Pedig a baj nem kisebb, mint Joseph Heller, Friedrich Dürrenmatt vagy Günter Graas korában.
Tim Thies és Oliver Meier a Hamburgi Béke- és Biztonságpolitikai Intézet munkatársai A tűzvész építészei című a Nemzetközi Politika és Társadalom (IPG) című német hetilap hasábjain – a maguk a szenvtelen és tárgyilagos stílusában – nem kisebb katasztrófa rémképét zúdítják ránk, mint amelyről a 70-es és a 80-as évek irodalma vizionált.
Nem hiszen, hogy túl sok olvasóm hallott volna egyáltalán az ultrahangsebességű rakétafegyverekről, implicite a kifejlesztésük körül kirobbant újabb fegyverkezési hajszáról. Pedig mindez a mi oly békésnek tűnő hazai légterünket, s alant az életünket is közvetlenül fenyegetheti. S éppen az Ukrajna körül zajló – első látásra regionálisnak tűnő – konfliktus kapcsán.
Az ultrahangsebességű rakéták ugyanis a hagyományos közép- és hosszú távú rakétáktól eltérően (az utóbbiakat szokás interkontinentálisaknak is nevezni) hatalmas mértékben megnövelik a hasonló regionális konfliktusok világháborúvá terebélyesedésének kockázatát. Ezek bevetése ugyanis szinte már elkerülhetetlenné teszi azokat a fatális „balfogásokat”, melyek bármely helyi vagy csak annak tűnő csetepatét olyan, a két legnagyobb atomhatalom, az Egyesült Államok és Oroszország közti közvetlen összeütközéssé változtathatják, melyből már lehetetlen kihátrálni.
Az új rakétatípus, melyet Oroszország és Kína már hellyel-közzel hadrendbe is állított, képes a hangsebesség ötszörösével is szelni a levegőt. Amerika is hatalmas összegeket fektetett ezek kifejlesztésébe és rövidesen már maga is rendelkezik hadrendbe állítható példányaikkal. (Ha ez az ő esetükben sem múlt idő immár…)
Ezek a korábbi, viszonylag lassú, de irányítható, vagy a gyorsabb, de menet közben irányíthatatlan ballisztikus rakétákkal ellentétben annyira gyorsak, hogy gyakorlatilag megfigyelhetetlenek. Irányíthatók és nagy pontossággal célba juttathatók. Ezek a tulajdonságok korunk hadfiai számára is lebírhatatlan csáberővel bírnak.
Igaz, kifejlesztőik az új fegyvernem iránti elkötelezettségüket hajlamosak azzal magyarázni, hogy az új rakétatípus erősíti a nemzetközi stabilitást, amennyiben a hadakozás műszaki feltételeit nagymértékben „feljavítja”, s ezzel az ellenfélre kifejtett elrettentés meggyőző erejét is fokozhatja.
A probléma csak az, hogy az elhárítás ezeknek a fegyvereknek a röppályáját a hagyományos ballisztikus rakétákkal ellentétben nem képes kiszámítani. A megtámadott állam legfeljebb annyit észlelhet, hogy támadás érte, de arról, hogy a rakéták hol fognak becsapódni, sejtelme sem igen lehet. Az állig felfegyverzett nagyhatalmak esetében is eldönthetetlen például, hogy hagyományos vagy nukleáris támaszpont-e a cél. De ami ennél is fatálisabb, az az, hogy „kívülről” azt sem lehet megállapítani, hogy a rakéta hagyományos vagy nukleáris robbanófejjel ajándékozza-e meg a címzettet.
Hogy a nukleáris ellencsapás lehetőségét el ne veszítse, egy atomhatalom stratégáinak néhány perc alatt kell eldönteniük, mi a teendő. A döntéshozókra az adott információhiányos helyzetben olyan iszonyatos felelősség hárul, hogy az ítélőképességüket is könnyen megzavarhatja, sőt akár blokkolhatja is. Ilyen körülmények között a rossz döntés (azaz a legsúlyosabb: a nukleáris ellencsapás elrendelése) szinte már borítékolható.
A bizonytalanságot a jelenlegi helyzetben az is növeli, hogy vannak államok, például Kína, melyek a korábbi atomsorompó egyezménynek sem voltak tagjai. Így aztán semmiféle fegyverzetellenőrzési szerződés nem köti őket. Ekként tökéletesen megbízhatatlanok. Sajnos a rövid hatótávolságú rakéták korlátozására kötött szerződés határideje lejárt, s azt 2019 óta Amerika az orosz SSC-8-as középhatósugarú rakétákra való hivatkozással nem tartja be. Az oroszok szerint megalapozatlanul. Ők tehát – amint azt a Macron-Putyin találkozó zárónyilatkozatából is kiderül – az európaiakhoz hasonlóan szerződések megújításához és nem felülvizsgálatához ragaszkodnának, ahogyan azt az amerikaiak szeretnék. Amerika – a szerződést érvénytelennek nyilvánítva – a kelet-európai államokban, mindenekelőtt Lengyelországban és Romániában közepes hatósugarú, tehát Oroszországot közvetlenül is fenyegető rakétabázisokat is kiépített. (Mihozzánk az egyik, amerikai szempontból megbízhatatlanná vált NATO-partner, Törökország területéről telepítették át a támaszpontot.)
A bevezetőben említett szakértők szerint egy újabb fegyverkezési hajsza fenyeget, mely a világot a 80-as évekre jellemző atomháborús fenyegetettség küszöbére sodorhatja. Színházaink sorra leporolhatják Dürrenmatt A fizikusok című drámáját.
Az egyetlen menekvés a kölcsönös bizalom lehetne. Az, hogy a szemben álló felek az adott szóra és a józan észre alapozzák cselekedeteiket, és nem arra törekednek, hogy politikailag és műszakilag túljárjanak a másik fél eszén. E pillanatban főként ez zajlik. Az amerikai mainstream sajtó Oroszországot és Kínát a szó szoros értelmében demonizálja. Biden Putyint nyilvánosan gyilkosnak bélyegzi, Kínát népirtással (azaz jelentésszerűen az ujgur népesség fizikai kiirtásával) vádolja, aminek esete tényszerűen nem áll fenn, a kínaiak „csak” a – számunkra sem ismeretlen – erőszakos asszimilációval kísérleteznek. Igaz, azzal irgalmatlanul. S az oroszok és a kínaiak sem fukarkodnak Amerikát önkényeskedő, katonai fölényével módszeresen visszaélő agresszornak beállítani.
Ilyen körülmények között a bizalom minden oldalról öngyilkos illúzióvá válhat.
Európa – a franciák kivételével, akik szintén ütőképes, hagyományos fegyverzettel is rendelkező atomhatalomnak számítanak – katonailag nem világtényező. Azt azonban jelenlegi helyzetében is megteheti, hogy ellenszegüljön az amerikai és az orosz agresszivitásnak és területét nem kínálja fel a világháború kockázatainak fokozására. Ezzel a szemben álló feleket arra készteti, hogy a fegyverkezési hajsza megfékezését lehetővé tevő korábbi szerződéseket megújítsák. Ezek ugyanis – az új, ultrahangsebességű rakéták kifejlesztésének körülményei közt – továbbra is az egyetlen hatékony megoldást jelenthetnék. (Az interkontinentális rakétákra vonatkozó szerződés mintájára, mely 2026-ig továbbra is érvényben van.)
A megegyezésnek sajnos nem csak ideológiai akadályai vannak. A fegyvergyártásban érdekelt vállalatkolosszusok nyereségvágya és a gazdasági válságból való kilábalás ígéretét kínáló fegyverkezési hajsza az igazi veszély. A profitéhség megszállottjai számára ugyanis semmi sem drága. S ez ellen – a világ mai „rendje” szerint – a politika is védtelen, a politikusok puszta marionettek, akiket a háttérből manipuláló tőke irányít.
Márpedig a való élet tragédiái is a színpad törvényei szerint működnek, ha a drámában megjelenik egy gyilkos fegyver, az a végkifejletben el is sül. Halálbiztosan. Így tehát nem újabb, minden korábbinál kockázatosabb fegyverzeteket kellene beiktatni a poszt-posztmodernkor „történelmi drámáiba”, hanem tartósan kitiltani belőlük.
De van-e még, aki ezt tényleg megtehetné. A „jó” dráma közismerten mindig önmagát írja.
