A szembenállás persze inkább a rajongótáborok vagy-vagy igényén alapult, mint a zenészek választásain. A korai együttműködésektől végső soron logikus út vezet addig, hogy a Hackney Diamonds egyik dalának, a Bite My Head Off-nak a basszusgitár szólamát Paul McCartney játszotta fel, még egy torzított, kritikusok által „punk” beütésűnek tartott basszusszólót is beiktatva a dalba.
Mit várhatunk egy olyan albumtól, amelyen a kreatív csapat, a Jagger‒Richards szerzőpáros a nyolcvan éves átlagéletkorhoz közelít? Egy olyan rockzenekar munkájától, amelyik 1962 óta, vagyis több mint hatvan éve aktív?
A kritika közel egybehangzó véleménye szerint az album túlszárnyalja a zenekartagok életkorához köthető, illetve az utóbbi két-három évtized Stones-tevékenysége nyomán kialakított elvárásokat: kiemelkedő, a jobb Stones-korszakokat megidéző lemez született. És noha valószínűnek tartom, hogy a tizenéves és huszonéves korosztályt nem ezekkel a dalokkal hódítja meg elsődlegesen a Rolling Stones, ezúttal mégis többről van szó, mint nosztalgiáról. A zenekar saját korábbi énjéhez talál vissza, és energikusan, hitelesen szólaltatja meg és gondolja tovább a hetvenes-nyolcvanas évek Stones-témáit. Bizonyára Andrew Watt produceri munkájának is köszönhető ez a visszakapcsolás ‒ Watt számos hangszert is megszólaltat az albumon.
A Stones esetében, ahogy annyi más, több évtizeden keresztül aktív zenekar esetében, vitatható, hogy melyek azok a stílusrétegek, amelyek egyértelműen felismerhetővé teszik a zenéjüket. Blues, beat, rock and roll, pszichedelikus zene, hard rock, country, punk, newwave és disco, funky, és aztán a visszatérés a gyökerekhez ‒ lehetne ennyire differenciáltan is nézni a zenekar történetét, és ha elfogadjuk a tételt, hogy mindegyik korszakból származnak emlékezetes dalok és lemezek, akkor egyben az is kérdésként vetődik fel: mi az, amit a 2023-as album összegezhet?
Rövidre zárva: a Mick Taylor és Ron Wood gitárjátékával fémjelzett korszakokig megy vissza a Hackney Diamonds ‒ a Brian Jones-éráig nem jutunk vissza. Az Exileon Main St. vagy a Sticky Fingers című lemezek az 1970-es évek elejéről egyértelmű viszonyítási pontok. Olyan dalok esetében pedig, mint a Whole Wide World vagy a Messit Up, érzékelhetjük azt a könnyedebb, diszkós beütésű hangzásvilágot is, amely a nyolcvanas évek Stones-albumaira volt jellemző. Mivel az utóbbi években ez az ihletés más zenekarok esetében is felbukkant, a Stones-album nem lóg ki ezzel a kortárs trendekből.
Számomra talán épp az enyhén retró hangulatot árasztó Dreamy Skies vagy a Get Close azok a dalok, amelyeket a legszívesebben hallgatok újra az albumról. A zenei ötleteket tekintve akár helyet is kaphattak volna a hetvenes évek kiemelkedő albumain, talán csak a hangszerelésük finom árnyalatai árulkodnak arról, hogy 2023-ban járunk.
Több kritikus kezeli kiemelten a Sweet Sounds of Heaven című dalt, amelyben Lady Gaga énekel Mick Jagger mellett, ráadásul Stevie Wonder jellegzetes zongorajátéka is hallható rajta. Egy klasszikus bluesról van szó, amelyben mindkét énekes, és a zongorista is kiemelkedőt alakít az érzelmi intenzitást tekintve, technikailag, vagy dallamvezetés szempontjából azonban mégiscsak egy átlagos, kevéssé egyéni bluesról van szó. Lady Gaga közreműködésének funkcionalitását többen is a Gimme Shelter című Stones-klasszikus női énekhangjához mérték, és ezzel kétségkívül állja a versenyt, mindkét dalhoz rendkívül szervesen tartozik hozzá a Jagger-szólam virtuóz ellenpontozása. Az együttműködések sorát bővíti még Elton John jelenléte két dal zongorahangsávjában, illetve Charlie Watts „posztumusz dobjátéka” ugyancsak két dalban. A 2021-ben elhunyt Stones-dobos kedvéért még az a Bill Wyman is visszatért a társai közé egy dal (Live by the Sword) erejéig, aki utoljára az 1989-es Steel Wheelsen játszott, ezt követően kilépett a Stonesból.
Az albumzárlat a zenekar nevét adó dal feldolgozása: Muddy Waters Rollin’ Stone című dala a maga nyers megformáltságában került a lemezre, Jagger és Richards előadásában. Az öndefiníciók sorában korábban persze megjelent már Bob Dylan Like a Rolling Stone című dala is, az 1995-ös Stripped című albumon. Talán a kettő együtt képes legpontosabban megragadni a Stones-jelenség gyökereit.
Erre az írásra készülve egyetlen Stones-dokfilmet néztem meg, a 2010-es Stones in Exile-t, amelyik az Exileon Main St. című legendás, a zenekar csúcséveiből származó album létrejöttének körülményeit ragadja meg. A filmben Keith Richards arról beszél többek között, ahogy a „fekete” zene, a blues alapvető inspiráció volt számukra saját stílusuk kialakítása során. A zenei nyelvre való rátalálás mellett a film másik fontos témája a „rock and roll életforma”. Egy egyre inkább múltbuborékokba záródó történetről van szó, de a zene mégis valami olyasmi, ami nem záródik buborékokba. Öröm 2023-ban is hiteles Rolling Stones-teljesítményeket hallgatni.
