele, Pannival, ilyesmi előfordulhatott.
– Anyu! – kiáltja el magát panaszosan.
Anyu pizsamában szalad be – ezen Panni ismét elcsodálkozik –, és ijedten néz a kislányára, aki tanácstalanul álldogál a szoba közepén.
– Mi történt? – kérdezi kíváncsian, de gyorsan felmérve a helyzetet már mosolyog is.
– Elkéstem az iskolából? – görbül le a Panni szája és már csak egy gondolatnyi idő választja el attól, hogy legördüljön az első könnycsepp a szeméből.
– Drága gyermekem, ma szombat van, az iskola zárva! És nézz ki az ablakon, nagyon borús odakint, ráadásul korán is van, így hát bújj gyorsan vissza az ágyba és próbálj még aludni egy kicsit! – biztatta anyu.
Panni a megkönnyebbüléstől akkorát sóhajtott, hogy szinte beleremegtek a falak, engedelmesen bújt a paplan alá és behunyta a szemét. Tudni kell azonban, hogy a Panni paplana nem akármilyen közönséges, üzletből vásárolt darab volt, hanem az anyu keze munkája. Panni már pocaklakó korában is rengeteget izgett-mozgott odabent , ezért anyunak sokat kellett pihennie. Anyu ezt a csodaszép takarót a pihenések alatt horgolta és közben a kislányára gondolt – mert érezte, hogy kislánya lesz –, akire már nagyon várt az egész család. Elképzelte, hogy milyen lesz majd amikor megszületik, dúdolgatott neki és megbeszélték az élet nagy dolgait. Panni megszületett, és csodák csodája pont olyan volt, amilyennek anyu elképzelte: kék szemű, izgő-mozgó, roppant kíváncsi teremtmény, akinek naphosszat be nem állt a szája.
– És ráadásul már elsős nagylány! – takargatta be anyu a csodatakaróval Pannit, aki megnyugodva, hogy nem késett el az iskolából, percek alatt visszaaludt.
Nagyon elcsodálkozott, mert amikor szétnézett, egy tisztáson találta magát. Köröskörül hatalmas fák álltak mozdulatlanul és méltóságteljesen. Ijesztő is lehetett volna, de Pannit – ahogy nagyapa szokta mondogatni – nem olyan fából faragták. Amikor először hallotta Panni ezt a kifejezést, ijedten tapogatta meg a karját, hogy ugyanbiza milyen fából faragták őt, de aztán nagyapa nevetve megnyugtatta, hogy ez csak egy mondás. Szóval ott állt a mi Pannink a tisztás közepén és kíváncsian pillantott körbe. Na jó, hát a kíváncsiságába egy icipici félelem is vegyült, de egyszercsak meglátott egy hatalmas gombát, ami alól egy kis süni nézett rémülten a világba. Úgy tűnt, hogy eltévedt és nem találja az otthonát. Panninak rögtön eszébe jutott Sün Balázs és népes családja, óvatosan megközelítette és cseppet sem csodálkozott, amikor a süni szepegve, szipogva, de roppant udvariasan megszólította:
– Szia, bemutatkozom: Sün Sándorka vagyok és eltévedtem. Már nagyon szeretnék otthon lenni, segítesz megtalálni az otthonom?
– Szia! Az én nevem Panni, és én most éppen álmomban vagyok ezen a tisztáson, de örömmel segítek neked.
(Aha, így már érthető ez a fenenagy bátorság: Panni végig tudta, hogy álmodik, azért is, mert nem először történik meg vele. Most nagyon remélte, hogy megtudja az álom végét is, mert előfordult, hogy az a fránya ébresztőóra kíméletlenül belecsöngetett az álma közepébe, aztán törhette a fejét, hogy mi lett volna, ha…)
– Nagyon szívesen segítek neked hazajutni – folytatta Panni nagy együttérzéssel –, de jó lenne tudni hol lakik a családod.
– Jaj, hát nagyon messze! A tisztáson túl, a kanyargós ösvény végén, a nagy fenyő alatt – sorolta készségesen Sün Sándorka reménykedve, hogy ez az aranyos kislány talán tud rajta segíteni.
– Rendben, megkeressük! Gyere, felveszlek az ölembe, mert nincs túl sok időm! Rögtön felébredek! – de ezt már csak magának mondta, nem akarta, hogy szegény kis süni még jobban kétségbeessen.
– Az a baj, hogy a tüskéim nagyon szúrnak, nem jó ötlet, hogy felvegyél! – aggodalmaskodott süni. De hát Pannit, mint már tudjuk, nem olyan fából faragták, hogy olyan könnyen feladja. Körülnézett, gyorsan felszedett pár lehullott levelet, egy kis kosárkát formázott és máris felkapta Sün Sándorkát.
– Ajjajj, szédülök! – sopánkodott a kis csavargó, de Panni gyorsan eligazította.
– Sajnálom, de ha nem viszlek a karomban , akkor ránk is esteledhet és nem találjuk meg a nagy fenyőt.
– Rendben! – sóhajtott nagyot a pici sün. Panni szaporán szedte a lábait, elhagyta a tisztást és egy olyan kanyargós ösvényen találta magát, amilyent eddig még meséskönyvben sem látott.
– Azt a hét meg nyolcát! – rikkantott – Még tengeri beteg leszek, mire a végére érünk.
– Az mit jelent? – ijedezett süni, mire Panni nevetett egy nagyot:
– Azt én sem tudom, apa szokta mondogatni, amikor nagyon kacskaringós utakon kell neki vezetni az autót.
– Micsoda autót? – faggatta volna tovább Sün Sándorka, de hirtelen ismerős illatokat érzett és izgatottan kiáltott fel:
– Már közeledünk, anyu almakompótot főz!
– Jujj de jó! – örült vele együtt Panni, főleg, hogy érezte, rögtön fel fog ébredni.
Annyi ideje volt, hogy az óriási fenyőhöz érve gyorsan letette a kis tekergő sünit, aki szaporán szaladt az övéihez. Ott volt a népes család, sün mama nagy hozzáértéssel kavargatta a mennyei illatokat árasztó almakompótot. Hálásak voltak nagyon Panninak, mert már kezdtek aggódni a csemetéjük miatt, akiről kiderült, hogy nem ez az első elvándorlása. Szívélyesen hívták Pannit, hogy kóstolja meg az almakompótot, de Panni kedvesen szabadkozott, hogy mennie kell, mert…
– Hűha! Milyen jót aludtam! – nyújtózkodott Panni a csodatakaró alatt. Kinézett az ablakon, nyoma sem volt már borús égnek, a nap barátságosan mosolygott és igencsak fent járt már.
– Képzeld, anyu ! – ugrott ki Panni sebesen az ágyból, és máris a konyhában volt. – Képzeld, mit álmodtam!
Anyu mosolyogva nézte virgonc kislányát és máris nyújtotta a kiskanalat:
– Gyere, kóstold meg! Almakompótot főztem!
A disznajói (Vălenii de Mures) Vita Piroska meséje közönségdíjas lett a Tekergő Meseösvény pályázatán a felnőtt kategóriában (a borítókép illusztráció)
