Ha a harangok sorra elhallgatnak…

Ha a harangok sorra elhallgatnak…
Székelyföldről telepedtünk át Kolozsvár szomszédságába. Én baróti vagyok. A feleségem nagyváradi, de mert az édesapja évtizedeken át betegnyugdíjas volt, s a család a (mellesleg boldog) létminimum tájékán tengődött, értelmiségiekként (apósom Várad egyik ismert antikváriusa gyanánt került a váradi világ perifériájára), a feleségemet a kommunista rendszer a Brassó melletti Predeál – egészségükben is fenyegetett szegény gyerekeknek számára létesített – internátusi hátterű (tehát a család szempontjából ingyenes) tanintézetébe küldte. Néhány hónapra. Azalatt is tökéletesen megtanult románul. A „tökéletesen” ma már idézőjeles.

Mert miután a váradi középiskolát is elvégezte, látogatásnélküliként, merthogy közben dolgoznia kellett, magyar szakra felvételizett, s egy sepsiszentgyörgyi középiskolát végzett fiatalemberhez, mármint hozzám jött feleségül, s négy évtizeden át magyart tanított. A román nyelvvel mindeközben csak szórványosan találkozhatott, főleg román kolleganői révén. Ma már ő sem beszél „tökéletesen” románul. Ha nem az akadémiai zsargonról van szó, sajnos ma már én sem igazán. (Épp ma tévesztettem össze a noptiere-t a cămașa de noapte-val). De miért is kellene? Tökéletlenül is tökéletesen megértetjük magunkat.

A feleségem harmadik (ezúttal remény szerint sikeres) térdoperációjára készül (a román Erdélytől ennyire tellett), halóingeket meg egyéb rekvizitumokat vásárolunk a budapesti műtéthez. Körbejárjuk a nagyobb áruházláncokat. Nincs anglofóbiánk. De szeretnénk egy olyan, kórházban is használható ruhadarabot találni, melyen ne lennének émelyítően giccses és angol szöveggel „kommentált” ábrázolatok. De románok sincsenek. Sőt, az üzletkomplexumok dugig vannak észak-amerikai babákkal, rénszarvasagancsokkal és egyéb émelyítőnél-émelyítőbb globalizált giccsekkel. Körbe-kereken mindenütt piros-sárga-kék zászlócskák. De sehol egy eredeti román népviseletbe öltöztetett baba. Sehol egy bocskor (melyre sok más nép még büszke is).

Nem megdöbbentő, hogy ez épp nekünk, magyaroknak fáj?

És nem csak ez. Tavalyelőtt a magyarországi Gyulán töltöttük a szilvesztert. A medencében összeakadtunk egy rokonszenvesnek tűnő, halkan dúdolgató házaspárral. A feleségem közös erdélyiségünk tiszteletére eredeti román népdallal próbált kedveskedni nekik. „Foaie verde lămăiță...” kezdte el dúdolgatni. Vártuk, hogy bekapcsolódjanak…. „Păi, Doamnă, pe noi nu ne interesează muzica populară.”

A nyugati giccs, amint az rövidesen kiderült, már érdekelte őket. (Gyulán „sajnos” nem volt még fellelhető.) Egyébként gyanakodhattuk volna, hiszen a férfiú mellén egy kutyaláncnyi arany nyakravaló lötyögött.

Sok dolgok vannak földön és egen, melyeket – Shakespeare Hamletjéhoz hasonlóan – én sem mindig értek. Milyen nacionalizmus az, mely saját hagyományait nem képes értékelni, sőt viszolyog is tőlük, de – az egész Erdélyt dugig megtöltő – piros-sárga-kék zászlócskáktól, sőt, többemeletnyi lobogóktól nem viszolyog. Pedig a normális épp az utóbbi lenne. Megnyugtató lett volna, ha kiderül, hogy a szóbanforgó házaspár nem a népművészettől, hanem azoknak az „artizán” hamisítványoknak az özönétől undorodott meg, mely Ceaușescu alatt elöntötte a hont. Ebben az elégtételben sem lehetett részünk.

Prémium tartalom

Ha érdekli a teljes történet, legyen prémium tag vagy ha már az, jelentkezzen be!