Fogalmi zűrzavarok?

Soha ki nem hagyom az M5 Mi itt a kérdés? című műsorát. Az egyik érdekesebb, mint a másik. A kedvencem természetesen (de ez feltehetőleg alapvető elméleti gondjaimból adódik) a Kommentár Klub.

A legutóbbi adás (december 3., vasárnap) azonban elkedvetlenített. A liberalizmus volt az alaptéma. És a liberalizmus okán nyilván az individualizmusból kellett kiindulni. Hiszen evidencia; a liberalizmus a középkor kényszerei elleni lázadásból jött létre. A szó szoros értelmében. Az egyént – a vallásos eszmeiség fokozódó hitelvesztése nyomán – akkor a feudális struktúrák már mindinkább megnyomorították, de legalábbis úgy tűnt, hogy megnyomoríthatják…

A tévévita azzal kezdődött, hogy a liberális társadalomelmélet alaptétele: az egyén szabadsága addig terjedhet, ameddig mások szabadságát nem sérti. Eddig minden rendben is lett volna. Sőt, Galló Béla már startból jelezte, hogy az individuum szabadsága nem választható el a közösségtől. Ez lehetett volna a voltaképpeni kiindulópont. De olyan érvek következtek, amelyek a vitát végülis menthetetlenül tévútra vezették. A beszélgetőpartnerek egyszerűen nem értették Galló utalását, sajnos a gondolat Galló részéről is megmaradt puszta utalásnak. 

A vita arról kezdett szólni, hogy az individuum szabadsága azt is jelentheti, hogy egy férfi és egy nő szabadon dönthet arról, hogy akar gyereket vagy sem. A mai magyarországi viszonyok közt ez tényleg alapvető kérdés. A magyar kormányzat ugyanis folyton azzal a váddal kénytelen szembenézni, hogy – a maga diktatórikus módján – a nőkből tenyészkancákat szándékszik nevelni. 

Ez a Nyugatról érkező álproblematika az egész beszélgetést tévutakra vezette.

Annál is inkább, mert újabban a viták sajnos szinte már rendszerint anélkül indulnak,​hogy a vitapartnerek az alapfogalmakat tisztáznák és megpróbálnának konszenzusra jutni valamely, mindannyiuk számára többé-kevésbé elfogadható definícióban. 

Márpedig ha a liberalizmus és – a mögötte meghúzódó – individualizmus a szabadságról szól, elkerülhetetlen, hogy a kötelezettség (azaz a szabadság korlátoltságának) fogalma is szóba kerüljön. Evidens ugyanis, hogy szabadság csupán korlátok közt lehetséges. A korlátlan szabadság maga a tökéletese tehetetlenség. Csakhogy a szabad társadalom abban különbözik a diktatúrától, hogy azok a korlátok, amelyeknek egy szabad társadalomban élő egyén engedelmeskedik, önmaga által meghatározott és elfogadott korlátok. Azaz: a szabad ember önmagának engedelmeskedik. Szabadsága az önuralom: azaz a szó eredeti jelentése szerint az autonómia. A mai világban mindinkább eluralkodó elmebaj éppen abból fakad, hogy az individuum jogainak – a szó szoros értelmében esztelen – védelme egyszerűen szőnyeg alá söpri az individuum kötelességeinek kérdését. Mindent szabad, csak éppen gondolkodni nem. Az autonómia puszta fogalma is végzetesen kireked a politikai diskurzusból, sőt a rá való hivatkozás is mindinkább tabuvá válik.

Pedig a jog egyszerre jelent szabadságot és kötelezettséget. Ezek a társadalmi alapértékek kölcsönfogalmak. Egymást értelmezik. Sőt egymás nélkül értelmetlenek is. Az ember szociális lény (kénytelen vagyok efféle égbekiáltó közhelyeket is leírni, melyeket folyton hangoztatunk ugyan, de a jelek szerint képtelenek vagyunk végiggondolni, hogy mit is takarnak.)

Így aztán a liberalizmus alapdefinícióját sem vagyunk képesek tényleges tartalmában értelmezni. Az ugyanis, hogy szabadságom, implicite jogaim addig terjednek, ameddig mások jogait nem sértik, manapság (főként a fogalmi csűrés-csavarás tökélyre vitt művészetében, a jogban) azt látszik jelenteni, hogy az én individuális jogom a másik individuális jogát nem sértheti. Elnézést, hogy ismét szájba rágok: a másik és a mások két különböző terjedelmű – s ezzel jelentésű – fogalom.

Ha én úgy döntök, hogy nem nemzek, vagy nem vállalok gyereket, ez esetben már nem egyéni jogot gyakorlok. Döntésem ugyanis a Galló Béla-i közösség jogait sértik. Tehát a fogalmak mélyebb értelmében nem is lenne jogom hozzá, hogy elutasítsam a gyermekáldást. A gyakorlatban természetesen megtehetem, de akkor anélkül, hogy tudatában lennék, mégiscsak „jogot” sértek. Természetesen vannak, akik ennek többé-kevésé tudatában is vannak. Az abortusz ellenzőinek egy része például…

Ebből nem az következik, hogy bárki is rákényszeríthet bárkit is, hogy családot alapítson (ez ismét nem egyes, hanem többes szám, hiszen a családalapítás már eleve két embert feltételez) és (immár tényleg többes számban) gyerekeket hozzunk a világra, de a ma érvényes, valójában önromboló jogrendszer alapján ma sem kényszerítheti az államot arra semmi, hogy ő (mármint az állam) ugyanúgy viszonyuljon a gyerektelenekhez, mint a gyerekesekhez. Márpedig a felvilágosult Nyugat a maga esztelen erőszakosságával erre kényszerítene bennünket (Magyarországot például.)

A népi kultúrában magától értetődő faktum volt, hogy minden fiatalembernek nem csak joga, de egyben a faluközöséggel szembeni kötelessége is megnősülni. Persze, akkor sem nősült meg mindenki, és maradtak pártában lányok is. Csakhogy a közösség ezt kénytelen volt elfogadni ugyan, de soha nem tekintette természetesnek, azaz a társadalmi norma szempontjából (hogy divatosan fogalmazzak) fittnek. A hiátust a természet a szexualitással próbálta eltűntetni. Ami szintén egyfajta kényszer…

És itt jön a másik súlyos kérdés. Sajnos a manapság kötelezőnek tartott felfogással ellentétben még csak ugyanolyan jogai sem mindenkinek lehetnek, csak azoknak az egyéneknek, akik képesek (vagy akiket képesek vagyunk képessé tenni) arra, hogy éljenek is az őket elvben megillető jogokkal.

És itt jön ismét a jogok és a kötelességek összefonódása. Az elmebetegek jogai is korlátozottak, ahogyan kötelességeik is. Nem élhetnek olyan szabadon, mint az ép elméjűek, de nem is kötelesek ellátni önmagukat…

És vannak nők és férfiak, akiknek a házasság vonatkozásában sincsenek még csak elvi kötelezettségei sem. Egy fogamzásképtelen nőnek nem kötelessége, hogy szüljön, mert nem eshet teherbe. Ahogyan egy magtalan vagy impotens férfinak sem lehet kötelessége, hogy gyereket nemzzen, merthogy nem képes rá. De mindkettőnek joga van ahhoz, hogy a lehetőségekhez képest normális életet éljen, azaz az orvostudomány mai fejlettségi szintjén orvostudományos megoldást keressen, vagy szülők nélkül maradt gyerekeket adoptáljon. Ekként teljesítve társadalmi „kötelességét”, azaz azt, hogy „selejtes” emberpéldányként is normális társadalmi lényként őrizze meg önmagát. Én ezt a jogot még a tulajdonképpeni melegektől se tagadnám meg. Más kérdés, hogy a mai divatok jegyében mesterségesen előállított melegek esetében én is csupán tárgyilagos meg- és nem elítélést tartanék normálisnak.

A társadalomban volt, van és mindig lesz olyasmi, ami társadalmi szempontból nem normális. Ezekre a devianciákra is tekintettel kell lennünk. (Ahelyett, hogy létüket is tagadnánk.) Súlyosabb kérdés, hogy nem mindenki születik kifogásolhatatlanul tökéletesnek. (Ezek kérdése manapság jobbára rendezhető.) Vannak azonban olyanok is, akiket a társadalom, azaz a meg nem gondolt gondolatokra alapozott ideológiák tesznek azzá. Többé-kevésbé tökéletessé illetve tökéletlenné. Az élhetetlenül tökéletessé vagy az életképtelenségig tökéletlenné tett egyének jogainak sajátos védelme annak a társadalomnak a kötelessége, mely tévutakra vezette őket.

A jogok és a kötelességek társadalmi vonatkozásban is viszonylagosak. A társadalmi hierarchia eltérő szintjein a jogoknak és a kötelességeknek a jogosultság és a felelősség felel meg. Egy tanácselnöknek vagy államfőnek több jogosultsága van, mint az őket pozícióikba juttató individuumoknak, de ehhez természetesen nagyobb felelősség is társul. (Legalábbis kellene társulnia…)

Tehát ismét a jogok és a kötelességek kölcsönfogalmaihoz jutottunk vissza. A természet és a társadalom kölcsönhatások rendszereinek, mai tudásunk szerint áttekinthetetlen, de minden jel szerint koherens összessége. Kölcsönösség hiányában csak zűrzavar keletkezhet.

Itt tartunk. Vitáinkban, sőt cselekedeteinkben is…