Szabad vallásgyakorlat járványhelyzetben?

Szabad vallásgyakorlat járványhelyzetben?
A járvány idején a templomok is bezárásra kényszerültek. Szinte ismeretlen tapasztalat volt ez mindenki számára. A legnagyobb bajban nem lehetett Istenhez menekülni. Ezt az első pillanatban el is fogadta mindenki. A rendkívüli állapot későbbi szakaszában, az ocsúdás alatt egyre zavaróbb lett a tudat, hogy Istennel csak személyesen, közvetítő nélkül, a hívők közösségével, a gyülekezettel pedig csak a képernyőn keresztül, a közösségi hálón találkozhattunk. Felmerül a kérdés, hogy miért történt mindez.

Látszólag, többek között a templomok bezárásával is sikeres egészségügyi óvintézkedést hajtott végre országunk. Sikerült elkerülni a tömeges megbetegedést és leszorítani a fertőzötten hazaérkezettek szűk ismeretségi körére a járványt. A hivatalos megközelítés szerint járványügyi sikertörténet. A jövőben is járható út!? De milyen ára van mindennek a hit szempontjából?

Szemem elé villan idős szüleim pánik miatti rémült ábrázata. Saját családtagjaikra és fiukra, aki a fertőző külvilágban „meggondolatlanul” vállalta a bevásárlást számukra, egyik napról a másikra idegenül néztek. Ez a gyanakvó, gyanúsító tekintet részben ma is, közel három hónap után is megvan. A templomhoz szokott lelkükből pillanat alatt kilúgozott az élő járványközvetítés mindent. A gyülekezethez tartozás tudatát is. Valami ösztönös túlélési mechanizmus aktiválódott. Miért volt erre szükség?

Környezetemben többen voltak, akik a félelem hatására, karosszékükben ülve a televízió képernyőjére meredve távoztak közülünk, mint a járvány következtében. A járvány keltette pánik lakótelepünkön több áldozatot szedett, mint maga a vírus. Az élethez való ragaszkodás az alapösztöneink egyike, de az elmúlt három nemzedék alatt a halálhoz való viszonyunk az átlagéletkor növekedésével radikálisan megváltozott.

Úgy szeretnénk élni, mintha soha nem lenne vége földi tartózkodásunknak, és az elmúlásra egyáltalán nem készülünk fel. Nem engedhettük volna el pánikba kergetett idős testvéreinket békésen, kávéjukat ízlelgetve, vagy kedvenc könyvüket olvasva, esetleg sorozathősükkel együtt szenvedve?

Akik elkapták a betegséget és a szövődményekbe belehaltak, teljesen elszigetelve, magányosan, burokba zárva távoztak közülünk. Miért kellett megfosztanunk őket a békés haláltól és a családta­gok körülölelő szeretetétől?

Tény az, hogy egyházi megnyilvánulásunkban nem vagyunk felkészülve járványhelyzetre. Kiskanállal szürcsölt hitünk és gyakran kisiskolás higiéniai megnyilvánulásunk is gátolja a szabad vallásgyakorlást. Mindezért mi is felelősek vagyunk. Miért kell erőltetni továbbra is társadalmunkban a felszínes keresztyénség babonás álvallásosságát?

Önkéntesek járták a kihalt utcákat a járvány bizonytalan időszakában, hogy eljussanak a magukra maradt és bezárt öregekhez. A szüleiket cserben hagyó, megijedt fiatalok és a halálfélelmet megszégyenítő vakmerők ádáz csatájának lehettünk a szemtanúi. Olykor a két szélsőséget össze is kellett hangolni. Az önkéntesség a hit megnyilvánulásának hamisítatlan példája. Miért ne lehetne folytatni ezután is? Csak járvány idején vannak rászorulók?

A paradox helyzetek sorába tartozik a szabad vallásgyakorlatot korlátozó intézkedés, a járvány elkerülése miatt bezárt templomok helyzete is. A társadalmi szerződés sérült. Az állam nem képes garantálni a szabad vallásgyakorlatot. A várhatóan visszatérő járvány esetén az egyháznak gondolkodnia kell új úton is. Nem engedheti meg magának azt, hogy az államhatalom kénye-kedve szerint vélt vagy valós okok miatt bármikor bezárhassa a templomokat. Két világos és ellentétes út rajzolódik ki: engedelmeskedni, és ezzel vállalni a közösség elsilányulását, vagy szembemenni a rendelkezésekkel annak ellenére, hogy ez igen veszélyes lehet. Az elfogadás hatalmas lelki veszteséget is jelent a közösség számára. Csekély támogatás reményében mindent elfogadni vélemény nyilvánítás nélkül, csak a sorvadást jelentheti a keresztyén közösségek számára. Az elutasítással tulajdonképpen az engedetlen egyháztest illegális, földalatti mozgalommá válik, vállalva a büntetést, üldözést és a megvetést, valamint annak a lehetőségét is, hogy összejövetelei, megnyilvánulásai járványgóccá válhatnak. A józan ész a beilleszkedő magatartást sugallja annak ellenére, hogy ebből lelkileg csak veszteni lehet. Vallási szempontból – úgy, ahogy ez az őskeresztyénségben is történt – az ellenszegülés gyümölcsöző lehet, de hatalmas ára van társadalmilag és epidemiológiailag is. Isten őrizzen meg bennünket, hogy ismét ebbe a helyzetbe kerüljünk és választanunk kelljen. Mégis marad a kérdés: miért kell a továbbiakban is bezárva tartani a templomokat, amikor a fertőzés veszélye csökkent, sőt bizonyos területeken úgy tűnik, meg is szűnt?

A járvány alatt világos lett, hogy a politikumnak és az egyháznak is fel kell nőnie arra a szintre, ahol a szabad vallásgyakorlat és a közegészségügy nem ütközik többé. Addig pedig maradnak a megválaszolhatatlan kérdések.

Jó barátom mondogatta, hogy a (járvány) végén nevetni fogunk. Valóban így van, nevetünk is, de nemcsak a megszabadult öröme, hanem a tehetetlen, kiszolgáltatott, templomától még mindig eltiltott hívő ember öniróniája is ez a nevetés.

Az interjú megjelent a Szabadság napilap mellékletében, a Református Híradó pünkösdi számában.