140 éve született Ravasz László püspök, Kalotaszeg neves szülötte
Ravasz László és Makkai Sándor püspökök
Ravasz László és Makkai Sándor püspökök
Vissza

140 éve született Ravasz László püspök, Kalotaszeg neves szülötte

„Ám, kit ne érdekelne személye, és egyetemes magyar és egyháztörténeti szempontból az a kor, amelyben élt, és kortársai, akikkel kapcsolatba került ez a történelmi jelentőségű és sok kegyelmi ajándékkal megáldott ember, egyházunk egyik legnagyobb, ha nem legnagyobb püspöke". (Gyökössy Endre)

GOMBÁR SÁNDOR

1880-ban költözött Bánffyhunyadra Kelementelkéről az a székely házaspár, akiknek gyermekeik, köztük Ravasz László is, már Kalotaszegen születtek. Hadd meséljen erről ő maga: „Születtem 1882 szeptember 29-én Bánffyhunyadon, Ravasz György és Gönczi Róza házasságából, második gyermekül. Két testvérem volt: Bella, egy évvel idősebb és György, kettővel fiatalabb, aki öt éves korában meghalt, anyám hetven év múlva is siratta.” (Emlékezéseim).

Ez a korai haláleset meghatározta a család életét. Édesanyja kéziratai között Ravasz László a következő verset találta öccse gyerekkori halálára nézve: „Van egy földem, ez minden birtokom. A mezsgyéjét nagyon sokat járom... De drága föld! Nekem nagy kincset ér. Nem is adnám e földön semmiért. Pedig nincsen gyémántbánya benne, csak kisfiam porladó teteme.”

Édesapja, Ravasz György, reáltantárgyakat (számtan, fizika, természetrajz) tanított a bánffyhunyadi magyar állami iskolában. Ravasz László így ír apja pedagógiai módszeréről: „Világosan, sőt élvezetesen magyarázott, jól kérdezett, a tanulókat ambicionálta, óráit érdekessé, derültté tette, a családiasság benyomását keltette, jól alkalmazott összefoglalásokkal és ismétlésekkel a megtanult ismeretanyagot nem engedte elillani.” (Emlékezéseim) Ahogy apja tanítási módszerére, úgy családi életükre is érvényes volt a családközpontúság: „Egész gyermekkoromon áthúzódik az erős családiasság.” (Emlékezéseim)

Születése, fiatalkora az 1867-es kiegyezéssel elkezdődött gazdasági virágkor, a dualizmus második felére esett. A gazdasági virágzás érvényes volt Kalotaszegre, és azon belül Bánffyhunyadra is. Bár iskolai tanulmányai elvégzése után - családi okok miatt - Ravasz László elkerült Kalotaszegről Székelyudvarhelyre, az ottani kollégiumba, 1906-1907 között visszatér Bánffyhunyadra, mint segédlelkész. Az otthoni indíttatás egész életét meghatározta, gazdagította e tehetséges embert.

Teológus koromban (1993-1998) tanáraink kezdeményezésére (jelképes, ismeretgazdagító tanulságos „kampány” volt ez) a teológus ifjúságnak a sok értékes püspök közül szavazattal kellett egyet kiválasztani, akiről ismereteink alapján úgy gondoltunk, hogy a legtöbbet tett, szolgálata a leghitelesebb egyházunkban. Érdekes módon Ravasz László kapta a legtöbb szavazatot. Mindezt alázattal tettük, tudva, hogy minden püspök élete és szolgálata a maga idejében értéket képvisel. Ravasz László hagyatékának megismerése, könyveinek megszerzése fontos törekvés volt. Egyfajta pozitív rajongás volt a személye iránt, rajta keresztül ragadtuk meg a leghatékonyabban Krisztust.

Az illyefalvi teológus hétvégeken vagy a teológián Ravasz László könyveinek megszerzéséért (Emlékezéseim, Ószövetségi Magyarázatok, Tízparancsolat magyarázata, Hazafelé, Gondolatok, Krisztussal a viharban prédikációs kötet, stb.) nagy kapkodás volt. Tanulmányaim után, brassói segédlelkészségem idején volt ott egy antikvárium, ahonnan szintén megfelelő áron lehetett Ravasz László prédikációs köteteiből vásárolni, régi kötésben. Nemrég került kezembe az Alfa és Omega prédikációs kötete. Idézek belőle: „De ha te is segítesz kedves olvasó, a tarka kövekből kiveheted azt a dicsőséges Arcot, aki a pátmoszi agg látásán sugárzott át, mint a felkelő nap a völgyek ködén: Én vagyok az Alfa és az Omega, kezdet és vég, ezt mondja az Úr, aki van és aki vala és aki eljövendő, a Mindenható.” (Jel.1,8).

Amikor olvasom írásait, érzem, hogy azok magukkal ragadnak. Olyan gazdag szókincs, háttérismeret, aktualizálás, elbeszélő tehetség, metaforizálás által hirdeti Isten igéjét, Krisztus evangéliumát, hogy az lenyűgöző. Prédikációiban Krisztus élő és ható személy, aki magával ragad. Egy lelkipásztor értéke elsősorban az igehirdetési szolgálat minőségében mutatkozik meg. Nem véletlenül írta, hogy: „A lelkipásztornak annyi tekintélye és méltósága van, amilyen tisztán hirdeti az Igét, s amilyen mértékben engedelmeskedik az Ige parancsának” (Hazafelé). Igehirdetésben bátorítani két világháborúban és utána, 1956-ban, majd a kommunista rendszerben nem volt könnyű.

Bárcsak e neves elődünk példája hatással lenne igehirdetési szolgálatunk megújítására! Erre nagy szükség lenne ma is globalizálódó, értéktelenedő, háborúkkal, járványokkal teli világunkban.

Ma, amikor értékrendünk válságban van, azt gondolom, hogy az emberi lét értelme továbbra is a személyre szabott isteni küldetés teljesítése. Mindenkinek a saját életfeladata, harca az, hogy ezt a küldetést felismerje, teljesítse, és egykor elszámoljon vele.

A küldetés teljesítésére való felkészülés egyik eszköze a nevelés. De mit értünk ma nevelésen mi, akiknek nevelnünk kell az utánunk jövő nemzedéket? Azzal is ápolom Ravasz László emlékét, hogy a nevelés fontosságát az ő gondolataival támasztom alá: „A nevelés az a főér, amely által az egész emberiség szellemi életereje szakadatlanul megújulva árad. A meglevő nemzedékek legfőbb gondja, legnagyobb parancsa az, hogy mindazt, amivel bír, maradék nélkül, sőt megtetézve adja át a következő nemzedéknek. De ez ne csak leltári átadás legyen, hanem egyszersmind új világteremtés. Legegyetemesebb munka tehát ez: felnőtt neveli a gyermeket.”

Néhány példát szeretnék megemlíteni Ravasz László nevelési felfogásából, amelyeket meghatározott a gyermekről való gondolkodása, akiket „apró igehirdetőknek” nevez. „A gyermekek Krisztuséi, tehát vigyázzunk rájuk, ne tekintsük őket saját tulajdonunknak. Minden gyermek kezdet és lehetőség arra, hogy ez az elrontott világ megszépüljön és jobbá legyen. Amíg az anyák szülnek, addig az Isten nem adja fel a reményt romlott teremtményéért, az emberért. Éppen ezért minden gyermek nemcsak lehetőség, hanem zálog is arra, hogy jönni fog egy jobb világ, mert Isten világművész, márpedig minden művész: optimista”, hangoztatja.

Egy másik téma, amiben érdemes gondolataira figyelni, az a más nemzetiségekkel való együttélés. 1921-ben, élete egyik meghatározó pillanatában Ravasz Lászlónak, akit a Dunamelléki Egyházkerület Püspökévé választották, el kellett válnia szülőföldjétől. Erdély elhagyását, mint lelki megrázkódtatást a mindkét helyre kiterjesztett haza fogalmának megélésével tudta átélni. „Ha nem élt volna bennem személyes bizonyossággal, hogy Erdély és Magyarország egy föld, egy ország, egy haza, úgy éreztem volna, hogy árulást követtem el szülőhazám ellen.”

Nem került vissza többé Erdélybe, de tanulságos a magyar-román együttélésre vonatkozó gondolata: „Amíg román és magyar egymást emészti, pusztítja, s halálos ellenségként vérzik el egymás kardjától, az erdélyi kérdés nincs megoldva, akármelyik lesz úrrá a másik felett. Az erdélyi kérdés akkor van megoldva, amikor kelet és nyugat, román és magyar, egy magasabb szintézisbe megbékül és a mindkettőt összefoglaló emberi eszmény közösségében egymást segítve Erdélyt, ezt a drága földet, amely felett a meghasonlás átka lebeg, a kiengesztelődés országává teszi.”

Hadd tanuljunk tőle egyházi életünk, istentiszteletünk gyakorlása kérdéseiben is ma, amikor a járvány után sokan nem tértek vissza a templomokba, inkább online követik azokat: „A református ember legalább minden vasárnap templomba megy. Akármilyen jó a rádiója s azon akármilyen neves igehirdető beszél, az élő gyülekezetet nem pótolja semmi. Ez olyan, mintha egy édesanyának azon egy városban lakó gyermekei anyjuk neve napját mind külön-külön, magányosan ünnepelnék. Az ünnepet éppen az teszi széppé és lélekemelővé, hogy együtt és közösen ünnepelnek. Templomba menésre senkit sem szabad erőltetni, de a gyülekezetbe mindenkit hívogatni kell”. (Hazafelé)

Zárom gondolatomat a háláról írt soraival: „Csak a hálás ember lehet boldog ember, csak a hálás ember elégedett ember, csak a hálás ember egyensúlyozott lélek. S mégis ezt az egyet, a háládatosságot tanulják meg legkevésbé az emberek”. (Gondolatok)

Törekedjünk megismerni még jobban e hagyatékot, és Istennek adjunk hálát ezért a gazdag, példamutató életért!

A szerző magyarkiskapusi református lelkész

Ravasz László (1882–1975)

Erdély, pontosabban a Székelyföld adta a keresztyén kultúra állandó magyarországi követéül. Erdélyben született, ott is tanult, személyisége ott teljesedett ki, Magyarország pedig készen megkapta. Kapocs is ő egyben, azt a két nemzetrészt kapcsolja össze, amelyet kényszerűen különválasztottak.

Erőteljes hatással volt rá a világháború között Erdélyben is kibontakozó igeteológia, vagy újreformátori teológia. Ekkor került végérvényesen Isten igéjének vonzáskörébe. Az ige termékenyítőleg hatott rá, ami megmutatkozik egész életén, püspöki szolgálatán, gyülekezet- és nemzetszemléletén egyaránt. 

1921-ben a Dunamelléki Református Egyház választotta püspökévé, így lett a Kálvin-téri gyülekezet lelkésze. Ezzel szószéke a város és – a rádió révén - az ország reformátusainak világnézeti-szellemi igazodási pontja lett. Kivételes szónoki tehetsége Chrysosotmusra, vagyis aranyszájú Jeromosra emlékeztet. Az ige-teológia juttatta el a belmisszió magyarországi megszervezéséhez. Minden intézkedésének igei alapja volt. Valamennyi termékenyítő gondolata ebből származott: innen indult ki és ide érkezett vissza.

Lelkész-centrikus püspök volt. Tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának, számos régi és új teológiai szakfolyóirat szerkesztője lett, és ezzel erősítette a református jelenlétet a magyar szellemi életben. Magyarországon a Trianoni traumából történő kilábalást kívánta szolgálni. Az egyházi megújulás feltétlen híve volt (szertartáskönyv, Újtestamentum-fordítás).

Később pedig épp olyan áldozata lett ő is a kommunista diktatúrának, mint Mindszenty vagy Ordass Lajos evangélikus püspök. Leányfalusi elszigeteltsége termelte ki belőle a legszebb és legemelkedettebb gondolatokat, amelyekért hálás lehet az utókor. Mindenképpen méltó ő arra, hogy helye legyen a nemzet nagyjainak Panteonjában.

A Felsőház tagjaként (1927–44) az első két zsidó-törvényt megszavazta - nem volna helyes ezt tagadni. A bűnbocsánat általános és egyetemes szabálya az, hogy ne csak bánjuk a bűnt, és ne csak bocsánatot kérjünk, hanem jóvá is tegyük. Nos, ezt Ravasz László megtette a református egyházban elindított zsidómentő missziójával.

Buzogány Dezső professzor, egyháztörténész

 


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Csütörtöktől Janovics Napok az Erdély ...
Először helyeztek ki köztéri adventi ...
Csaknem 7 százalékkal nőtt a forgalomba ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ