A West End színházi világa az 1600-as évek előzményeiig is visszavezethető akár. 39 színházépület egyazon városrészben, egymáshoz térben és filozófiában is közel. Kőkemény profizmus és piaci típusú közelítés a produkciókhoz ‒ talán ez az, ami egyértelműen összekapcsolja az itt látható előadásokat, szövegeseket és zenéseket. Valami olyasmi, ami Kelet-Közép-Európában, ebben a piaci keretben legalábbis, nehezen elképzelhető.
Ha nézői benyomások vázlatos rögzítésével próbálkozom, akkor először a profizmus érzetét kell körüljárnom. Itt tömegeseményekről van szó: sok embert kell fennakadásmentesen mozgatni, olyan épületekben, amelyek műemlékvédelmi szabályozás alá eshetnek, és eredetileg nem a 21. század standardjai szerint alakították ki őket. Gyakran szűk folyosók, kisméretű büfék, szoros egymásmelletti széksorok, szédületes magasságban levő kakasülők vannak ezekben az épületekben. Mindez azonban azt is jelenti, hogy a régebbi évszázadok élményei a tereken keresztül is közelebb kerülnek. Egy ilyen teremben a színházi tapasztalat különleges, időutazós rétegei nyílnak meg. Itt időre célba juttatni, ülőhelyéig vezetni a nézőt, információkkal látni őt el ‒ mindez magának a profizmusnak, és kissé a produkciónak is része. Már csak azért is, mert a West End-színházak egyik sajátossága, hogy egyszerre egyetlen előadást játszanak ‒ hónapokig, évekig, évtizedekig akár. A produkció és az épület emiatt hosszú időre, szinte exkluzív módon összetartoznak.
Az előadás, amelyet nyár végén a SondheimTheatre-ben megnézek, A nyomorultak (Les Misérables) például 1985 óta fut folyamatosan West End-produkcióként (ezzel jelenleg csúcstartó), maga a producer, Cameron Mackintosh személye pedig az összekötő kapocs az azóta tartó történetben. Mackintosh cégéhez jelenleg nyolc West End-színház tartozik, ez tehát nyolc előadást jelent, amelyek akár napról napra láthatóak Londonban.
A nyomorultak (Claude-Michel Schönberg ‒ Alain Boublil, angol szövegkönyvének szerzője Herbert Kretzmer) hangzásvilágában klasszikus musical, 2012-es, Oscarra jelölt filmváltozatában pedig valószínűleg olyanok is láthatták, akikhez musicalként vagy előadás formájában nem ért el. Mackintosh egyébként a film társproducere is volt, a West End-változat és a film koncepciója tehát számos ponton találkoznak. Jelenleg futó változatának jellegzetessége, hogy Victor Hugo-festmények ihlették a színpadi díszleteket és a vizuális megjelenítést. Matt Kinley a látomásos Hugo-képeket adaptálta és alakította tovább ‒ az alaphangulat megteremtését, a történet időbeli elhelyezését egyaránt biztosítják a munkák. Az Hugo-regény története pedig, bűnről és megbocsátásról, fanatizmusról, forradalmi lendületről, szerelemről és eltemetett titkokról újra és újra aktuálisnak bizonyul ‒ a mindenkori intranzigensek története, a barikád-jelenetekkel és elbukásukkal az egyik erős része az előadásnak. A mű Thénardier-szála pedig a gonoszul kisszerűt mutatja ‒ ezeknél a jeleneteknél lehet leginkább nevetni az előadáson, de közben borzongani is. A korszerű technika, sötétbe boruló hátterek akár érzékcsalódásokig is vezethetik a nézőt: Javert utolsó jelenetében például egyszerre láthatjuk a Sondheimban, hogy a felügyelő zuhan, és azt is, hogy nem mozdul, vagy ha zuhan, akkor inkább felfelé. Újabb súly a borzongás mérlegserpenyőjébe.
Az ellenpontozottság, a hangulatok, ritmusok váltakozása a West End-produkciók profizmusában alighanem kulcselem. Egy másik, korábban látott előadás, a Hamilton (Lin-Manuel Miranda 2015-ös munkája) a Victoria Palace Theatre-ben hasonlóan bánt az érzelmi hullámzással: felszabadult nevetéstől kisebb katarzisokig vezet újra és újra Miranda némileg kísérleti, és számomra teljesen meggyőző rapbetétes történeti musicalje. A történelemhez való kapcsolódás lehetőségeinek megmutatása, több nézőpontból, magára a történet alakulására is reflektálva ‒ populáris produkció esetében ez aligha magától értetődő elvárás, a Hamilton mégis sikerrel, és zeneileg is izgalmasan veszi az akadályt. Bármikor újranézném.
A West End többes szereposztással dolgozik ‒ „understudy”, illetve „swing” az a beugró színész, aki bármikor el tud énekelni akár több szerepet is egy-egy zenés darabban. Újabb érv a profizmus mellett, hogy a produkció összhatása a szereposztásbeli különbségek következtében alig-alig változik. A West End zenés színpadjainak összessége a show business része, de ha valakit ez érdekel, kétségtelenül van, ahonnan mintákat ellesni.
Borítókép: A nyomorultak (Les Misérables) 1985 óta fut folyamatosan West End-produkcióként, ezzel jelenleg csúcstartó (a szerző felvétele)
