Kolozsváron is megemlékeztek az 1956-os magyar forradalomról

Dávid Gyula: magyarnak lenni sokak számára ma sem természetes

Kolozsváron is megemlékeztek  az 1956-os magyar forradalomról
Az 1956-os magyar forradalomra, illetve az erdélyi szimpátiamegnyilvánulások áldozataira emlékeztek tartalmas programsorozattal hétfőn Kolozsváron. A rendezvény egyik kiemelkedő eseménye a sétatéri 1956-os emlékműnél tartott megemlékezés, amelyen Dávid Gyula irodalomtörténész, egykori 1956-os elítélt is beszédet mondott. „Ami akkor történt, az már történelem. A magyar forradalom közvetlen részeseire, tanúira és túlélőire gondolva, életet és erőt adó emlék, tanulságaiban a mai Magyarország jövőjét építők számára alapkő. A mi számunkra viszont feladat is. Mert ebben az új világban magyarnak lenni sokak számára ma sem természetes” – fogalmazott Dávid Gyula irodalomtörténész. „A magyar történelem tele van olyan pillanatokkal, amikor meg kellett halni a szabadságért. Nekünk nem kell meghalnunk, de nem feledhetjük el azokat, akik meghaltak érte” – mutatott rá Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke.

ÖSSZEFOGLALÓ

Az október 23-i kolozsvári rendezvénysorozat hétfőn a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen kezdődött, ahol az érdeklődőknek ismét lehetőségük nyílt meghallgatni Kun Miklós professzor, Széchenyi-díjas történész előadását, aki vasárnap délután a Vallásszabadság Házában értekezett 1956 történeti hátteréről, összefüggéseiről, főleg a KGB-nek, a Szovjetunió állambiztonsági szervének a forradalom és szabadságharc leverésében játszott szerepéről. A beszélgetésen Horváth Attila magyarországi alkotmánybíró azt emelte ki, hogy a megtorlás során miként varrtak az ártatlan, fiatal és tehetséges orvostanhallgató lány, Tóth Ilona nyakába kirakatpert, amely során halálra ítélték és kivégezték. Benkő Levente történész a romániai eseményeket vázolta fel, ezen belül pedig azt, hogy milyen szervezkedések voltak, és az ezekben részt vevő „erdélyi srácok” milyen megtorlásokat szenvedtek el. A hétfői eseményen szép számban voltak jelen egyetemisták és középiskolás diákok, a közönséget pedig a szervezők ezúttal is az évforduló alkalmából megjelentetett Nem haltak meg hiába! című kiadvánnyal ajándékozták meg.

A belvárosi unitárius templomban délután zajlott ökumenikus istentisztelet után a megemlékezés a Sétatéren, az 56-os emlékműnél folytatódott.

– Hatvanhét évvel a budapesti dráma után ma már tudjuk: 56 mártírjai, a pesti vagy a kolozsvári srácok nem haltak meg hiába. A megtorlás kemény börtönéveit a történelem nem hagyta figyelmen kívül. 1956. október 23-a az első, tragikus felvonása a kommunista zsarnokság összeomlásának. Ez az oka annak, hogy mi, magyarok ma szerte a nagyvilágban a szabadságot ünnepeljük – kezdte a sétatéri 56-os emlékműnél a beszédet Antal Géza, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének ügyvezető elnöke, majd felkérte Magyar Levente magyar miniszterhelyettest, hogy helyezze el virágait a kolozsvári 56-os emlékműnél. Ezt követően Dávid Gyula irodalomtörténész, volt 56-os elítélt mondott ünnepi beszédet.

– Azok a magyar fiatalok, akik szembeszálltak a szovjet tankokkal, megteremtették a nemzeti függetlenség alapjait és példát mutattak mindannyiunknak. 1956 üzenete az, hogy a magyarok soha nem tűrik el az elnyomást és mindig képesek harcolni a szabadságért. Erkölcsi örökséget és felelősséget hagytak ránk. Ünnepi emlékezésünk azt üzeni a fiataloknak: soha ne féljenek kiállni az igazságért és a szabadságért. Az 1956-os forradalom példa arra, hogy a fiatalok kezében a kulcs a változásra, a bátorság és az elszántság mindig győzedelmeskedik – tudtuk meg Szabó-Csorba Zsuzsanna Emesétől, a Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum (KIFOR) elnökétől.

– Az 1956-os magyar forradalom meglepte a nagyvilágot. Nem gondolta senki, hogy az 50-es években ilyen méretű szabadságharc bontakozhat ki Kelet-Európában a szovjet elnyomó hatalom és az ottani kommunisták ellen. A romániai nem nevezhető forradalomnak, csak szimpátiamegnyilvánulásnak, ennek ellenére komoly megtorlás volt Erdélyben is: többeket kivégeztek, több tízezreket elítéltek, sokakat pedig hosszú időre megbélyegeztek. A román kommunista hatalom kihasználta ezt az alkalmat, hogy kommunista nemzetet építsen. Kihasználta a magyar és a román közösség közötti bizalmatlanságot, hogy megszilárdítsa a hatalmát, és a nemzetiségpolitikában bekövetkezett enyhülést visszafordítsa. Ennek következményeként szüntették meg 1959-ben a Bolyai-egyetemet. A magyar történelem tele van olyan pillanatokkal, amikor meg kellett halni a szabadságért. Nekünk nem kell meghalnunk, de nem feledhetjük el azokat, akik meghaltak érte – mondta Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke, parlamenti képviselő.

Ezt követően Kolumbán Vilmos József, az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) püspökhelyettese, László Attila római katolikus főesperes, Rácz Norbert unitárius lelkész és Kerékgyártó Imola evangélikus lelkész áldotta meg az emlékezőket. Az ünnepségen közreműködött a János Zsigmond Unitárius Kollégium Péterffy Gyula-kórusa (karnagy Ördög Ödön), szavalt Román János, a Kolozs Megyei Magyar Diáktanács képviselője.

Magyar Levente a Kolozsvári Magyar Színházban folytatódó megemlékezésen elmondta: az életünket végigkíséri a múlt történelmi eseményei lezáratlanságának érzése, ami jelenlegi egyéni és közösségi életünket meghatározza. – A magyarság össznemzeti ünnepének sajátos hangulatot kölcsönöz, ha külhoni közösségekben emlékezünk. Stabil támpontot ad számunkra a jelenlegi 1956, az egyetemes emberi értékrend alapköve is. A hit, a remény, a szeretet együttesének kegyelmi pillanata 1956, a magyarok nagy közös pillanata, amiért sokan az életüket adták. Ha értünk jönne most a mi 56-unk, akkor vajon méltók tudnánk-e lenni az elődeink vállalásaihoz – vetette fel a kérdést a miniszterhelyettes.

Kelemen Hunor RMDSZ-elnök szerint a pesti fiatal férfiak és nők voltak az elsők, akik rést ütöttek a falon, mert elegük volt abból, hogy nem élhetnek emberhez méltó életet a kommunista diktatúra elnyomása alatt. – Legalább két jó oka van annak, hogy nekünk, erdélyi magyaroknak különösen fontos a szabadságharcra, az 56-os forradalomra való emlékezés. Az első ok kézenfekvő. A magyar szabadságharcok történetei a mi erdélyi történeteink is. Közös magyar történetek. A 48–49-es szabadságharc néhányszáz kilométerrel odébb, Pesten kezdődött, de az utolsó nagy csatákat Erdélyben vívták és Világosnál értek véget. A nagyszüleink és dédszüleink még ismertek honvédeket, és Gábor Áron, Bem apó történetein nőtt fel számos nemzedék. 1956 is néhányszáz kilométerrel odébb kezdődött, majd kicsit másként, de Erdélyben is zajlott. Az én nemzedékemnek az iskolában elhazudták vagy elhallgatták 1956-ot. Otthon viszont elsuttogták az igazságot 1956-ról és a magyar szabadságharcról. Mi, gyerekek akkor megértettük a suttogva mondott történeteket, és tudtuk, hogy az az igazság. Az egyetemisták Temesváron, itt, Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Bukarestben szolidárisak voltak a budapesti szabadságharcosokkal, szervezkedtek és reménykedtek a változásban. Sokan közülük, ahogy Budapesten is, lehet, picit naivak voltak: hittek a javíthatatlan megjavíthatóságában, vagyis abban, hogy emberarcúvá tehető a kommunista diktatúra. Mások a restaurációban hittek, abban, hogy visszafordítható az, ami elmúlt. A sokféle hitnek azonban volt egy közös nevezője. Mindannyian hittek a nemzet szabadságában – fogalmazott az RMDSZ-elnök. – A magyarországi szabadságharcok történetében a saját történeteinket, a saját vágyainkat és gyakran saját kudarcainkat látjuk. Mi még annak a szerencsés nemzedéknek a tagjai vagyunk, amely személyesen is ismeri az 56-os hősöket. Nemcsak olvastunk róluk, hanem láttuk is őket – a legszerencsésebbek személyesen is hallották történeteiket. Van tehát, akiknek köszönetet mondanunk – ezért ne szalasszuk el az alkalmat, hogy ezt a köszönetet kimondjuk! Ezek az emberek fontos fejezetét írták nemcsak a magyarországi, hanem bátran mondhatjuk, minden túlzás nélkül, hogy a kelet-európai országok szabadság történeteinek is, és mind egy szálig hozzájárultak ahhoz, hogy 1989-ben végül elnyertük a szabadság mai – eddig talán legtartósabb – formáját – tette hozzá.

Ezt követően a résztvevők megtekinthették a Tóth Ilona életéről szóló rockoperát, majd fáklyás felvonulás indult Mátyás király szülőházáig – csatlakozva az egyetemisták felvonulásához –, később pedig a Házsongárdi temetőbe.

(Borítókép: Rohonyi D. Iván)