Kistesók és nagytesók (Négyen a nagyágyon)

Nagytesóként mindig is úgy éreztem, hogy a kisebb testvéreknek könnyebb a dolguk, hiszen előre kitaposott ösvényen kell haladniuk, a lefektetett szabályok rájuk már kevésbé vonatkoznak, mert a szülők már tapasztaltabbak, nem rettegnek már annyira mindentől, nem látják mindenben a veszélyt, mint az elsőszülöt¬tüknél. A kistesóknak már nem kell ugyanazokat a harcokat megvívniuk, mint a nagyoknak, akik előttük feszegették a határokat. Simán besétálnak a célba, mosolyognak egyet, s ha valami mégsem úgy sikerül, ahogy kellene, vállukat vonogatva tovább állnak. Sokszor még a szülők is legyintenek egy-egy újabb huncutság láttán: áh, a kicsi!

Elsőszülött lányként nekem igencsak meg kellett harcolnom a szabályokkal, s bele is kellett törődnöm néhányszor, hogy van, amit nem lehet. Később pedig tágra nyílt szemekkel figyeltem, ahogy az öcsém vigyorogva zsebelte be az engedményeket. Már akkor megfogadtam, hogy majd én ezt biztosan másképp fogom csinálni a saját gyermekeimmel. (Vagyunk ezzel így még páran, ugye?)

Amíg Panna baba volt, éberen figyeltem minden mozdulatunkat, hogy egyformán járunk-e el, ugyanolyan szabályok szerint működünk-e, mint Matyinál. Aztán kiderült, hogy élesben nem is olyan könnyű gyakorlatba ültetni az elméletben olyan tökéletesnek tűnő egyenlő bánásmódot. Már cseppet sem tűnt olyan könnyűnek meg- és betarta(t)ni az általunk felállított, a nagylegénynél olyan jól bevált működési elveket. Míg Matyinál kínosan ügyeltünk arra, hogy a cumi csak végső esetben kerüljön elő, Pannával ezt már sokkal lazábbra fogtuk. Matyi könnyedén elaludt egyedül, általában a cumisüve­gét ölelgetve, Panna azonban csak úgy, ha az ujjunkat fogta. Hány, de hány regényt elolvastam, míg a másik kezem lehetetlen pozícióban zsibbadozva a kiságyba lógott! Pedig azelőtt megfogadtuk, hogy mi biztosan önálló elalvásra szoktatjuk a kicsit is. A nagynál ugyebár ez nem jelentett kihívást.

Később, amikor már a nagylegény oviba került, beleszakadt a szívem, hogy egyedül kell beengednem egy ismeretlen épületbe, számára akkor még ismeretlen felnőttek és gyermekek közé. Már akkor tudtam, hogy ez a lépés Pannának már mennyivel könnyebb lesz, hisz neki ott lesz majd biztonságos háttérnek a bátyja, aki már ismeri a dörgést. Olyan igazságtalannak éreztem a helyzetet! Egyik alkalommal, amikor Panna megbetegedett, Matyi újra egyedül ment oviba, persze mosolyogva, jókedvűen, s megígérte a kicsi lánynak, hogy mindenről beszámol majd, ha hazaér. Amikor a fiúk kiléptek az ajtón, Panna az ölembe kucorodott, s kijelentette: Anya, én soha nem akarok Matyi nélkül oviba menni. Oda mi együtt járunk, vagy csak Matyi. Szöget is ütött ez a fejemben, s biza elhatároztam, hogy ez bizony nem az ő döntése lesz majd. S egyszer úgyis eljön majd az idő, amikor a nagylegény iskolába fog járni, a kiscsaj pedig még oviba.

Úgy is alakultak a dolgok, hogy leginkább egyszerre betegedtek meg a gyermekek, vagy Panna küzdött hosszabban a bacikkal, míg ebben a mostani vírusos-bacis, mindenféle bajos időszakban úgy történt, hogy Matyit ütötte ki valami fránya betegség. Ekkor aztán akcióba léptünk, s Apával igencsak rákapcsoltunk a győzködésre, ugyanis aki már közelebb van az ötéves szülinapjához, mint a négyéveshez, annak olyan bátornak kell lenni, hogy egyedül is bevállal egy ovis napot. Látszott ám, hogy kemény harc folyik a kicsi csajban, de végül kötélnek állt, s megígérte, hogy nyugodtan szólhatok az óvó néninek: ő másnap Matyi nélkül megy oviba. De volt ám egy feltétele: Apa meg kellett ígérje, hogy a déli alvás előtt hazahozza. Mert akkor is úgy volt, hogy Matyi délben hazajött, amikor nélküle ment oviba. Ez így igazságos. Meg kell hagyni, alkudozni azt nagyon tud. Mint egy vérbeli kistesó!