A foglalás pillanatában 138 lej, azaz 27,6 euró volt a legolcsóbb repülőjegy, az 51 lejes értékjegy felhasználásával tehát csupán 87 lejt fizettem. Belegondoltam: szerdától vasárnapig ennyi pénzt itthon is elköltök, s amennyiben nem használom ki ezt a jelentőséget, a helyzet még „megbosszulja” magát…

Házigazdám, Dario, szűk utcája Brindisiben (A szerző felvételei)

Lefoglaltam hát a kedvezménnyel 17,4 eurós menettérti repülőjegyet, s néhány nappal később hozzáláttam a világszerte felhasználók százezreit számláló vendégszerető hálózat, a Kanapészörfölők (CouchSurfing) segítségével ingyen szállást keresni. Különben négy éjszaka 800 lej lett volna a legolcsóbb szállás: egy szoba egy nagyobb lakásban. Arra gondoltam: ezt a pénzt inkább arra költöm, hogy vacsorázni hívom leendő házigazdámat, s közben értékrendjéről, meggyőződéseiről, életviteléről, a környék érdekességeiről és sajátosságairól faggatom.

A Kanapészörfölők hozzáadott értéke

Újságíróként amúgy is rendkívül fontos számomra a helyi kapcsolatember, aki megfizethetetlen információkkal szolgál a városról, a környékről, akinek segítségével a települést egy archoz, egy névhez és egy közös élményhez köthetem. Hiába rostokolnék ugyanis egy steril vendégházban vagy egy, akár más külföldi turisták (esetleg tájékozott utazók) által benépesített diákszállón, az internetes felületeken is fellelhető információkon kívül nem toldhatnám meg sok mással a kastélyokról, dómokról, templomokról és szobrokról szóló leírásokat. Ezért a Kanapészörfölők hálózatának tagjai által biztosított vendégszeretet és információszerzés elengedhetetlen tartozéka a külföldi utazásaimnak.

Fura tehén Gallipoli városában

A vendégfogadók szinte kivétel nélkül sokat utazó, így az írott és íratlan szabályokat jól ismerő emberek, akik pontosan tudják, hogy a vendégnek mire van szüksége. Az internetes profilban feltüntetik a lakhatási körülményeket, megjegyzik elvárásaikat, sőt, sokan pontos házi szabályokat határoznak meg. A személyre szabott szállásigénylés nagyon sokat nyom a latban: a házigazda látja, hogy az utazót nem csupán az ingyen szállás érdekli, hanem kíváncsi a tulajdonos vagy bérlő személyiségére, véleményére, esetleg csatlakozik valamelyik szabadidős programjához vagy munkahelyi tevékenységéhez.

Olaszországban általában nehéz szállást találni a Kanapészörfölőkkel. A házigazdák tudják, hogy sokan csak a tengerparti fürdőzésben és a bulizásban érdekeltek, mi több, a jóképű és vonzó olasz férfiak közül sokan csak korukhoz illő nőket fogadnak.Valóban: a CouchSurfing korántsem társ- vagy szexpartnert kereső internetes platform, de a sármos olasz férfiaknak még így is sikerül sok hölgyet becsalogatniuk lakásukba. A vendégek által írt referenciák sok esetben nem árulkodnak arról, történt-e valami testiség a házigazdával…

Munka, trolibusz, repülőtér… Olaszország!

Akárcsak tíz évvel ezelőtt, Bari környékén ismét rendkívül körülményesen sikerült házigazdát találni. Tucatnyi személyre szabott kérést küldtem. Végül indulás előtt két nappal Brindisiből kaptam választ: Dario fogad, de csak három éjszakára. Sebaj, gondoltam, az utolsót valamelyik diákszálláson lefoglalom. Aztán Lecce városa is kegyes volt hozzám. A felszállás előtt 24 órával Francesco írt: bár szombaton délután érkezik haza, fogad. Nekem vasárnap már vissza kellett térnem Kolozsvárra…

Halálhirdetések Gallipoli főutcáján, a Corso Román

Szerdán még dolgoztam, késő délután az ötös trolibusszal kimentem a repülőtérre, s kis hátizsákommal 1 óra és 20 perc múlva máris landoltam Bari repülőterén. Innen vonattal bementem a főpályaudvarra, majd irány Brindisi. Szerencsére a házigazdám közel lakott a vasútállomáshoz, így még este tíz óra előtt megérkeztem. Sörözés, beszélgetés, majd ágyba.

Belegondoltam: évekkel ezelőtt csak a vízum megszerzéséért a nyugat-európai országok bukaresti konzulátusáig, majd haza 1000 kilométert kellett utazni – két napot stoppolni vagy vonatozni –, most pedig ajtótól ajtóig hat óra volt az út.

A helybéliek Gallipolija

Csütörtökön egy ismerősöm javaslatára Brindisiből azonnal Gallipoli városába utaztam, az „olasz csizma” nyugati partjára. Már a vonatozás szempontjából is számottevő volt a kontraszt: míg érkezésemkor a Trenitalia állami vasúti társaság ultramodern szerelvénye 145 kilométeróra sebességgel száguldott Bariból Brindisibe, addig a Ferrovie del Sud Est (FSE) ócska vagonjai (7 euró 60 centért…) alig vonszolták át magukat a csizma sarkának keleti részéről a nyugatiba. A lassú tempó lehetővé tette a táj megcsodálását, ám az ablakból csupán alacsony fákkal borított, ismétlődő vidék volt látható.

Gallipoli a nyugodt és csendes csütörtök délelőttjét élte, a vonatról csupán egy német család szállt le, más turistának nyoma sem volt.

Csendélet Gallipoli óvárosának bejáratánál

Reggeli után érdeklődtem: az állomás utcájára merőleges sétálóövezeten több csoport nyugdíjas férfi lézengett, egyiküktől megkérdeztem, hol van egy tejtermékeket, kenyeret és felvágottakat árusító üzlet. Megmutatták. A kasszás hölgy örvendett, hogy valakivel gyakorolhatja az angol nyelv alapjait, megismerkedtünk. A műszak befejeztével Giulia csatlakozott a városnézéshez, ennek örvendem, hiszen helyiként teljesen más szemmel látja és láttatja a települést.

Szerencsére még nyitva találtam a halpiacot Gallipoliban

Amíg dolgozott, a Jón-tenger partján elfogyasztottam az alacsony költségvetésű reggelit: tej, sajt, felvágott. A tengerpart látványa még februárban is csodálatos. Azaz főleg ekkor az, mert nincs turista és zaj, így a távolban lévő hajókra, a hullámok „hangjára” lehet összpontosítani. Természetesen, ilyenkor óhatatlanul mereng az emberfia, lélekbúvár gyakorlatokat végez. Jómagam arra a következtetése jutottam: milyen szerencsés vagyok, hogy egészségesen, könnyen, olcsón utazva éppen a huszonötezres lélekszámú kis Gallipoli városában lehetek.

Giulia, a Borgo és kalamári

Elfogyott a kenyér, vége az ábrándozásnak és Giulia műszakjának is, indul a rövid városnézés: a Salentói-félsziget (az „olasz csizma” sarka) nyugati részén lévő település a legszebb arcát mutatta meg. A XVI. században épült többíves hídon a Borgóból (az új város) átsétáltunk a szigetre épült történelmi óvárosba, ahol a Szent Ágota (Sant’Agata) katedrális és templomok sokasága következett. Sarkítva kijelenthető: a barokk építészeti stílus egy ilyen helyen… egyszerűen szebb. A piazzák és palazzok övezte óváros nyugodtságot árasztott magából.

Gallipoli, óvár

Giulia tudja, s mondja: a város neve a görög kalé pólisból származik, amelynek jelentése nemes egyszerűséggel szép város; évezredekkel ezelőtt Rómával a híres Via Traiana kötötte össze, a helybéliek elsősorban halászatból és lámpaolaj-kereskedelemből tartották fenn magukat.

A kikötőbe megyünk, a frissen bundázott kalamári kihagyhatatlan. Csak helyiek vannak, ez elégedettséggel tölt el. Az sem zavar, hogy hangosak, s „természetesen” rengeteget gesztikulálnak. Kisebb nézeteltérés miatt az egyik az asztalra csap, de nem aggódom – itt ez így természetes: februárban is forró az olasz vérmérséklet.

Giulia fázik; szokatlanul hideg van, mondja, s mutatja: a telefonos applikáció szerint a városban éppen 8 Celsius fokot mérnek. Mosoly ül az arcomra, de semmit sem mondok. Sejti, miért, ezért megkérdezni: nálatok „Transzilvániában” milyen most az idő? Mondom a mínusz fokokat. Kirázza a hideg, mondja, menjünk, melegedjen be.

Csak egy macskát sikerült lefotóznom Gallipoliban

Az óváros csendjét és nyugalmát a Corso Roma nyüzsgése váltja fel. Az új város üzletekkel teli részén egy könyvesboltba térünk be melegedni. Giorgio elmondja, ő Leccében él, de ide jár dolgozni. Érdekes, hogy egy sokkal nagyobb és pezsgőbb gazdasági élettel rendelkező településről valaki ide jár dolgozni. Tudatja, hogy most még nagyon kevés a turista, márciustól már sokan érkeznek Gallipoliba, akkor aztán sokkal sűrűbb napok várnak rá. Aztán novemberben „minden leáll”, de a tulajdonosok mégsem zárják be a könyvesboltot.

Lehet válogatni...

Az általa mondottak két dologra világítanak rá: a jó időjárásnak köszönhetően itt már márciusban elkezdődik a turistaszezon, illetve, hogy ennek ideje alatt itt bolondulás van. Jómagam inkább lemondok a strandolásról, hogy élvezhessem a helyiek által belakott településeket.

Rozoga vasúti szerelvénnyel térek vissza Leccébe, majd Brindisibe. Olyan rozoga a vonat, mint nálunk a 2000-es évek környékén…

Nyáron hemzsegnek a turisták Gallipoli strandján. Most csak a kutyus furcsáljja, most nincsenek sehol

Brindisi: vannak újságárusok

Pénteken házigazdám városa van soron. Eldöntöm, hogy kezdetben céltalanul bolyongok a városban, ez a felfedezés jól bevált módja. Előbb az egyik gépkocsi tetején sütkérező macska üdvözöl, majd egy elemi iskola gyermekei jönnek szembe velem. Megcsodálom az épületet: akár egy takarós palazzo. Frissen restaurált, nagy ablakokkal ellátott épület, a bejárat előtt szobor, kereszttel. Nem megyek közelebb megnézni, kit ábrázol – remélem, hogy még nyitva találom a halpiacot.

Sok az országos, a regionális és helyi napilap, a magazin

Dél van, már takarítanak. Pedig rendszerint a piacok mellett a helyiek által frekventált, halételeket felszolgáló kisbüfékben lehet a legfinomabb falatokat elfogyasztani.

Véletlenül az itt is Corso Romának nevezett főutcára tévedek: elegáns üzletek, trópusi hangulatot árasztó pálmafák, verőfényes napsütés, ez már maga Hawaii... És újságos bódék! Töröm az olaszt, de az elárusító megérti, amit félig franciául, félig pedig románul mondok. Megtudom: körülbelül 5-10 darabot ad el a központi olasz (Corriere della Sera, La Repubblica) sajtóból, és ennek a két-háromszorosát a regionális napilapokból (La Gazzetta Del Mezzogiorno, La Stradone).

Díva

Igen, kitalálta a kedves olvasó: Brindisiben is van Dóm tér; ennek közepén a gótikus plébániatemplom, a hajdani papnevelde épülete. Itt elsősorban a tér kisugárzása fogott meg: ez a hely is időutazást tesz lehetővé. Mintha a középkorban lenne az ember. A földrengések és háborúk miatt sok-sok ingatlant újjáépítettek, nem eredeti formájukban mutatkoznak ugyan a látogatók előtt, de még akkor is elbűvölő a látvány.

A kikötőbe megyek, ugyanis itt látható a híres Via Appia végét jelentő oszlop. Az ókori Római Birodalom talán legfontosabb útja, a „hosszú utak királynője” Rómából indult és itt, az akkori Brundisiumban ért véget.

Dél-Olaszországi csendélet

Az oszloptól a monumentális lépcsőkön lemenve jutok el a korzóval ellátott partra. Elvarázsol a sötétkék víz, az utasszállító motorcsónakot és a kikötő másik felében lehorgonyzott óceánjárót is a felhők és a víz színére festették.  A parton továbbhaladva a Benito Mussolni által felavatott emlékműre leszek figyelmes: vajon Olaszország mikor szakít a fasiszta múlttal?

Mielőtt válaszolnék a retorikus kérdésre, egy oszlopra ragasztott öntapadósra leszek figyelmes: Basarabia e România – 1918.

Brindisi főtere, a Dóm tér

Mindkét témát feledteti velem egy narancsfa. Nincs több turisztikai látványosságra kedvem, vonatra pattanok, s irány a házigazdám által javasolt Fehér Város. Két euró hatvanért vonatjegyet vásárolok, s kevesebb, mint fél óra alatt elérem Ostunit.

A fehérre festett épületek az ipari övezetben található vasútállomásról is látszanak. Igen ám, de hogyan jutok el a közel 4 kilométerre lévő dombtetőre, ahol a gyönyörűségek találhatók?

Vajon ki, és mire használta utoljára?

Megáll egy kisbusz: a sofőr int, szálljak be, tudja, hová igyekszem. Egy eurót kér, néhány perc múlva már az óvárosban vagyok. Belépek a turisztikai információs irodába, a szórólapból megtudom, hogy ezt a különleges helyet már a kőkorszakban lakták. Hannibal seregeinek pusztítása után görög telepesek építették újra „Asto Néon” név alatt, amelynek jelentése „új város”.

Ostuni citadellájának a neve La Città Bianca (azaz Fehér Város) amit fehérre festett épületeinek köszönhet. Kivéve a katedrális és a püspöki palota, illetve a Szabadság-tér néhány épülete… Utóbbi helyen időzöm a legtöbbet: a tér lenyűgöző, békét és nyugalmat áraszt magából.

Üres és magasztos: Ostuni főtere, nem meglepően, szintén a Dóm tér...

Elveszek a kis utcákban, s bár sok templomot és katedrális láttam már, felmegyek a citadellába és megállok a katedrális előtt. Senki sincs körülöttem, „dőzsölők” az építészeti szépségben. Szándékosan eltévedek, a napnyugta sugarai éppen azokat a fehér falakat érintik, amelyek az alig néhány kilométerre lévő Adriai-tengerre néznek.

Senki sehol. Gondolatoktól nehéz fejjel ereszkedem vissza a Szabadság-térre. Az egyik utcában a falban lévő mélyedésbe húzódok be, de gépkocsi egyébként nem tudott volna végigmenni. Mire a térre érek, már felkapcsolták a közvilágítást. Így talán még szebb ez a hely…

Építészeti szépségek Ostuniban

Az estét Dario házigazdám és barátai társaságában töltöm: birra i pizza, azaz sör és pizza – klasszikus olasz menü… Egyikük hivatásos katona volt, a többiek pedig a bankár házigazdám kollégái voltak. Ömlik a sör és gyorsan fogy a finom pizza. Érdeklődnek Erdélyről, a magyar kisebbségről, a háborúról. Nekik távoli, mondják, idáig nem jutottak el az ukrajnai háborús menekültek, csak a hírekből, s nem első kézből értesültek a történésekről.

Dél-Olaszország Firenzéje

Szombaton reggel elbúcsúzom brindisi házigazdámtól, az újhoz megyek Leccébe. Francesco annak ellenére bevállalt, hogy aznap délután érkezik haza egy hosszú útról.

A teljes szombati nap és a fél vasárnap áll rendelkezésemre a város felfedezésére; a vasútállomásról vetem bele magam a sűrűjébe. Már akad néhány turista, hétvége van. Puglia tartomány legfontosabb városának barokk épületeit csodálni lehet és kell: a dóm, a Piazza del Duomo és a Piazza Sant'Oronzo között húzódó csodálatos Via Vittorio Emanuale a kávézóival, bisztróival, vendéglőivel…

Hol van már a pincér?

Előbb az úgynevezett rejtett római színházba botlok bele (ismét céltalanul bolyongtam), majd a „rendesbe”, a nagyba, amelyet a második évszázadban építettek, s 25 ezer (!) néző befogadására volt alkalmas. A városképet a barokk stílus határozza meg. Szakemberek szerint a geológiai adottságok is segítettek ennek a gazadagon díszített építészeti stílusnak, hiszen a puha és könnyen megmunkálható leccei mészkőből könnyű gyönyörű és aprólékos részletekkel teli homlokzatokat készíteni.

A római amfiteátrum Leccében

Ilyen vonatkozásban a legszebb és a legdíszesebb a Santa Croce templom. Érdekes, hogy egy utcából hirtelen jobbra kanyarodva tűnik fel, egy másik utca végén, a „sarokba szorítva”. A dómot 150 évig építették: gazdagon díszített homlokzata láttán talán szükség volt ennyi időre...

A dóm tér (Piazza del Duomo) következik, itt is hosszú percekig bámulom a város egyik legjelentősebb barokk templomát, amely 1140–1230 között épült, majd a 17. század végén építették át barokk stílusban.

Üres Lecce főtere, lehet csodálni a templomot és a többi épületet

Körbejárom az egész óvárost, sorra veszem a kapukat: Porta Napoli, Porta Rudiae, Porta San Biagio. A középkorban érzem magamat, üresek az utcák, már csak a fiákerek hiányoznak…

Hazaért a házigazdám, Francesco, mehetek a lakásra, amely a Rudiae kapuhoz nagyon közel van. Lakótársával, Angelikával, két bájos macskával és ugyanennyi kutyával fogad. Az állatokat megsimogatom, majd csak azután köszöntöm a házigazdámat, aki számítástechnikusként dolgozik. Boltíves lakása inkább kolostorra hasonlít; a Kanapészörfölők platform segítségével megismert kedvese, aki beltéri dizájner, korszerű lakássá varázsolta a többszobás és emeletes „kuckót”.

Az alternatív Olaszország arca

Mondja, szombat este kistermelői és kézműves piacot tartanak egy volt gépgyár épületében, az esztergapadok mellett jól elférnek az árusok. Biciklire pattanunk, néhány perc alatt egy alternatív dél-olaszországi világ tárul elém: rocker, aki bakelit hanglemezeket, fiatal lány, aki szőtt szatyrokat, illetve középkorú nő, aki mézet árul… Van itt tárcsás telefonkészülék, lemezjátszó, csergőóra, csupa cukiságok.

Brindisi - szombat esti ócskapiac egy volt üzem csarnokában

Több árussal elbeszélgetek, miközben iszom a drágának számító, 5 eurós sört. Valamennyien kiskeresetű, alternatív életet élő, a politikából kiábrándult, a gazdasági szférát komoly fenntartásokkal kezelő árusok, akik egyik hónapról a másikig élnek, a számlákat csupán nehezen fizetik ki. Valóságos társadalmi párbeszéd ez, az életvitelről, értékrendről, életszínvonalról, jövedelemről, kiadásokról, megélhetésről…

Előszeretettel készítik a szatyrokat

Vasárnap képtelen vagyok ellenállni a kísértésnek: ismét visszamegyek a Dóm térre és a Santa Croce templomhoz feltöltődni a dél-olaszországi barokk szépségével, majd elhagyom Lecce városát, vonatra ülök, és Bari központi vasútállomásán az 1 euróba kerülő jeggyel a 16-os számú buszra ülök, amivel bevándorlók és egy transzvesztita társaságában kimegyek a reptérre.

Megkérdeztem, lefotózhatom-e. Libertà - mondta, szabadság van, persze, nyugodtan, válaszolta a rocker (Saját felvételek)

azaérve a hála érzése áraszt el: milyen szerencsés vagyok, hogy részem lehetett ezekben a szép napokban!