A nemzetállam diadala

A nemzetállam diadala
Trump győzelmének semmi köze nincs ahhoz a populizmushoz, amiről a nemzetközi nyilvánosság, főként a német beszél. A dolog sokkal egyszerűbb, Trump győzelme a nemzetállam győzelme.

Ez a nemzetállam azonban már régen nem a rasszizmus nemzetállama. Már jó évszázada az állampolgári nacionalizmusé. Trumpot Amerikában is azok választották elnökké, akik minden bajukat a globalizmus számlájára írják. A globalizmus és a globalitás azonban – amint azt a kérdéskör talán legjelentősebb nemzetközi szakértője Ulrich Beck Was ist globalisierung? című könyvében bizonyította – merőben eltérő fogalmak. A globalitás az emberi civilizáció globálissá válásának természetes folyamatát jelöli: a másságok – tényszerű – együttlétezésének terminusa. A globalizáció ezzel ellentétes fogalom. A másságok – pénzügyi hatalom jegyében történő – felszámolásának ideológiája. Ez az ideológia – a profitmaximalizálás jegyében – az emberi jogokra, azaz az ember és ember közti minden különbség felszámolásán alapuló – neoimperializmus eszmerendszere. A terminus pusztán a „világ proletárjai egyesüljetek” jelszónak a „világ kapitalistái egyesüljetek” jelszóval való felcserélését jelenti. Ez a jelszó megdöbbentő módon jóval alkalmasabb a demokrácia rendeltetésszerű működést lehető- vé tevő állam felszámolására, mint az előbbi volt. Ez az állam persze nem a nemzetállam, abban ugyanis igazi demokrácia soha sem is érvényesülhetett.

A világ proletárjainak egyesülése (azaz a Varsói Szerződés államainak szövetsége) is az általunk jól ismert nemzetállami homogenizáció gyakorlati megvalósulását eredményezte. S ezt nem csak Ceausescu Romániája, de Kádár János (manapság válik ez igazán szemlélhetővé) jóval hatékonyabb Magyarországa is bizonyította. Hogy Kelet-közép Európa egyéb államairól, például Szlovákiáról vagy a szintén mesebelien „hatékony” egykori Jugoszláviáról ne is beszéljek. Kell ezt még bizonyítani?

A világ kapitalistáinak egyesülése ezt a folyamatot teljesíti ki. Merthogy ez a folyamat nem pusztán az államokat – és az azokra alapozott demokráciát – ássa alá, hanem magukat az államokat is súlyos válságba juttatja. Korántsem véletlen, hogy ugyanazok hisznek a világ kapitalistáinak világmegváltó szerepében, akik egykor a világ proletárjainak világmegváltó szerepében hittek. Mindkét esetben elvakultan.

Kiderült, hogy mindkét megváltás emberellenes. Az ember kultúrlény. Egyénként és egy meghatározó közösség tagjaként is másak vagyunk. S – a modernitás egyik legszörnyűbb babonája ellenére – meghatározó vonatkozásokban egyéni másságunk is pusztán közösségi hovatartozásaink révén érvényesülhet.

„Trump katasztrófa. Az emberiséget azonban amióta a világ világ, csak katasztrófák voltak ké- pesek észhez téríteni. Trump – nézetem szerint és nem utolsó sorban végre – önmagán jóval túlnőve is egy valóban globális katasztrófa generátora. Egyfajta Antikrisztus. S ami számomra mégiscsak vigasztaló: eljövetele talán még idejekorán következett be ...”

Hogy a modernitás kultúrája attól az evidens tételtől, hogy jogilag minden embernek és minden közösségnek ugyanannyi joga van másnak lenni, mint bármely másnak, azaz hogy emberként épp másságunkból következően csak és csakis másokként lehetünk egyenlőek, hogyan juthatott el ahhoz a képtelen „emberjogi” posztulátumhoz, hogy egyformáknak kéne lennünk, megfoghatatlan. Hogy az emberiség ily módon a ráció jegyében válik testestől-lelkestől irracionálissá, evidencia.

A globalizált kapitalizmus közösségi voltunkat ássa alá, ahogyan a globálisnak megálmodott kommunizmus is tette. Trump ezt paradoxont ismerte fel. S tette az amerikai ingatlan- ügynökök intellektuális szintjén alapaxiomává. Azt még képes volt tudatosítani, hogy a globalizáció az amerikai középosztályt is súlyos válságba sodorta. De azt, hogy nem csak az amerikait és főként nem azt, már (a minden szavából ordító nemzetállami önzés miatt is) képtelen volt (és hitem szerint az is lesz) felismerni.

Ő a paradoxont úgy igyekszik „föloldani”, hogy figyelembe sem veszi, azaz a másság létjogosultságát is tagadja. Hillary úgy oldotta volna fel, hogy a látszat-másság apoteozisával söpörte volna szőnyeg alá. A férfivé semlegesített nővel, a fehéren angol nyelvűvé és kultúrájúvá idomított állampolgárral, a neoliberális vélemény-diktatatúra bájává alázott gondolattalan klónok tömegeivel. Csakhogy, úgy tűnik, ez a stratégia már kifulladt, mert fokozatosan lelepleződött.

Így aztán Trump nem sokat lacafacázott, egyszerűen átvágta gordiuszi csomót. A vész ellen nem a magától értetődő reakciót, azaz a másságok elismerésének, következésként harmonikus együttélésének módszertanát fedezte fel. Nem. Ő a nemzetállami elzárkózást, a politikai nemzet nevében kierőszakolt homogenizációt véli ellenszernek. Magyarán azzal a spanyolviasszal rukkol ismét elő, mely szerint a kisebbségeknek nincs helyük egy többségi államban. Legyünk mindannyian ugyanolyanok. Egészen pontosan agresszíven semmilyenek.

Nyugat-Európa – s főként annak leginkább amerikanizált mintaállama, Németország – az első napokban a kétségbeesés szinte már nevetséges reakcióit produkálta. Úgy tűnik azonban, hogy lassanként a németek is „észhez térnek”. Az európai államok sorra ismerik fel, hogy nincs is itt semmi baj. Amit Trump akar, azt voltaképpen mindannyian akarjuk. Sőt nagyon. Csak semmi kisebbséget!

Nem álmom az, hogy valamiféle Kasszandraként vonuljak be a romániai magyar sajtótörténetbe. De nem tehetem meg, hogy ki ne mondjam: rövidesen csodálatos konszenzus fog kialakulni. Viharos gyorsasággal ki fog derülni, hogy Angela Merkel és Jean-Claude Junker és Sarkozy és Marine Le Pen… és Orbán Viktor, s a mi Cioloșunk is ugyanezt akarja. Mert hol az többségi, aki nem? Minden „normális” ember egynyelvű és egy kultúrájú „globalizált” nemzet- államokról álmodozik! (A lelkünk mélységes-mélyén még mi, kisebbségi magyarok is.)

A konszenzus (amelynek nyomán kő kövön nem maradhat) borítékolva van. Ezzel ugyanis a jelenlegi világrendszer ősrégi tévhite is végső stádiumába jut. Maga Trump dönti dugába. És nem akárhonnan, egyenesen a csúcsról. (Mellesleg – bár jóval rafináltabb eszközökkel –, mint fentebb jeleztem, Hillary is ugyanezt tette volna.) A kisebbségek – ez még számos többségi létre készülődő kisebbségi honfitársam számára is fájdalmas lehet – legyőzhetetlenek. Az kisközösségek, az államok, az emberiség mindig kisebbségekből épültek föl és azokból is fognak fölépülni. A túlhajtott egységesülést mindig az „elkülönböződés” követi. (Lásd Norbert Elias: A civilizáció folyamata című – egykor bibliaként lapozott – könyvét!)

 Trump világraszóló diadala voltaképpen a kijózanító csődöt készíti elő. Sem egyének, sem közösségek gyanánt nem vagyunk egyformák. Az ember attól ember, hogy Kosztolányival szólva, egyedüli példány. „Nem élt belőle több és most sem él/ s mint fán sem nő egyforma két levél, a nagy időn sem lesz hozzá hasonló.” S bár Kosztolányi még (ámbár ő sem mindig) az individualizmus foglya, evidens tétele ma már a közösségekre is érvényes. Mi, emberek és közösségek (a két fogalom elválaszthatatlan egymástól) azért létezhetünk, mert nem kizárjuk, hanem kiegészítjük egymást. Trump diadala azért világtörténelmi jelentőségű, mert – óriási valószínűséggel – végképp zátonyra fogja futtatni azt a képtelen gondolatot, hogy az emberiség akkor lesz életképes, ha a globalitás lényegét megtagadva, a globalizmust, azaz a mindenszintű homogenizációt juttatja hatalomra.

Az emberiségek ugyanis, ha fenn akar maradni, egyetlen esélye van, az államok és az államokon belüli kisebbségi közösségek harmonikus együttélésének régóta esedékes kigyöngyözése. Trump katasztrófa. Az emberiséget azonban amióta a világ világ, csak katasztrófák voltak képesek észhez téríteni.

 Trump – nézetem szerint és nem utolsó sorban végre – önmagán jóval túlnőve is egy valóban globális katasztrófa generátora. Egyfajta Antikrisztus. S ami számomra mégiscsak vigasztaló: eljövetele talán még idejekorán következett be.

Eljövendhet még egyfajta végítélet is

promedtudo2Hirdetés

A rovat cikkei

Miközben Európa vezető politikusai is többnyire fintorogva, mi több, aggodalommal reagáltak Donald Trump megválasztására, majd beiktatására, Liviu Dragnea időt és pénzt nem sajnálva igyekezett elsőként az új elnök közelébe férkőzni– és sikerült. Állítólag kemény dollárszázezrek árán jutott meghívó Dragneáéknak, viszont megérte! A három napos „politikai wellness” alatt a PSD-elnök és Sorin Grindeanu kormányfő több, talán még az ország érdekei szempontjából is jelentősnek számító megbeszélésen vehetett részt, az elnöki kézfogás csak bónusz volt. (Most aztán lesz mit visszalapátolni a pártkasszába!)
Máskép(p)
Az Egyesült Államok legutóbbi, mocskolódásokban és váratlan fordulatokban egyaránt bővelkedő elnökválasztása komoly fejtörést okoz a politikai elemzőknek. Utólag persze könnyű okosnak lenni, mindenkinek van legalább egy megfejtése arról, hogyan sikerült kisiklatni - más olvasatban: hogyan sikerült helyes mederbe terelni - a választók akaratát, az igazán kézenfekvő magyarázatot azonban a kampány másik meglepetésembere, Bernie Sanders vermonti szenátor adta nemrég.
Máskép(p)
Máskép(p)