„A színpadi hitelességben hiszek, nem a teatralitásban.”

- Székelyudvarhelyen születtem, ott nőttem fel és a Tamási Áron Gimnázium diákja voltam. A városunkban akkor még nem létezett állandó kőszínház, de nagyon nívós műkedvelő színtársulatok működtek abban az időben. A magyartanárnőnknek, Szász Mihálykó Máriának köszönhetően én is tagja lehettem az akkor verbuválódott Vitéz Lelkek elnevezésű diákszínjátszó csoportnak, amely ma is létezik és hatékonyan működik. 

- Akkor döntöttél úgy, hogy színésznő leszel?

- Azt mesélik, hogy gyerekkoromban, amikor megkérdezték tőlem, hogy mi szeretnék lenni, nemes egyszerűséggel azt válaszoltam: híres ember. Vonzott a pedagógusi pálya, de a jogász szakma is, ugyanakkor énekesnő, meg színésznő is szerettem volna lenni. Mivel a legtöbb munkát, lelkesedést és energiát a színjátszásba fektettem be az iskolás éveim alatt, és onnan is kaptam a legtöbb pozitív visszajelzést díjak, elismerések formájában, úgy döntöttem, hogy megpróbálom a felvételit a kolozsvári színire, ahova fel is vettek a Bíró József és Salat Lehel által vezetett évfolyamra. 

- Már egyetemista korodban is több szerepben láthattunk annak idején.

- Elsőéves koromban léptem először színpadra az Árkosi Árpád által rendezett Máli néni című előadásban, a Virágáruslány hárommondatos szerepében. Szerencsés volt az évfolyamunk, hogy már egyetemistaként színpadra engedtek minket, így az elméleti tanulmányok mellett rögtön gyakorlati képzésben is részesültünk. Nagyon nagy megtiszteltetés és kihívás volt diákként olyan hatalmas színészegyéniségek mellett játszani, mint Orosz Lujza, Vitályos Ildikó, Csíky András, Senkálszky Endre, vagy Nagy Dezső. 

- Férfiszerepet is alakítottál a pályafutásod alatt. 

- Zseniális ötlet volt Tompa Gábor rendező részéről, hogy Caragialénak Az elveszett levél című színművében a férfi szerepeket nőkre osztotta, míg a darabbeli egyetlen női szerepet Bács Miklós kollegánk játszotta. Igazából nem férfiakat alakítottunk, hanem elférfiasodott nőket, mintegy görbetükörben mutatva meg, hogy mennyire kiforgatják önmagukból az embereket a politikai harcok és játszmák. Izgalmas volt az egész munkamenet, a próbafolyamat, mert egy nagyon jól megírt darab, nagyszerűen megrajzolt szereplőit kellett egy egészen más szemszögből bemutatnunk. Nagyon szerettem a rám osztott Zaharia Trahanache szerepét és roppant kitüntető volt számomra, hogy a társulat nekem ítélte ezért az alakításért a Bánffy Miklós Vándordíjat. 

- A férfiszerep mellett, állatszerepben is volt alkalmad kipróbálni magad. Mitől válik egy antropomorf állatszerep igazán hitelessé? 

- Mivel én egy juhot alakítottam Orwell Állatfarmjában, elsősorban azt kellett megtalálnom, hogy miként nyilvánul meg a birkaság, a nyájszellem az emberben. Az adott állatfigura legjellegzetesebb milyenségét, tulajdonságait kell megragadni, kiemelni és felnagyítani. A birka például nem sokat gondolkodik, igénytelen, képtelen a lázadásra, közömbösen legelészik, mendegél, amerre hajtják és ellentmondásos módon, pont emiatt válik a darabban bemutatott diktatórikus rendszer vérengzéseinek a túlélőjévé. Kérdés, hogy a gyávasága és a tehetetlensége, vagy pedig a szelíd pacifizmusa menti-e meg? Sokat segített a zene, az ének és a koreográfia az állatalakok mozgásának és viselkedésmódjának az előadáson belüli kifejezésében. 

- Utoljára Kosztolányi Dezső Édes Anna című darabjában (rendező: Szabó K. István), Vizyné szerepében láttalak a színpadon. Ezt a nagyszerű alakításodat a 2023. év Társulati Díjával jutalmazták. 

- Nagyon sokat jelent számomra és roppant megtisztelőnek érzem, amikor a kollegáim értékelik és elismerik a munkámat. Valószínűleg alkatomnál fogva hosszú évekig csak fiatal lányszerepeket kaptam. Az első kilépésem a naiva szerepkörből akkor történt, amikor a Brian Friel Fordítások című drámájában David Grant, az előadás rendezője rám osztotta a falu és a fennálló szokásrendek ellen lázadó Maire szerepét. Egy érett, a szerelméért áldozatokat vállaló, önnön sorsával szembeforduló, környezetével megküzdő ír származású nőt kellett megjelenítenem a darabban. Döbbenetes volt számomra az a párhuzam, amely a mi székely voltunk és az írek sorsa között bontakozott ki a darabban. Hasonlóan nagy kihívás, magas lépcsőfok és jelentős váltás volt számomra a Nagymama szerepe Dragomán György Kalucsni című darabjában amelyet Visky András rendezett. A közös, kreatív alkotómunka élményét a legintenzívebben talán Mezei Kinga rendezővel, Máté Angi Csipkéjének a színpadra állításakor éltem meg. Vizynére visszatérve: azért szerettem meg igazán azt a szerepemet, mert nagyon emberi és esendő. A jó és a rossz tulajdonságok és vonások állandóan váltakoznak benne és én, anyaként, nagyon is át tudom érezni, hogy miként válhatott ilyenné ez a kislányát elveszített asszony. A személyes tragédiáját tetézi, hogy egy szörnyen kilátástalan, kaotikus korszakban játszódik a cselekmény, amelyben minden szereplőnek harcolnia kell a mindennapos túlélésért. Az első világháború utáni, budapesti kispolgári lét nevetséges karikatúrájaként is felfoghatnánk a darabot, ha nem éreznénk azt, hogy minden szereplője egy-egy külön, súlyos, személyes tragédia hordozója. 

- Filmszínészként is volt alkalmad kipróbálni magad.

- Igazi, nagy filmekben kevésbé ugyan, de nagyon sok kisfilmben és vizsgafilmben szerepeltem. Szeretem a filmművészetet és a kamerát, mert úgy érzem, hogy a felvevőgép előtt természetesebb lehetek, mint a színpadon. Kezdő színésznőként furcsa és szokatlan volt számomra, hogy fel kellett nagyítanom a természetes gesztusaimat és a mimikámat a néző és a köztem levő fizikai távolság miatt. Érdekesek a filmszakmában a holtidők, amikor esetenként órákat kell várni a jelenetre. Azt tanultuk, és így is van, hogy ilyenkor a legjobb elszigetelődni és feltöltődni, mert lehet, hogy amikor végre kamera elé kerülünk, több tucatszor kell eljátszanunk majd ugyanazt a jelenetet. Persze nem mindegy, milyen körülmények között kell eltöltenie a színésznek ezt a holtidőt, mert a kültéri forgatások alkalmával, esetenként kánikulában, vagy farkasordító hidegben kell várakoznia. 

- Ezek szerint, a színházi stúdió előadások testközelsége is megfelelőbb számodra, mint a nagyszínpad és a nagy nézőtér tágassága és távolsága?

- A kedvenc terem a nagyszínpadra épített stúdió, mert így nagy a mozgásterünk, de a nézők is közel ülhetnek hozzánk. Én a színpadi hitelességben hiszek, nem a teatralitásban. Ezt a fajta hitelességet a fókuszált jelenlétünkkel kell megteremtenünk, még akkor is, ha történetesen épp nem szeretjük, kedveljük az adott darabot, vagy szerepet. 

- A realizmus, vagy az abszurd áll hozzád közelebb?

- A kettő nem mindig zárja ki egymást a színpadon. Amikor Ionesco Székek című abszurd drámáját próbáltuk Vlad Mugurral, akkor derült ki számomra, hogy az abszurd daraboknak is megvan a maguk realitása, miként az élet mindennapjainak is megvan a maga abszurditása. Igazából mindkettő ugyanarra a kulcsra jár. Minden stílusnak megvan a maga reális vonala, amely csak adott ponton pattan el a realizmustól, mintegy felülemelkedve azon. 

- Mi a színészi erősséged?

- Ezt én nem igazán tudom, talán mástól, valamelyik kollegámtól kellene megkérdezni. Ha mindenképpen válaszolnom kell, akkor azt mondanám: a tapasztalat. Sok olyan nagyszerű alkotóval dolgozhattam együtt, akiktől számos, hasznos technikát el tudtam ellesni, és akik fokozatosan rávezettek a saját utamra, amelynek a már említett színpadi hitelesség a célja.

- A klasszikus, vagy a (poszt)modern drámai formát tartod kifejezőbbnek?

- Nehéz a döntés. A fontos az, hogy egy dramaturgiailag jól megírt darab legyen, erőteljes karakterekkel. Az antik görög tragédiák örökérvényű aktualitásokat hordoznak, tökéletesen érzékeltetik a jelen problémáit is, de a modern darabok nyelvezete és dialógusai talán közelebb állnak hozzám. A letisztult, nyers, ütős valóságban és a sallangok nélküli szókimondásban látom a legerőteljesebb kifejezési formát. Yuri Kordonsky rendező brilliáns Csehov előadásai az iskolapéldái ennek a fajta mélyre ásó, zsigeri megközelítésnek és megjelenítésnek. Amúgy Csehovot tartom az emberek közötti viszonyok egyik legavatottabb ábrázolójának. 

- A jelmez, vagy a díszlet / kellék fontosabb számodra?

- A jelmez, mivel az határozza meg a szerep figurájának a habitusát és sokat segít a karakter kialakításában. Egyetemista korunkban sokat foglalkoztunk a commedia dell`arte maszkos játékstílusával, ahol az álarc, akárcsak a jelmez, döntően meghatározza a szerep jellegét és a játék stílusát. A jelmez is, amint magamra öltöm, már irányt ad és határt szab a szerepemnek. 

-  Az egyéni előadóest, a versszínház, a felolvasószínház mennyire áll közel hozzád?

- Csodálatos a magyar nyelv és szédítő mélységei vannak, bármilyen érzést, érzelmet képes kifejezni, de számomra ott kezdődik a színház, amikor van egy partnerem, akitől az adok-kapok elv alapján impulzusokat nyerek és akihez viszonyulni tudok. 

- A barátaid főleg színházi emberek, vagy inkább színházon kívüli „civilek”?

- A színházon belül több olyan barátom is van, akikkel már évtizedek óta bármikor, bármiben számíthatunk egymásra. Mindenkivel nem lehet ilyen fokú barátságot ápolni, de a színházi munka szempontjából elsősorban az a fontos, hogy ha nem is kebelbarátok, de jó partnerei legyünk egymásnak a színpadon. A civilek számára nem könnyű elfogadni a mi eléggé kiszámíthatatlan életformánkat. Egyetemista korunkban például szinte minden nap, reggeltől éjjelig bent voltunk a színházban. Most is van úgy, hogy nem tudjuk előre, hogy meddig kell bent maradnunk és csak este derül ki, hogy másnap mikor kezdődnek a próbák. De ha belegondolunk, manapság már egy cégnél is épp olyan kiszámíthatatlan az ott dolgozók programja, akár a miénk. Ennek ellenére, főleg a gyerekeimnek köszönhetően, sok „civil” barátom is akad, mert úgy alakult, hogy a gyermekeim pajtásainak a szüleivel sikerült jó és tartós baráti kapcsolatokat kiépítenünk. 

Borítókép: Tompa Réka

Fotók: Kolozsvári Állami Magyar Színház/Bíró István