MEDGYESSY ÉVA
És ismét temetünk. Ismét betelt egy biankó, ismét szegényebbek lettünk. Kevesebbek. Búcsúzunk a művésztől, az embertől, múltunk egy darabkájától. Mi, akik ismertük őt. Mi, akik még láthattuk őt színpadon, érezhettük a nagy diószeméből áradó bánatot, vagy hasfájásig nevethettünk rajta, amikor komédiázott. Mi, kolozsváriak, színháziak és színházszeretők a múlt századból. „Ha valakit érdekel, Török Kati énekel” – poénkodott az egy színészkollégája az egykori szilveszteri kabaréban. Ragyogóan énekelt. Sanzont, kuplét, megzenésített verseket – nem csoda, hisz zenei pályára készült, s ha a versek el nem csábítják a színpad felé, zongoraművész lett volna belőle.
Nem tartozott Thália elkényeztetett gyermekei közé. Tehetsége, sokoldalúsága és nem utolsó sorban irigylésre méltó, manöken-alkata ellenére túl kevés feladatot kapott a kolozsvári színpadon, amelyhez pedig ennek dacára mindvégig hű maradt. Így utólag tudom csak igazán felmérni, milyen szerencsés vagyok, hogy láthattam játszani. Felejthetetlen Andromakhé volt a Trójai nőkben, férjét sirató, gyermekét féltő, örök Anya, világégések viharában, és ugyanakkor fergetegesen komédiázott Aneta Duduleanu szerepében a Szarkafészekben. Bűn a színházvezetése részéről, hogy mindezek dacára sokáig mellőzték.
Aztán egyszer csak újra rávetült a rivaldafény. Abban az időben jómagam – mint színpadi súgó–,dolgozhattam is együtt vele, s így jobban megismertem. Az Embert és a Színészt. A hetvenes évek végén történt, hogy hosszabb szünet után Molnár Ferenc Olimpiájának rövid karakterszerepében tért vissza a színpadra. A premier napján odajött hozzám és külön megkért, nagyon vigyázzak rá, borzasztóan ideges. "De hát minden jól ment a próbán, a szöveget is biztonsággal tudod" - értetlenkedtem akkor. Megmagyarázta. "Olyan régen nem voltam színpadon, hogy most azt sem tudom, merre van az Isten. A színpadtól is el lehet szokni" – mondta ő. Nem sokkal később Harag György bízott rá egy rövid, de megrendítő drámai szerepet Csíky László Öregházában, majd szintén Harag rendezői vezénylete alatt formálta meg a világ legmulatságosabb, legszánalmasabb és legszeretnivalóbb, süket Minna nénijét a Nem élhetek muzsikaszó nélkül-ben.
Csodálatosan mondott verset. Kellemes orgánum, kifogástalan, szép dikció, természetes egyszerűség és csordultig lélek – az a megfoghatatlan, mélyről fűtött érzelmi gazdagság. Élmény ma is visszahallgatni az egykori felvételeket. A versek, meg a hite és a humora segíthette át a megpróbáltatásokon, s a korai nyugdíjaztatás keserűségén. És a család.
Élete utolsó korszakát Budapesten élte le, lánygyermeke és unokái körében. Akkor újra azt érezhette, hogy szükség van rá, hogy valakiknek fontos. És mivel nyitott volt, kivételesen művelt és minden érdekelte, szakmabéliekkel, barátokkal találkozhatott könyvbemutatókon, Erdélyhez és színházhoz kötődő eseményeken. Így találkoztam vele én is utoljára a Színháztörténeti Intézet patinás falai között. Jókedvű volt, kíváncsi, s a szeme csillogott. Ezt a képet is megőrzöm róla az emlékezetemben.„Az is a mi dolgunk itt a Földön, hogy tisztességgel szolgáljuk a holtak emlékét”- Ő mondta ezt a legszívhezszólóbb kolozsvári színpadi ballada, a Zokogó majom Vincénéjének szerepében. Megfogadjuk. Emlékedet tisztességgel fogjuk szolgálni. Isten veled, Török Kati!
