A sors figyel

Villámvignetták

A sors figyel
A Polisnál két könyvvásárt is rendeztünk, mindkettőre a Györkös-házban került sor. Az első abszolút siker, a második totális kudarc. Az elsőn bemutattuk a Danilót és Löwy Maja Biga-Zsigáját, Palocsay Kata játszóházat vezetett. A Biga-Zsiga jóval korábban megjelent, de volt még belőle, hát meghívtuk a szerzőt. A gyerekek tomboltak az örömtől a játszóházon is, a könyvbemutatón is.

Az utóbbin bemutattuk volna Fazekas István Hetedíziglenjét. Ez a besztercei férfiú a bukovinai csángókról írt, akiknek a leszármazottja. Éppen olyan siker lett, mint Nagy Géza Ha túlélted, hallgass! című könyve a pitești-i fogolytáborról, bár ebbe nyilván Boros Zoltán dokumentumfilmje is közrejátszott. 

Akárhogy is, a Hetedíziglent nem volt kinek bemutatni, holott Tánczos Vilmost kértük fel, hogy beszéljen róla. A közönség következetesen távol tartotta magát a Polis második vásárától. Gyula bácsi mindegyre valami törpéről és télről szóló példázatot idézett, de ez sem hozta meg a vásárlók jelenlétét.

János halála után elsivárosodott a kiadó, kifelé nyomódott a szekerem rúdja, egyre kevesebb hittel jártam be. A Kettős tükörben megszűnt, mert „nem veszik”, a Prospero-sorozatot átadtuk a Korunknak, nehogy megszűnjön. 

Agonikus időszak következett. Sok vállon veregetés, kevés pénz, kevés lehetőség és kilátás. Ha egyedül vagyok, talán végleg elmerülök valami szomorú értékről-papolásban, amely mindig az értéktelenség irányába viszi az embert, vagy esetleg egy még rosszabb iszapban. Így is nehéz volt, amíg a sors rám nem figyelt, és fel nem vettek a Látóhoz.

A passzív mackó

Ebben az időszakban mentem Szebenbe. Még sosem jártam ott, és már akkor, vagy akkor már gyönyörű volt, a központját felújították. Azért mentem, mert arról volt szó, az európai kulturális fővárosok szellemi cseréje révén Pécsre mehetnék alkotói ösztöndíjjal. Ez aztán nem teljesült.

Ott ismerkedtem meg a Guttmann-házaspárral, Serfőző Leventével, Takács Gyöngyivel, Göncz Enikővel, Józsa Benjáminnal, másokkal. 

Tollammal kellett volna támogatnom a szebeni programokat, ez azonban nem sikerült. Nem nagyon értettem, mit kellene tennem, hiszen már volt egy csapat ott, amely a híreket szerkesztette és továbbküldte. Írtam egy riportot Szebenről, az meg is jelent az Új Magyar Szóban. 

A fő ok mégis a mackóságom volt. A passzív mackóságom, hiszen a jelleg a mai napig megmaradt. De akkor, életemnek abban az időszakában, iszonyú merev és rugalmatlan voltam. Általában azt tapasztalom, most, miután új szakaszba léptem, hogy a folyamatos elmélet-gyártás, a rémült hadonászás minden váratlanság ellen, az elvek fárasztó ismételgetése általában arról árulkodik, hogy aki mindezt teszi, az nem találja helyét a világban, és miközben azt állítja, hogy nála van az önbeteljesülés receptje, valójában önmaga mélyére zuhant.

Egy napot töltöttem csak, és a lehetőség fokozatosan elhalt.