A Román Ortodox Egyház története nyugati szemmel

A Román Ortodox Egyház története nyugati szemmel
A magyar könyvpiaccal ellentétben, a romániai könyvpiacon gyakran jelennek meg olyan könyvek, amelyek országos visszhangot keltenek és válnak valóságos bestsellerekké, szakmai viták, intézményi perpatvarok és a sajtóhírek központi témájává. Legutóbb a svájci származású, de Bécsben élő és kutató Oliver Jens Schmitt történész vaskos kötete okozott szellemi pezsgést és éles vitát Romániában.

Az Osztrák Tudományos Akadémia tagja és a Habsburg Birodalom és a Balkán Kutatóközpont vezetője Államegyház vagy egyház az államban? A Román Ortodox Egyház története 1918-2023 címmel írt román nyelvű monográfiát, amelyet a Humanitas könyvkiadó adott ki (Oliver Jens Schmitt, Biserica de stat sau biserica în stat? O istorie a Bisericii Ortodoxe Române, Editura Humanitas, București, 2023, 457.old.).

A kötet hetek alatt sikerkiadvány lett, ugyanakkor óriási közfelháborodást keltett, különösen a Román Ortodox Egyház és a Román Akadémia részéről. A könyv megjelenése és a kötetet ért támadások ugyanakkor csakis együtt értelmezhetőek, így mindkét fél érveit és álláspontját érdemes meghallgatni, hiszen korunk nagy, Románián is túlnyúló jelenségeire mutatnak rá.

A szerző, Oliver Jens Schmitt ötvenéves kora ellenére a svájci aranyifjúk arcának derűjével köszön ránk könyveiben megbújó portréin. Köteti, úgy tűnik, valamilyen oknál fogva a kelet-közép-európai államok nemzeti mítoszainak dekonstrukciója miatt országos szintű botrányokkal társulnak. Kasztrióta Györgyről, ismertebb nevén Szkander bégről írott könyve Albániában olyan méretű botrányt váltott ki, amelynek következményeként fordítója öngyilkosságot követett el. Ebben a kötetben Schmitt azt állítja, hogy Kasztrióta György anyja, Voisava Kastrioti szerb származású lehetett.

Az etnikai hovatartozása a nemzeti mítosszá vált személyeknek sokszor olyan méretű sértődöttséghez és kollektív törésvonalakhoz vezet a régióban, amelynek következtében van, ahol országnevet is cseréltek: elég itt Macedónia történetére gondoljunk, Nagy Sándor „macedón” vagy „görög” identitása miatt az ország nemrég nevet változtatott. 

Schmitt, mint bizantinológus és Balkán-szakértő ezt nagyon jól tudja. Ismeri azt a bibói fordulattal élve kelet-közép-európai államok nyomorúságának és a periféria sajátosságaként is körülírható jelenséget, amelyben a nemzeti mítoszok és hősök érinthetetlensége a kollektív biztonság és képzelt identitás alapkövei. Könyveiben ezeket, a nemzeti egységet és elképzelt kollektív identitásformáló elemeket (személyek, események, intézmények) dekonstruálja. Teszi ezt történészként elsősorban, forrásokra és szakirodalomra alapozva, de szövegeiben a szubjektivitásnak néha túl nagy teret szán: számos kijelentéséhez nem társul lábjegyzet, források hiányában pedig ezeknek hitelességét az olvasó nem tudja leellenőrizni. Schmitt tehát Lucian Boia és a dekonstruktivista nyugati történetírás legtöbb személyiségéhez hasonlóan úgy mítosztalanít, hogy valójában mítoszokat teremt, ahogy erre már mások is nagyon helyesen rávilágítottak. Schmitt történetírói technikája a mítoszteremtő mítosztalanító varázslatához hasonlatos: varázsló, hiszen gördülékenyen ír, tehetséges író, erős, megosztó, szenzációhajhász állításokat is elejt, de ezt nem viszi túlzásban, nem erre építi munkáját. Pontosan ezért nehéz megállapítani sokszor az olvasónak, meddig tart a történész, forrásokra alapuló tudása és mikor kezdődik a nyugati intézményekkel szoros kapcsolatban lévő közértelmiséginek a magánvéleménye, szubjektív értelmezése. Magyarán, Schmitt munkájában igazi kihívás megállapítani, hol ér véget a história és hol kezdődik a metahistória.

Legutóbbi kötetében Románia legnagyobb egyházát, a Román Ortodox Egyházat (innentől: BOR) veszi górcső alá. Kiinduló tézise és kérdése az, mennyiben tekinthető a BOR 1918 utáni történetében államegyháznak, vagy egyháznak az államban. Azt szeretné megvizsgálni, hogyan változott állam és ortodox egyház hatalmi viszonya az elmúlt száz évben.

Kötetében röviden kitér a BOR előtörténetére is, részletesen elemzi az 1918 előtti viszonyokat, a fragmentált román ortodoxiának radikálisan különböző hagyományait Erdélyben, a román fejedelemségekben, az orosz és az osztrák területeken. Schmitt ezt követően részletesen kitér a BOR 1918-as egyesülésben betöltött szerepére: bemutatja a főbb szereplőket, azt, hogyan változtatják meg hirtelen véleményüket az ortodox egyházfők 1916 és 1918 között (Miron Cristea 1916-ban még hűséges magyarpárti volt a háborúban). Rámutat arra, hogy az új, területileg hatalmasra duzzadt királyság 1920 után óriási kihívás elé nézett, amikor nemcsak az etnikai kisebbségek vallási sokféleségével, de az egyesült ország román vallási disszonanciájával is szembe kellett néznie. A románság 1920-ban görög-katolikus, vagyis osztrák világból jött ortodox, illetve orosz-világból érkezett ortodox és regáti hagyományokra oszlott, amelyben egységes hangot és egyházpolitikát kellett létrehozni.

A nemzeti egység létrehozásának erőltetett, sokszor mesterséges és konfliktusokkal terhelt folyamatát a szerző elsősorban a BOR és a görög-katolikusok közötti konfliktusra élezi ki. Furcsa módon a BOR románosító szerepéről a Székelyföldön, az ún. hagymakupolás honfoglalásról az erdélyi városokban, az egyházi vagyoneloszlás, a katolikus és protestáns egyházakkal való terhes és bonyolult viszonyról alig ír.

Az 1920-ban létrehozott Dacia Nova, az Új Dacia (Nagy-Románia) létrejöttében a BOR játszotta a nemzetegyesítő szerepet, de ez a viszony nem volt mindig konfliktus nélküli. Schmitt óriási szakirodalommal dolgozik, számos fiatal, tehetséges kutató, így Ovidiu Olar, Andreea Kaltenbrunner, Konrad Petrovszky, Marian Pătru, Sárándi Tamás vagy Ionuț Biliuță munkásságát használja fel, sokszor meglepő módon (például közöletlen doktorikból idéz, persze szerzői engedéllyel). Bár románul tökéletesen beszél, az nem derült ki a bevezetőből, hogy a kötetet magát ő írta-e románul, vagy fordították-e.

Szinte minden oldalra jut egy-egy olyan történet, ahol a BOR történetének szégyenfoltjaival találkozunk: a vasgárda és az egyház közötti elválaszthatatlan viszonyt a neves teológus, Dumitru Staniloae, Antim Nica mitropolita és a későbbi pátriárka, Teoctist Arăpașu viszonyán keresztül elemzi a szerző, és fény derül Nicodim Munteanu szexuális zaklatásaira, Octavian Goga antiszemitizmusára is, Miron Cristea, az első pátriárkából lett miniszterelnökről pedig nem kevésbé kritikus hangon ír a szerző. Olyan nevek válnak itt kíméletlenül bírálat tárgyává, amelyekről eddig a román nyelvű szakirodalom csakis panegirikuszokat közölt, és akikről alig készült történészi monográfia, kontextualizáló elemzés. Schmitt jelzi többször az előszavában, hogy sok esetben nem tudott megfelelő forrásokból dolgozni, hiszen nagyon sok fejezet még nem volt részletesen elemezve a BOR történetében. Pátriárkákról, a BOR egyházi vezetőiről készült monográfiák rendszerint egyházi kiadók és szerzők munkái, amelyek nagyon sokszor forráshiányosan, vagy szelektív módszerrel dolgozva közlik egy-egy pátriárka, mitropolita életét. Schmitt tehát nehéz helyzetben volt könyvének megírásakor: egyrészt szembesült azzal, hogy össze kell gyűjteni száz év történetére vonatkozó több ezer dokumentumot, másrészt birtokolnia kell a témába vágó óriási szakirodalmat, lehetőleg az émikus és étikus (belső – tehát egyházi, és külső, főleg történeti) szakirodalmat.

Ilyen vállalkozásba azonban nem kezdhet bele egy szerző egyetlen kötetben: meghaladja erejét, terét, idejét. Schmitt ezt a módszertani problémát úgy „hidalja át”, hogy összegyűjtötte a fent említett fiatal szerzők és történészek által írott főbb munkákat, néhány kortárs forrást (például politikusok és pátriárkák leveleit, memoárját) és ezek alapján szintetizált. Száz év történelmét alig 400 oldalban megírni nem kis dolog, elengedhetetlenül szelektívnek kell lenni ehhez. Schmitt kötetében az ortodox egyház története egyféle bűnlajstromként áll össze, az állami hatalommal való viszonyrendszer kihasználójaként, opportunistájaként, parazitájaként jelenik meg az egyház.

 

Ezek tükrében nem csodálkozhatunk azon, hogy a BOR hivatalos reakciója igen vehemens volt és recenziója is ehhez mérhető. Sorra jelentek meg a bíráló hangvételű könyvismertetők, amelyeket nemcsak kolozsvári történészek (Ioan Bolovan), de a Román Akadémia elnöke, az ortodox körökben egyre gyakrabban megforduló Ioan Aurel Pop is megosztott. A bírálók hangsúlyozták, hogy Schmitt egyházellenes, stílusa a marxizmus és a sztálinista történetírás korát idézi és dekonstruktivista módszerével a román nemzeti egység létrejöttében kulcsfontosságú ortodoxia ellen lép fel szándékosan. Teszi mindezt osztrákként (mellesleg, svájci), ami manapság amúgy sem cseng jól Romániában.

Az egymásnak feszülő felekben (nemzeti-nacionalista történetírás vs nyugati dekonstruktivizmus) azonban nemcsak a román történetírás sajátos problémáját kell látnunk. Schmitt bátran, ám túlságosan felületesen nyúlt bele egy olyan mély kollektív sebzettségi csomagba, amivel a román történetírás egyelőre nem akar szembesülni, vagy csak nagyon kevesen mertek ezzel foglalkozni az elmúlt néhány évben. Mivel Schmitt kötetét eddig már több ezren vették meg, a BOR és az Akadémia jogosan lát ebben a kötetben saját világnézetével szembenálló, gyorsan terjedő veszélyforrást. Schmitt ajtóstól ront a házba, a kollektív traumák, a ki nem beszélt 20. század és a radikálisan változó kortárs társadalmunk világába. Kötetét a túlságosan gyors progresszióhoz hasonlíthatjuk, amely az elmúlt néhány évben feszült viszonyba, szinte ideológiai háborúba került a konzervatív erőkkel és hálózatokkal. A gnoszticistává lett világ dualista világképe tárul elénk, ahol a túlságosan dekonstruktív progresszió találkozik a meredt, nacionalista konzervativizmussal.

Ezek a feszültségek két világot rejtenek, két világot hoznak akarva-akaratlanul egy térbe a kötetben és recenzióiban. Ami itt hasznos lehet hosszú távon, az csakis a párbeszéd, a szembesítés, a valódi beszélgetések, konferenciák egyháziak és laikusok, konzerválni akarók és dekonstruktivisták között. Erre azonban nyitottság kell mindkét részről, amelyet eddig sajnos nem igazán érzékelhetünk.

Oliver Jens Schmitt kötete távol áll a „tökéletes” történetírói munkától. Nehéz lenne tanítani egyetemen, mint az alaposság és a szakirodalmi hivatkozás-tudat mintapéldányát. Ám mint tudományos-ismeretterjesztő munka, olyan mélységekbe és olyan témákat érint, amelyet előbb, utóbb a román történetírásnak és kollektív mentalitásnak meg kell lépnie: szembenézni a XX. század traumáival, kollektív sebzettségével, és talán ha erre képesek leszünk, csak akkor tudunk valódi párbeszédet folytatni az egyre inkább dualistává váló világunkban.